Miért nem jött létre mindeddig a magyar egység? Kik hátráltatják a tárgyalásokat?
Augusztus 20-án fontos jelzést küldött az egyesülésről szóló szándéknyilatkozatot aláíró három magyar párt. Felcsillant a remény, hogy tizenegy év után sikerül lezárni a felvidéki magyarságot megosztó hideg polgárháborút.
Nyilván vannak és lesznek is, akik szerint az MKP, a Most-Híd és az Összefogás együttesen sem fedi le a teljes magyar politikai spektrumot. Van még két másik bejegyzett pártunk, még ha keveset is hallat magáról az MKDSZ és a Magyar Fórum, mi több a formálisan önmagát nem pártként meghatározó Új Egység Mozgalom is része a tablónak, nem is beszélve arról a lehetőségről, hogy újabb és újabb pártok alakuljanak.
Virágozzék minden virág, s ha csak a demokrácia nagyszerűségéről lenne szó, még egyet is értenénk. Az elmúlt tizenegy év azonban csalhatatlanul bizonyítja, mennyire önsorsrontó politika, ha – s az okokat most egy pillanatra ne vizsgáljuk – megosztjuk a sorainkat.
Hasonlítsuk össze a felvidéki magyarság érdékérvényesítő erejét 2010 előtt és jelenleg!
Hol rontottuk el? Hol és miben? Először is felszámoltuk a felvidéki magyarság közösségi tudatát: a közösségi érdeket felülírta a törzsi gyűlölködés, a józan észt a véleménybuborék önigazoló igazsága. S ami még ennél is súlyosabb következményekkel járt, a mindent eluraló hideg polgárháború kikezdte a politika realitásérzékét, egyre távolabb taszítva a pártjainkat a törzsválasztókon túli tömegektől.
2010 után néhány évig úgy tűnt, a Híd jobban érti a felvidéki magyarság többségének gondolkodását. A felvidéki magyar társadalom nagyobb része, bármilyen szomorú is ezt kimondani, a mindennapi boldogulását előbbre helyezi a kulturális identitásánál.
A Híd ezért a vegyespárti paradigmával valósággal Pandóra szelencéjét nyitotta ki, hiszen felmondta az addigi, a kulturális identitáson alapuló kánont, árkot ásva a felvidéki magyarok között.
Azzal arányosan, ahogy a párt hitele megkopott, elválaszthatatlanul Bugár Béla ázsiójának csökkenésétől, a Most-Híd választói egyre inkább kiábrándultak. A magyar érdekképviselet szempontjából nehezen jóvá tehető veszteség, hogy ezeknek a választóknak nagyrészt már nem volt visszaútja az etnikai párthoz.
Így érkeztünk el 2019 nyarához, amikorra a Híd teljességgel elveszítette a realitásérzékét, s az erő jogán tárgyalt a választásról választásra a négy százalékos áttörhetetlen üvegplafon alá szoruló MKP-val. Az Összefogás Mozgalom, amikor a két párt megegyezésének kudarca nyomán megalakult, egy valós társadalmi igényt hordozott a nevében.
Az MKP és a Híd addigi politikájának csapdájában ragadt, így az októberi megegyezési kísérletük kudarcra volt ítélve.
Miközben a felvidéki magyar választók többsége az akkori felmérések szerint a parlamenti képviselet biztosításának esélyét az MKP és a Most-Híd összefogásában látta, a pártok legelkötelezettebb támogatói a régi reflexekkel élve kioltották ennek lehetőségét, megkerülhetetlenné téve az állóvizet felkavaró, (részben) új arcokat felsorakoztató Összefogást.
Azzal, hogy a nevét Magyar Közösségi Összefogásra változtató új párt listájához csatlakozott a szavazótáborát változatlanul megőrző MKP és a gyakorlatilag súlytalan Magyar Fórum, a Híd pedig külön indult, tulajdonképpen a 2010 óta egymást követő választások ismétlődtek meg, csak megváltozott feltételek között. A Magyar Közösségi Összefogás listája ugyanúgy üvegplafon alá szorult, mint az MKP 2010 és 2016 között három választáson. A Most-Híd ezenközben megsemmisítő vereséget szenvedett, egyidejűleg a magyar választók egyharmada szlovák pártra adta a voksát.
A választási kudarc elsodorta a Híd kompromittálódott vezetését, így megszűnt az elsődleges akadálya a magyar egység újrateremtésének.
A szervezeti önállóságát a választásokat követően is megőrző Összefogás azonban önálló politikai tényezőként határozta meg magát. A párt a megalakulása óta eltelt egy évben nem tudta érdemben bővíteni a támogatottságát, változatlanul az egy százalék alatti tartományban mérik.
A februári választás is mutatta, hogy az Összefogás érdemben nem tudott új támogatókat felsorakoztatni az MKP törzstábora mellé.
Vagyis, az MKP és az Összefogás támogatottsága a közlekedőedények elve szerint működik: ami az egyiktől lemorzsolódik, átkerül a másikhoz és viszont. Ebből következően az Összefogás önmagában képtelen biztosítani, hogy az MKP kitörjön az üvegplafon alól, s elérje a parlamenti küszöböt.
Az augusztus 20-án aláírt hárompárti szándéknyilatkozat éppen ezt a felismerést tükrözte: bár a Híd továbbra is magával hurcolja a korábbi politikai hibák árnyékát, a valódi magyar egység megteremtéséhez nélkülözhetetlen a párt szereplése.
Való igaz, a Híd már csak árnyéka korábbi önmagának, mi több feltartóztathatatlannak látszik a párt további eróziója.
Adódik a kérdés, miért nem várja meg az MKP (és az Összefogás), hogy a Híd csendesen kimúljon, megkönnyítve ezzel a magyar egység kimunkálását?
A válasz adódik a fentebb leírtakból: a Híd nélkül a párt jelenlegi (és korábbi) választói sem elérhetők a magyar egység számára, vagyis a magyar egység nélkülük menthetetlenül a parlamenti küszöb alatt ragad.
A három párt között szeptember óta tartó tárgyalások elhúzódására magyarázatot kínálhat a koronavírus újabb hulláma, amely ténylegesen akadályozza a pártok döntéshozó szerveinek összehívását.
Valójában azonban a három pártot eltérő felelősség terheli a tárgyalások elhúzódásáért. Ha a felmérésekből kitűnő tendenciákat nézzük, az MKP a maga stabilan 3-4 százalékos támogatottságával önmagában kétszer annyi szavazót tudhat maga mögött, mint a másik két párt együttvéve.
Ehhez képest az MKP a lehető legmesszebbre ment a megegyezés érdekében, nem követelt többségi befolyást az egységes magyar párt vezető testületében, csak azt kötötte ki, hogy nélküle ne lehessen döntést hozni.
Vagyis, miközben a tényleges támogatottsága kétszerese a másik két párt összesített erejének, megelégszik azzal, hogy az MKP, illetve a másik két párt egyenlő befolyáshoz jusson az egységes párt vezetésében.
A labda innentől kezdve nyilvánvalóan az MKP-n kívüli térfélen pattog.
Az új párt vezető testületének fennmaradó részén a felmérések tükrében másfél százalék körül teljesítő Hídnak és a tartósan egy százalék alatt, inkább fél százalék körül mért Összefogásnak kellene megegyezni. Az MKP által javasolt, és a Híd által is elfogadott, a három párt erőviszonyát kifejező 3:2:1-es arány mégis elfogadhatatlan az Összefogás számára.
A tárgyalások elhúzódása, a megegyezés ezen múlik. Ha a korábban leírtakat összegezzük, bár
az Összefogás valóban fiatalos lendületet kölcsönözhet a sokszor lomhán mozduló MKP-nak, csak ismételni tudjuk, önmagában képtelen biztosítani, hogy az MKP kitörjön az üvegplafon alól, s elérje a parlamenti küszöböt.
A magyar pártok eddigi tárgyalásaiból ebben a vonatkozásban hiányzott a megegyezésre irányuló őszinte szándék. Jó, ha tudatosítjuk, a pártokat a hárompárti megegyezés esetleges elmaradásáért eltérő súlyú felelősség terheli. A választók őszinte szándékot és megegyezést remélnek. Ne legyenek kétségeink, az egység kerékkötőit meg fogják büntetni!
