A bősi vízerőmű harmincadik születésnapja nem (csak) az ünneplésről szól
A Ján Budaj által irányított környezetvédelmi tárca és a Vízgazdálkodási Építővállalat (Vodohospodárska výstavba) rendezésében jövő hét csütörtökön nagyszabású ünnepséget rendeznek a bős-nagymarosi vízlépcső átadásának harmincadik évfordulójára.
Mindez remek alkalmat kínál arra, hogy áttekintsük a vízlépcső megépítésének máig ható következményeit, előnyeit és hátrányait - mondta el lapunknak Michal Deraj, Dunaszerdahely járás elöljárója, aki szintén meghívást kapott az ünnepségre.
Deraj azonban úgy döntött, nem megy el a rendezvényre, ugyanis szerinte nem csak ünnepelni kell a vízierőmű megépültét, a kritikának is helye van.
Az egész szakmai pályafutását környezetvédelmi témáknak szentelő Deraj nyílt levélben emelt kifogást. A Budajnak és az építővállalat igazgatójának, Vladimír Kollárnak címzett állásfoglalásban azt hangsúlyozza, a kétségtelen gazdasági előnyök (olcsó energiaelőállítás, a hajózás és kereskedelem megkönnyítése) mellett a vízerőmű számos tekintetben negatívan befolyásolta a régió lakosainak életét és természeti értékeinek épségét.
A járási elöljáró kiemelte, a vízierőmű káros hatásainak sem társadalmi, sem a természetvédelmi vonatkozásait nem kezelték és még csak nem is derítették fel kellőképpen. Deraj levelében azt írja, a Duna és a felvízcsatorna közé zárt Kis-Csallóköz három falu lakosait elkobzott ingatlanvagyonukért, a termőföldekért, az erdőkért anyagilag nem kompenzálták, hiába született erre számos ígéret a elmúlt három évtizedben. A vízerőmű jelentette infrastrukturális kihívásokat ma sem kezelték megfelelően - írja levelében, hozzátéve, a közlekedés javítása mellett ideje lenne, hogy más hasonló beruházásokhoz, például az atomerőművekhez hasonlóan végre anyagilag, például adókedvezményekkel is kompenzálják az erőmű környékén élő lakosságot.
A korábban természetvédőként dolgozó Deraj elmondta, a bősi vízerőmű gazdasági előnyeit ugyan nem lehet és nem is szabad elvitatni, de környezetkárosító hatása ettől még kétségbevonhatatlan.
Akut problémaként említette a Kis-Csallóköz különleges ártéri erdeinek vízhiányát, amelyet az ágrendszerbe engedett nagyobb mennyiségű vízzel lehetne orvosolni. Korábban a környezetvédelmi minisztérium próbálkozott már ezzel, de a helyi tavak mellé (jórészt illegálisan) felhúzott lakóingatlanok miatt a terv végül eredeti formájában meghiúsult.
Deraj portálunknak arról beszélt, a vízlépcső kétségtelen gazdasági előnyei mellett arról is beszélni kell, milyen környezeti, szociális és infrastrukturális károkat okozott.
- jelentette ki, hozzátéve páratlan természeti értékek semmisültek meg a vízlépcső megépítésével, hiszen a folyótorkolati deltarendszerre emlékeztető "belső folyódelták" világviszonylatban is ritkaságnak számítanak.
Mivel a folyó ezen szakaszán természetvédelmi szempontból kiemelt jelentőségű ágrendszerrerrel és Európai szinten is jelentős ártéri élőhelyekkel rendelkezett, a vízlépcső ötlete (amely az ötvenes évek erőltetett kommunista iparosításának korszakából származott) a rendszerváltás környékének egyik legmegosztóbb témája lett.
Deraj a Csallóközi Múzeum biológusaként aktívan részt vett a vízerőmű elleni tiltakozás szervezésében, a Dunaszerdahelyi járás tiltakozásainak egyik szervezője volt.
November 17-e után a tiltakozások új lendületet kaptak, '89 decemberében például nagyszámú érdeklődőt, köztük az alakulófélben lévő kormány több miniszterét, vonzó, országos figyelmet kapó tiltakozásra került sor Bősön. Néhány héttel később, 1990. február 3-án Derajék a magyar tiltakozókkal közösen élőláncot szerveztek, amely közel 300 kilométeren keresztül, z ausztriai Hainburgtól Pozsonyon át Komáromig kígyózott a Duna töltése mentén.
- emlékezik a nyílt levél apropóján Deraj. Eredetileg, kimaxolva a vízlépcső áramtermelési kapacitását, jóval több vizet szerettek volna átengedni az erőművön, ezzel gyakorlatilag teljesen halálra ítélve az így is a pusztulás szélére sodródott ágrendszert. Könnyű belátni, víz nélkül ez a különleges élőhely a mainál is rosszabb állapotba kerülhetett volna, teljes eltűnése tulajdonképpen csak idő kérdésé lett volna - magyarázza Deraj.
Végül a természetvédelmi szakemberek közbenjárására sikerült elérni, hogy a tervezettnél több vizet juttassanak a kiterjedt ágrendszerbe.
Doborgaznál csatornát építettek, amellyel vizet lehetett juttatni az ágrendszerbe, a nagyobb folyóágakon pedig zárásokat hoztak létre. Az eredeti terek között ilyesmi nem szerepelt - teszi hozzá. Nem csak az ágakat az eredeti Duna-medret is sokkal komolyabb károk érték volna - mondja Deraj, hiszen a korai elképzelések szerint oda is jóval kevesebb víz jutott volna. Bár a Duna folyását a (cseh)szlovákok ugyan egyoldalúan megváltoztatták, az "Öreg-Dunát" végül sikerült megmenteni.
Először az ötvenes években merült fel, hogy a Duna érintett szakaszán energetikai célú vízlépcsőrendszert kellene létrehozni, majd a hatvanas években egy magyar-csehszlovák beruházási program kidolgozásáról is döntöttek. Az eredeti tervek alapján Dunakilitinél gát és egy 60 négyzetkilométer nagyságú tározótó létesült volna, ahonnan egy újonnan épített, 30 kilométer hosszú mesterséges csatorna ágazott volna le a csehszlovák területre. Ezen a csatornán épült volna Bősnél egy ún. csúcserőmű, amin keresztül naponta két alkalommal vizet engedtek volna át áramtermelés céljából. Mivel a Duna magyar–szlovák határszakaszán emiatt akár 4-5 méteres árhullám jött volna létre, ennek csillapítására Nagymarosnál egy másik duzzasztótó építéséről döntöttek. A Nagymaroshoz tervezett erőmű a bősinél jóval kisebb kapacitással, de szintén alkalmas lett volna áramtermelésre.
Az építkezés elképesztő volumenét mutatja, hogy az eredeti tervek alapján a Duna fő medrébe a korábbi vízhozam mindössze 2%-a(!) jutott volna, 98% mesterséges csatornába került volna.
A magyar és csehszlovák kormány 1974-ben jóváhagyta a tervet, két évre rá pedig kormányközi egyezményt is aláírták. A gazdasági recesszió végül zárójelbe tette a terveket, a nyolcvanas évek közepére pedig, különösen Magyarországon, egyre hangosabb és egyre nagyobb lett a beruházást környezetvédelmi szempontok miatt ellenzők köre. 1988-ban számos, országos visszhangot kiváltó tüntetésre került sor Magyarországon, majd 1989 májusában az akkor kormányfő, Németh Miklós felfüggesztette a beruházás megvalósítását. Habár Budapest igyekezett egyezségre jutni a csehszlovák vezetéssel, azok végül 1989 októberében bejelentették,
egyoldalúan is folytatják a beruházást.
Bár a rendszerváltás után úgy tűnt, sikerül dűlőre jutni, a vízlépcső megépítéséből presztízskérdést csináló szlovák kormány (amelyet Prága megbízott az egyeztetések koordinálásával) hajthatatlan volt. 1992 októberében megkezdték a folyó elterelését és a meder vizének áttöltését a csatornába.
A Duna elterelése az év október 24-én került sor. Dunacsúnnál a Duna 1851,75 folyamkilométerénél, mintegy 40 kilométer hosszan, a régi meder elzárásával a csehszlovák területen épült csatornába terelték a Duna vizét.
A folyó és vele együtt a környéken élők élete ezzel örökre megváltozott...
