Magyarságmegtartó történelemtudatunk
Mi a közös Cey-Bert Róbert Gyula, világhírű magyarságkutató-íróban, Csámpai Ottó, zoboralji szociológus-íróban és Vitéz Nagy János László grafikus-fafaragó művészben? Nos, mindhármuk munkásságából nyilvánvaló: hiszik, hogy az összmagyarságot csak történelemtudata megerősítésével lehet megtartani, amihez a valós történelmi ismeretek továbbadására van szükség.
Vermes István Koppány lovas-íjász-bajnok, a Vermes-törzs feje és élete párja, Renáta által vezetett Világfa Polgári Társulás arra vállalkozott, hogy a két tollforgató leg-újabb könyvének bemutatóját összeköti a 2018 karácsonyán elhunyt Vitéz Nagy János László faragványait bemutató kiállítás megnyitójával. Tették ezt a magyar kormány támogatásával szeptember 2-án, a Gútához tartozó Csergő pusztai Attila-palotájukban, Történelmi kalauz címmel. A nagy érdeklődés közepette megtartott eseményen a tartalmas időutazáshoz fülbemászó muzsika és népdalcsokor is dukált, amit Lakatos Áron és zenekara, illetve Vermes Anna „szolgáltatott”. A nagyszerű hangulatú, ingyenes rendezvény borozgatással és pogácsázással, kötetlen eszmecserével párosult, majd a Püski Kiadó és tulajdonosa, Püski István jóvoltából könyvárusítással egybekötött dedikálással végződött.
Ahogy a házigazda, Vermes István köszöntőjében fogalmazott, a helyszínen és „odaátról figyelő” jeles vendégeit a nemzetünkbe vetett hit és az iránta megnyilvánuló hűségük is összeköti, s mindnyájan nagyon sokat tanulhatunk a műveikből, helytállásukból. Püski István röviden bemutatta az édesapja, Püski Sándor által 1939-ben alapított Püski Kiadót, amely korábban Magyar Élet Könyvkiadó néven működött. 1950-ben államosították, a tulajdonosát pedig hamis vádak alapján bebörtönözték.
Csámpai Ottó mesélt a Cey-Bert Róbert Gyulához fűződő barátságáról, leszögezve: a szabadság vándora egész életében az igazságot keresi, s megrögzött hun utódnak tartja magát. Mivel hasonlóak a céljaik és az értékrendjük, mindig nagyon szívesen ír előszót barátja köteteihez. Majd rátért A hősök nem halnak meg könyvújdonsága bemutatására, amely hiánypótló. Kevesen tudják, hogy 370 évvel ezelőtt, 1652. augusztus 26-án, Nagyvezekény mellett az oszmán-törökök és a Forgách Ádám újvári főkapitány által vezetett magyar keresztény csapatok között olyan hatórás, irgalmatlan csatára került sor, amelyben a többszörös túlerőben levő törökök megsemmisítő vereséget szenvedtek. Forgách felhívására katonai kíséretével az Esterházy család nyolc tagja is csatlakozott, s négyen elestek a csatában. Az áldozatok közül a leghíresebb Esterházy László, Esterházy Miklós nádor fia volt. Hasonló sorsra jutott Esterházy Dániel két fia, Tamás és Gáspár, valamint Ferenc is, aki katonai bravúrjaival többször megalázta a törököket. (A vezekényi csatáról és az Esterházyak véráldozatáról legutóbbi számunk Múltunk rovatában olvashatták Csámpai Ottó írását – a szerk. megj.)
– fogalmazott Cey-Bert Róbert Gyula, aki szerint a folyamatosan lázadó, rebellis magyarokat a finnugor rokonságról szóló elmélet kizárólagosságával, gondolatai összekuszálásával is próbálják ellehetetleníteni, lelkileg megölni az ellenségei. Abban bízva, hogy a magyarokkal azután már azt tehetnek, amit akarnak. Örömmel nyugtázta, hogy a Magyarságkutató Intézet megalakulása óta egyre több kutató, régész munkálkodik a valós magyar és szkíta történelem feltárásán. Köztük ő is, az intézet keleti főtanácsadójaként, s vallja, hogy az Árpád-ház eredete a Krisztus előtti 2500-re, a szkíták őshazájába vezethető vissza.
– szögezte le. A Hun-trilógiája Atilla sólyma című, második kötete kapcsán megjegyezte: – Nem szabad hagyni a dögevőket, keselyűket, a fészekrabló fekete varjúkat győzedelmeskedni! Közéjük kell csapni, mert ezzel a fekete lelkű társasággal csak az erő nyelvén lehet beszélni! Atilla sólyma egyenes sólyomlélek, nem kedveli a kétszínű, álszent, ígéretet be nem tartó, hazug magatartást. A repülése, a lelke, a szelleme is egyenes. A keselyű azonban keselyű marad még akkor is, ha megtanul csicseregni és ártatlan énekesmadárnak mutatja magát.
Az alkotó (1945–2018) vérzivataros történelmünk fontos eseményeit fába vésve tárta elénk, hozzájárulva a hamis történelemoktatás korrigálásához. Élete a Passau melletti fogolytáborban kezdődött, majd a Felvidéken, azután kitelepítettként Móron, emigránsként pedig Kanadában folytatódott, és 2004-ben történt hazaköltözése után Ógyallán zárult négy évvel ezelőtt. Műveiről, munkásságáról egy korábbi cikkben írtunk. Fafaragványai október végéig láthatók az Attila-palotában, ahol vélhetően ő is szívesen időzött volna, akárcsak annak jurtával ékesített udvarában. Lélekben ő is ott volt a valós ismeretekkel és tartalmas könyvekkel gazdagodni kívánók társaságában, s talán a tőle megszokott huncutkás mosollyal nyugtázta: szép volt, így kell ezt csinálni...
Megjelent a MAGYAR7 36. számában.
