Még ma is fogdossák a gombokat

Ki gondolná, hogy Nagymegyertől Somorjáig, a nagy Dunától a Kis-Dunáig csupán nyolc kéményseprő dolgozik. De ez még mind semmi, mert Pozsonyban csupán 6 aktív „koromlovagot” tartanak számon, így aztán ne csodálkozzunk, hogy nehéz találni valakit, ha gond van. Sajnos a szakma hanyatlik, alig van új érdeklődő, bár érdekes módon a kevés új jelentkező között egyre több a hölgy.

Sándor bácsi még a „régi iskola” tanítványa

Ha valaki meglát egy kéményseprőt, még mindig a ruhája gombját fogja, tudtam meg a vásárúti Takács Sándortól, aki ugyan már nyugdíjas „füstfaragó”, de ma is aktívan kiveszi a részét a kéményseprésből, járja a házakat, besegít a többieknek. Pedig először kőművesnek indult.

Az alapiskola után mindjárt jött a kőműves gyakorlat, ami nem igazán volt ínyére, s az egyik osztálytársával, Horváth Jancsival kapva kapott a lehetőségen, amikor kéményseprőket toboroztak. Ekkor 15 éves volt. Pozsonyba mentek tanulni, de a cimbora azt is otthagyta, ő viszont kitartott és elvégezte a hároméves szakmunkásképzőt.

Az iskola és a lakhatás Ligetfalun, a Bécsi úton volt, a záróvizsgára pedig Nagyszombatban került sor. Olyan is előfordult, hogy nagyüzemi kéményeket takarítottak. Ilyenkor felmásztak a kinti létrán, aztán fokozatosan, belülről lefelé tisztították a kéményt, amelyen természetesen kívül-belül van létra. Lesöpörték a nagyját, ilyenkor a neheze lehullott, a korom meg kifelé szállt a kéményből, aztán mentek mindig egyre lejjebb. Persze egy nagy kéménybe egyszerre csak egy kéményseprő mászhatott be, mert ketten már zavarták volna egymást, így aztán egy teljes napig is eltartott egy ilyen munka, mesélte Sándor bácsi, aki az iskola elvégzése után Dunaszerdahelyre került. Az ottani főnök azonban fizetést meg nem nagyon akart adni.

Még mindig úgy vettek, mint inast. Aztán megmondtam a főnöknek, hogy ha nem ad nekem fizetést, akkor itt hagyom. Erre kinevetett. Mondom, ne nevessen, mert jövő héten itt se leszek, és így is lett! Felkerestem a városi hivatalt és már mentem is bányásznak Ostravába. A főnök persze aztán már jajgatott

– emlékezett vissza Takács bácsi. De ott is csak egy évig maradt, mert nagyon messze volt. Bányásznak lenni nem könnyű feladat, azonban Sándor bácsi mégis azt mondta, hogy amit ők csináltak, az sokkal könnyebb munka volt, mint a kéményseprés, ami azonban mégis közelebb állt a szívéhez. 1967-ben aztán berukkolt katonának. 1970-ben ment Nagymegyerre, azóta ott van. Kezdetben Nyárasd, Padány és Bögellő tartozott hozzá, ezt a három községet egyedül „vitte”, de 1990 után már 16 falut kellett kiszolgálnia a Csilizköztől egészen a Tőkési-ágig! Régen a kommunális szolgáltatások intézménye alá tartoztak a kéményseprők is, a rendszerváltozás után azonban már a Szlovák Kéményseprő Kamara intézi a dolgaikat.

A vő, akit a kémény füstje megcsapott

A kéményseprő is jár továbbképzésekre, ahol megismerkedik a legújabb módszerekkel, termékekkel, kihívásokkal, és természetesen a biztonságtechnikai előadásokat sem lehet nélkülözni

– ezt már Rácz Gábor mesélte, aki „benősült” a családba, és mit ad isten, szintén kéményseprő lett, pedig pincérként kezdte, tiszta ujjakkal, tiszta ruhában. Most az ujjai gyakran feketék, körmei töredezettek, a ruhája sem tiszta, mégis szereti a munkáját. 13 éve ismerkedett meg Sándor lányával, Natáliával, és amikor már egy ideje randizgattak, azt mondta az após neki, hogy „belőled egyszer úgyis kéményseprő lesz.”

Nem értettem, hogy mire céloz. Amikor 3-4 év múlva összeköltöztünk és ide kerültem Vásárútra a papáékhoz, akkor azt kérdezte a papa, hogy miért nem mész el a kéményseprő iskolába? Mondom, jó, próbáljuk meg. Ez lényegében egy féléves akkreditációs gyakorlat volt Nyitrán, amit elvégeztem és megkaptam a kéményseprő pecsétet. Ekkor voltam 31 éves. Két évig kellett gyakorlatoznom a papa mellett, s utána megkaphattam a karbantartó technikusi pecsétet

– mesélte Gábor.

A legnehezebb feladat az acéldrót összerakása (azzal söprik ki a klasszikus, falazott kéményeket), ami erősen rugózik, visszacsap, nem egyszer szemen is vágja a kéményseprőt, ha nem figyel eléggé.

A papa egykettőre összerakja szűk helyen is, bevallom, ez nekem még a mai napig nehezen megy

– mondta Gábor.

Fő a biztonság!

Nem győzik hangsúlyozni a kéményseprők, hogy az éves kéménytisztítás törvénybe foglalt kötelesség, ezt sajnos még mindig sokan nem tudják. Pedig ennek elmulasztása esetén a biztosító sem fizet. Az embereknek sokszor akkor jut eszükbe a kéményseprő, amikor már a küszöbön áll a fűtési szezon, pedig a tisztítást legjobb a nyár folyamán megejteni.

Sokan becsukják az ajtót előttünk, de ha probléma van, akkor ugyanazok már megállás nélkül csörögnek

– összegzi a tapasztalatait Sándor.

A kéményseprő munkája nem unalmas, mert minden nap más emberekkel találkozik, mindig új történeket hallanak. Gábor hat éve kezdte a komolyabb munkát Bősön.

Volt ott egy 70-80 év körüli néni, aki azt mondta, hogy van egy kemencekéménye, azt söpörjem ki. A kemence elején van az a nagy vasajtó, ahol berakják a sülni valót. Kinyitotta, hogy bújjak be, majd ő becsukja rám az ajtót és söpörjem úgy a kéményt, hogy ne csapjon ki a korom a helyiségbe. Hát úgy éreztem magam, mint Jancsi a mesében... Mondom neki, én be nem megyek, mert becsuk engem! Aztán felmentem a háztetőre és onnan sikerült lesöpörni a kéményt

– osztotta meg velünk Gábor a történetét.

Sok esetben azt is meg kell gondolni, hogy egyáltalán felmenjen-e a kéményseprő a tetőre, mert veszélyes lehet. Ha a lapos tetős házakat beszigetelik, az oldalán a létra éppenhogy csak kilátszik, azokon sem egyszerű a közlekedés, mert szűkebbek a lépcsőfokok, meséli Gábor, de ha a tető lejtése nem megfelelő, akkor sem szabad kockáztatni, a tulajdonos felel ugyanis a törvény szerint a biztonságos feljutásért.

Olyan is előfordult, hogy a lapos háztetőn a nagy szél lefújta a sildes kéményseprősapkámat, reflexből rohanok utána, aztán elfelejtettem, hogy hol vagyok és majdnem leestem a tetőről. Észnél kell tehát lenni

– jegyezte meg Gábor.

Gyakran tűzesethez riasztják a kéményseprőt...

Szintén Bősön söpörtem, amikor hív a balonyi polgármester, hogy kigyulladt egy kémény egy lakónál és a tűzoltók nem bírják eloltani, mert annyira el van dugulva. Akkor autóba pattantam, odahajtottam, és átsöpörtem a kefével a kéményt úgy, hogy kiszakadt belőle az a rész, ami eldugította, és utána tudták csak a kéményt oltani. Amikor sikerült a művelet, akkor lent tapsoltak az emberek, úgyhogy végül is örültem

– újságolta Gábor.

Nem egyszer történt olyan eset is, amikor a kéményben zacskónyi aprópénzeket találnak a kéményseprők. Általában a feleségek dugják el oda a spórolt pénzüket a mohó férjük elől, de aztán maguk is megfeledkeznek róla...

Megesik, hogy a kéményekből állati tetemeket kell eltávolítani. A galambtetem szinte mindennapos látvány, de baglyot is találtak már, és olyan is előfordult, hogy méhkaptár volt a kéményben. Ilyenkor nagyon óvatosnak kell lennie a kéményseprőnek, mert csak füstöléssel, égetéssel érhető el siker. Olyankor aztán csurog a méz is és csipkednek a méhek...

Tibor, Sándor fia is kéményseprő, de ő kerüli a nyilvánosságot, nem is tudtam megszólítani. Úgy látszik, a családban már hagyomány, hogy mindenkinek van eredeti szakmája, így Tibornak is, aki építészmérnökként kezdte. A főiskola mellett a kéményseprő tanfolyamot is sikeresen elvégezte, mondván, lehet, egyszer majd jó lesz valamire, s aztán olyannyira megtetszett neki, hogy szakmát váltott. Nyilván az otthon ért hatások alól ő sem bújhatott ki...

Megjelent a MAGYAR7 27. számában.