Fontos a diákok nemzettudatának erősítése

A pályája során milyen mértékben sikerült megvalósítania azokat a céljait, amelyeket annak elején tűzött ki? Mi volt a szakmai hitvallása, s miféle útmutatással látná el a jelenlegi pályakezdő tanárokat?

Teljes mértékben biztosan nem sikerült, mert akkor nem itt lennék. A pályám során két dolgot tartottam a legfontosabbnak. Az egyik az, hogy a diákjaimmal többé-kevésbé megszerettessem a földrajzot, s „kinyissam” előttük a kommunizmus éveiben bezárt világot, felkeltsem bennük az utazási vágyat.

A másik, hogy a nemzettudatuk erősítését alapvetőnek tartottam. Ez a megmaradásunk záloga. Az elszakított területek magyar iskoláiban oktató pedagógusok szent kötelessége a nemzettudat erősítése a diákokban. A pályakezdőknek pedig ajánlom, hogy legyenek kitartók, ne hagyják el ezt a pályát csak azért, mert itt kisebb a bérük, mint máshol lenne! Higgyenek abban, hogy nem a tévében és az online médiában mondják meg a „tutit”, mert az igazi értékek egészen máshol vannak! Azokat keressék és találják meg. Önmagukban is!

A hosszú pályafutása során nyilván sok ügyes, tehetséges diákkal találkozott. Kikre a legbüszkébb a tanítványai közül?

Megvolt az az előnyöm, hogy egyetlen földrajzosként mindenkit taníthattam. Nagyon sok ügyes, okos diákkal volt szerencsém találkozni az évtizedek folyamán. Lehetetlen felsorolni valamennyiük nevét, de a teljesség igénye nélkül, pár diákomat név szerint is megemlítek. Farsang István Rimaszombatból érte el a legtöbb és talán a legrangosabb eredményt. Neki meg volt az az előnye, hogy gömöri gyerek lévén, nagyon jól beszélt szlovákul. Nyugodtan mondhatom, hogy ahová versenyezni vittem, ott ő nyert! Büszke vagyok arra, hogy amikor úgymond „túlnőtt rajtam”, sikerült megszerezni számára egy egyetemi geológus oktatót, aki Istvánt még nagyobb magasságokba röpítette a geológia területén, és elnyerte például Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök ösztöndíját is, amelynek köszönhetően kikerült Skóciába az egyetemre. De említhetem Kovács Orsolya, Stubendek Attila, Orosz Örs, Ferencz Balázs és sok más ügyes földrajzosom nevét is, akik más, nemzetközi földrajzversenyeken végeztek dobogós helyeken.

Önre sokan felnéznek mert magyar állampolgárságát bármi áron hajlandó volt vállalni, akárcsak a véleményét. Mások azonban bírálják, főleg a zsidóságot és a migránsokat érintő, szélsőségesnek és gyűlölködőnek nevezett korábbi kijelentései miatt. Milyen embernek tartja önmagát?

Az, hogy kire hogyan néznek fel vagy sem, mindig megítélés dolga, általában az elvégzett munkája, a közéleti szerepvállalása és/vagy a véleménye miatt. Az ellenvéleményen lévők pedig ugyanezen okokból bírálják őt. Sok esetben érvényes a mondás: „más szemében a szálkát is, a sajátjában a gerendát se látja”.

Inkább rájuk, a magukat magasabb rendűnek képzelőkre érvényes a gyűlölködő jelző. Minket, magyarokat is nagyon sokan nem szeretnek, sőt, kimondottan gyűlölnek, és bár megvan róluk a saját véleményünk, semmit sem tudunk kezdeni velük. A migránsokat illetően is engem igazolt az idő. Már Európa legfelsőbb vezetői is tudják, hogy a „migráns-import” hatalmas hiba volt! Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem dolgozni, hanem csupán jól élni jönnek Európába. Egy hír sem szól arról, hogy ők hosszú sorokban állnak a gyárak előtt, mert dolgozni akarnak. Ehelyett Európa-szerte atrocitások és gyilkosságok történnek, az áldozatok keresztények, nők. Belépéskor egyáltalán nem ezt vártuk! Magamat nemzeti-keresztény, konzervatív értékrendű embernek tartom, aki csak elvek mentén tud és akar létezni.

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségétől tavasszal Pedagógus Életpálya Díjat kapott szakmai munkásságáért, amit a liberális sajtó heves támadása után visszavontak. Ez hogyan érintette önt, túltette már magát a csalódáson?

A legvégén kezdem: túltettem bizony, azonnal! Ugyanis ez a történet nem engem minősít, hanem az SZMPSZ azon döntéshozóit, akik először mondanak A-t, majd teljesen mindegy, hogy milyen nyomásra, de kimondják a B-t is. De ez legyen az ő problémájuk! A díj visszavonásának tényét a sajtóból tudtam meg. Napokkal később kaptam egy üres e-mailt egy csatolmánnyal, amelyben valaki, név és aláírás nélkül közölte velem, hogy visszavonták a díjamat. Egyébként nekem indoklást azóta sem mondott senki.

Ez a váratlan döntés vagy más tényező befolyásolta-e önt abban az elhatározásában, hogy bár öt évre szólt az iskolaigazgatói kinevezése, négy év után kérte nyugdíjazását?

Félig viccesen mondom, hogy már egy évtizede nagyon várom a nyugdíjazásomat. Az SZMPSZ díjátadó ünnepségére rólam készített kisfilmben is elmondtam, hogy mivel elértem a nyugdíjkorhatárt, távozom a katedráról.

Ennek fő indoka az, hogy iszonyatosan megváltozott körülöttünk a világ! Már jó ideje egy nagy káoszt, már-már anarchiába hajló világot látok, ahol vezető politikusok és a „nem is létező” háttérhatalmi elit a nihil és a pusztulás felé vezeti Európát is, amit a megvezetett emberek még tűrnek. Sőt, háborút is provokáltak a szomszédban, amelynek okozóját önmaguk helyett másban látják. Mindez kivetül az iskolarendszerre, egészségügyre és az életminőségünkre is. Fejetlenség és hazugság, amerre csak nézek, s ebből én már nem kérek.

A magyar állampolgárság felvétele után valóságos kálváriát járt be. Rendeződött a jogi helyzete mára? A nyugdíjba vonulását milyen módon határozza meg, hogy elvették öntől a szlovák állampolgárságát?

Hosszú évekig zaklatások közepette éltem, aztán jöttek más események, és a sajtó már azokkal foglalkozott. Végre nyugodtan telhettek a napjaim. Most viszont egy új probléma mérgezi napjaimat, amit ugyancsak az elvesztett szlovák állampolgárságomnak „köszönhetek”.

Az van ugyanis, hogy addig nem tudom még beadni sem a nyugdíjigényemet, amíg nincs valamilyen lakhelyem ebben az országban. Viccnek is rossz, hogy élek a saját tulajdonomat képező lakásomban Komáromban, de a lakossági nyilvántartás szerint nem is vagyok itt… A lakásom ingatlanadóját évente küldik, amit azonnal be is fizetek. Ezért megléptem azt, amit soha nem akartam, és felkerestem még nyár legelején Érsekújvárban az idegenrendészeti hivatalt. Döbbenten állapítottam meg, hogy azok ott nem is értik az én helyzetemet, vagy nem is akarják. Szeptember 13-ra van az újabb időpontom, tegnap viszont bejelentették a híradóban, hogy ezeknek az irodáknak a működését bizonytalan időre felfüggesztik a beözönlő migránsok miatt. Jelenleg tehát már munkaviszonyom nincs, jogilag pedig nyugdíjas sem vagyok. Egy élet munkája ebben az országban ezek szerint semmit sem számít, de nem adom fel! Ha most megkérdeznék, hogy mindezek ellenére felvenném-e ismét a magyar állampolgárságot, számomra csak egy válasz létezik: természetesen igen! Ha szüleim vállalták a reszlovakizáció helyett a csehországi deportálást és a Magyarországra való kitelepítést, mindenük elvesztését, a marhavagonokat, akkor nekem, ez az elveim mellett még kötelességem is!

Azzal a jóleső érzéssel távozhat a bátorkeszi iskola éléről, hogy a munkájával hozzájárult a fejlődéséhez?

Úgy gondolom, hogy amit szerettem volna elérni, annak nagy része sikerült. Az alapiskola és környezete kívül, belül megújult. Az ott töltött négy évből csaknem három a Covid-őrületben telt, amikor a diákversenyek elmaradtak, s a kollégákkal örültünk annak, hogy a tananyagot valahogy át tudtuk adni. Az első pillanattól kezdve mindenkitől elvártam a pontosságot, a munkaidő betartását és a feladatok elvégzését. Nagyon remélem, hogy az utódom folytatja ezt a munkát, mert a magyar iskola jövője a minőségi oktatásban rejlik itt, a Felvidéken.

Megjelent a MAGYAR7 37. számában.

Olvasnivaló