Semmihez sem fogható gépzsírszag – KÉPEKKEL
A Csallóköz mindig is jellemzően mezőgazdasági régió volt. A nehézipar csak a szocialista iparosítás jegyében költözött be a térségbe, előtte a feldolgozó- és a könnyűipar volt a jellemző. Ezek nyomát gyakorta már csak adatok, helytörténeti írások, régi, megsárgult fotók őrzik. Ami megmaradt, azt sem mindig becsüljük kellőképpen.
Régen az ipari felhasználására tervezett épületeket is igyekeztek szépre formálni, amellett, hogy értelemszerűen a funkcionalitás volt a fő szempont. Még a legendás, komáromi hajógyár épületegyütteseiben is van valami funkcionális szépség, bár azok már egy másik korszak szülöttei. De ha megnézünk egy mai gyárat, legyen szó akár mondjuk a Tesla legendás, fremonti gyáráról, vagy az országban nagy állami csinnadrattával átadott, miniszterelnöki vagy miniszteri szinten „szalagátvágott" üzemét, az óriási hangárokban, csarnokokban vajmi kevés esztétikumot találunk. Ezeknél az épületeknél, amelyek egy-egy gyártó minden egyes telephelyén hasonlatosak, a fő szempont az, hogy könnyen és olcsón megépíthetők legyenek, főbb elemei pedig újrahasznosíthatóak legyenek, hogy, ha egy-egy csábítóbb állami ajánlat, befektetésösztönző támogatás végett az illető cég mégis továbbállna egy másik országba, akkor ott újfent könnyen felhúzhassák. Ugyanez igaz a hombárszerű hipermarketekre is. Ha mondjuk a Hangya Szövetkezet egy-egy vöröstéglás boltjának fotójával vetjük össze, láthatjuk, érezhetjük a különbséget.
A folyó menti térségek jellegzetes épülete, épületegyüttese a gőzszivattyú-állomás. Ezek a 19. század második felétől a folyószabályozási munkálatok nyomán elsősorban a belvízhelyzet kezelésére jöttek létre. Aszályos, hőhullámos, csapadéktalan mindennapjaink közepette immár gyakorta szakmai és műkedvelő viták témája, hogy kanyargós folyamainak a víz gyors lefolyását szem előtt tartó, „egyenesre” vágása jó volt-e abban a formában, ahogy azt eleink tették. E vita azonban ma már jobbára akadémiai jellegű, az egykor volt árterekbe beköltöztünk, falvak, városok, utak épültek oda, mezőgazdasági művelés zajlik. Petőfi Sándor, ha ma élne, már nem írná, hogy „Nyári napnak alkonyúlatánál./Megállék a kanyargó Tiszánál”, a Tisza ugyanis a legkevésbé sem kanyarog, ahogy a Duna sem.
Mivel az egyszer csak „hirtelen” ott termett töltések útját állták a víz évezredes, természetes dinamikájának, a belvíz nem tudott a „megszokott” módon a folyókba ürülni. Elvezetésére a korai években egy primitív, és kifejezetten veszélyes megoldást alkalmaztak: átvágták a gátakat. Ez azonban gyakran katasztrófához vezetett. Ha a Duna vagy a Vág váratlanul megáradt, a folyó víztömege az átvágott réseken keresztül zúdult vissza a belső területekre, ahogyan az 1850 és 1853 között többször is megtörtént. Mindezt Décsi László részletesen taglalja a nyolcvanas években megjelent Az öntözési és a meliorációs rendszer kezdetei a Csallóközben című, ma már beszerezhetetlen könyvében.
Így ennél jobb megoldás kellett, ezért kezdtek zsilipeket építeni, amelyeken át a víz immár szabályozható formában folyt át. Keszegfalva Vízvár nevű településrészén 1856-ben építették meg az első ilyen jellegű védművet, amelynek átadásán Ferenc József is részt vett. Az eseményről az építmény falában elhelyezett, ma már nehezen olvasható feliratú vörösmárvány tábla is megemlékezik.
A régi gőzszivattyú-állomásoknak van egy jellegzetes, semmihez sem fogható szaga, amely a víz, a por, a szén, az acél, a gépzsír és az idő elegyéből áll össze. Ezek az enyésző ipari szentélyek jellemzően két helyiségből állnak, az egyik a kazánház, mely a működéshez szükséges gőzt termelte, a másik pedig gépház, amely a vízemelés munkáját végezte.
A Komáromi járásban élő „ipartörténeti hobbisták” különösen szerencsésnek mondhatják magukat, ugyanis egy kis gőzszivattyúlesért nem kell sokat utazniuk, karnyújtásnyira több is található. A keszegfalvai a 20. század első éveiben épült, az imént említett zsilip tövében.
A pályázati feltételek teljesítése érdekében megalakult a Keszegfalvai Gőzszivattyúállomás p. t. Céljuk a létesítmény fokozatos helyreállítása. Első körben a gépészeti részt szeretnék működőképessé tenni, mely bemutató jelleggel működne. A beltérben pedig a látogatók képi és szöveges installációkon keresztül ismerkedhetnének meg a vízgazdálkodás és a szivattyútelep történetével. A működő gépészettel kiegészített bemutatókat évente több alkalommal, például a falunapon, vagy a múzeumok éjszakáján tartanák. Jó lenne, ha a minisztériumi döntnökök is látnának fantáziát az ipartörténet iránt érdeklődők számára szinte szakrális vonzerővel bíró „műemlék” megmentésében.
A keszegfalvaiak előtt szerencsére már áll jó példa. Önkéntesek polgári társulást alapítottak és fáradságot nem ismerve saját költségükön rendbehozták a Pat határában található 1897-ben épült zsitvatői gőzüzemű szivattyúállomást. Az üzembe helyezés 125. évfordulójára, 2023. május 20-án nyitották meg a telepet a nagyközönség számára. Minderről a Ma7-en is beszámoltunk.
Paál József, a felújítást végző önkéntes csoport vezetője akkor lapunknak elmondta, a zsitvatői gőzüzemű szivattyúállomás belvízszabályozásra és árvízmentesítésre szolgált. A Zsitva folyó ezen a sík vidéken nagy kiterjedésű vizenyős, lápos területet alakított ki olyan nagy kiterjedésben, hogy annak idején még a törökök nyugati irányba való terjeszkedését is megakadályozta. Ezt támasztja alá az 1606-os zsitvatoroki békekötés. A felújító csapat 25-28 tagú volt, átlagos életkorunk 70 év. A felújítást önerőből és önköltségen végezték.
A Komáromhoz tartozó Lándoron szintúgy megőrződött egy gőzszivattyú-állomás, kazánostul, kéményestül.
Egy olajszagú, zárt ipari objektum egy viszonylag szűk réteg érdeklődését kelti fel. Ahhoz, hogy ezek a műszaki emlékek a széles nagyközönség, a családok és a turisták számára is vonzóvá váljanak, nem elég felújítani azokat. Bár már a konzerválás is több a semminél, de még nagyobb siker lenne, ha ezek valamiféle aktív, élményalapú formában születhetnének ujjá. A Duna-menti EuroVelo 6 kerékpárútvonalra rá lehetne fűzni egy vízépítészeti szakaszt, a szivattyútelepek mellett kerékpáros pihenőhelyeket, szervizpontokat és interaktív tájékoztató táblákat kialakítva.
Az is segíthetne, ha a víz világnapján, a múzeumok éjszakáján, vagy más, tematikus napokon bemutatnák az épületeket. A bemutatót esetlegesen kiterjesztett valóság- és/vagy mobilalkalmazások is segíthetnék. A telephelyek tágas udvarait szabadtéri ipari dizájn kávézóként, nyári moziként, kézműves vásárok vagy fotókiállítások helyszíneként lehetne hasznosítani, összekötve az ipari örökséget a helyi gasztronómiával és kistérségi turizmussal.
Így a Csallóközben csekély számú ipari emlékhelyünk rajongóinak nem kellene súlyos sóhajok kíséretében eljárni a bezárt telepek előtt, hanem azokon – legalább alkalmanként, nyáridőben – élet lüktethetne, mint egykor a szivattyúk dugattyúja.
Megjelent a MAGYAR7 31-32. nyári duplaszámában.
