Belebuktunk a szlovákoktatásba
„Straka kráka, vrana letí” – próbálom beleverni az iskolai memoriterként feladott szlovák versikét a hétéves, színmagyar lányom fejébe. Az épp vendégsége érkező szlovák szomszédlány értetlenül néz rám. Megkérdezi, miért kínzom a gyereket szlovák nyelvtörővel, ha szinte még egy fagyit se tud szlovákul kérni a cukrászdában. Miért nem azt tanítjuk neki, amivel megy is valamire?
Felvetése igencsak helytálló. Felvidéki magyar családok százai ülnek esténként a szlovák lecke felett, és ismételgetik az iskolában feladott versikéket, az archaikus szavakat, tanítják a teljesen kezdő gyerekeknek, hogy „ten oblok”, hogy „kolo, kolo mlynské, za štyri rýnske”. A gyerek meg nem érti, miért kell halandzsát tanulnia, miért nem használható a tudása. Rövidesen kialakul a teljes körű szlovákutálat, bekapcsol az elutasítás, a folyamatos sikertelenség később frusztrációhoz vezet. Jó esetben a gyermek ezentúl unottan ül a szlovákórán, rosszabb esetben elsírja magát a teljesítménykényszer által okozott feszültségtől. A szülő pedig egyre biztosabb abban, hogy valami nagyon nincs jól, míg a tanár egy rossz rendszer rabjaként teljesen elveszik a módszertan használhatatlanságában és a jó megoldások utáni sziszifuszi keresésben.
Feltehetjük az ősi kérdést: miért nem tud megtanulni a magyar gyermek jól szlovákul?
Körbejárhatjuk a témát politikailag és társadalmilag az összes szinten, okolhatjuk a mindenkori minisztériumokat, a probléma itt marad: a felvidéki magyar iskolák többségében valóban képtelenek jól tanítani a szlovák nyelvet. A kompetens bárányok pedig hallgatnak. Segíthet-e ezen az, hogy a közoktatási törvény módosításának értelmében a parlament törvénybe foglalta, a szlovák nyelvet idegen nyelvként fogják oktatni a nemzetiségi iskolákban. Több mint húsz éve kérte ezt a felvidéki magyar pedagógustársadalom, most mégis üröm van az örömben.
– A jelenleg használt tankönyvből és az arra épülő módszerekkel nem lehet idegen nyelvet tanítani, ez a frontális oktatási módszerre épít, csinálj, mondj, rajzolj valamit utánam, vagy a könyv szerint – mondja a hidaskürti Takács Tamás, angol nyelvet tanító nyelvész, egy másodikos magyar kislány édesapja.
Én azt tartom, hogy a nyelvtanulás alapja a szó, a szlovákot pedig a jelenlegi tankönyv alapján versikéken és irodalmi archaizmusokon keresztül próbálják megtanítani a hat-hétéves kicsiknek. Ha a szavak nincsenek szövegközegbe rakva, ha nem tartjuk be a nyelvoktatásban a kontinuitást, akkor elveszett az egésznek az értelme. Elsősorban a rendszerben van a hiba, a tanárt pedig ez a rendszer „irányítja”. Ezt a visszásságot látjuk mi nyelvészek, tanárok, de az „átlagszülő” nem tudhatja. Aki nem tanítja, aki nem ért hozzá, annak a tankönyv szentírás. A szülő méltán gondolja azt, hogy a tankönyvből meg lehet tanulni szlovákul, és ha ez nem jár sikerrel, akkor valahol jogosan mondja azt, hogy inkább viszi a következő gyermekét szlovák iskolába, ahol a sikeres szlovák nyelvoktatás kulcsát látja. Sajnos vannak ilyen tapasztalatok – magyarázza a nyelvész apuka.
Wittenberger Ilona hosszú éveken át tanított szlovák nyelvet a feketenyéki alapiskolában. Szerinte az a baj, hogy a módszertan és a tankönyv is feltételez a gyermek részéről egyfajta alapszókincset, alap szlovák nyelvtudást, amivel a gyermek – főleg a teljesen magyarlakta vidékeken – nem rendelkezik.
– Pozitív dolog az, hogy a szlovákot lehet majd idegen nyelvként oktatni, de nincs ebben az országban olyan szlovák szakos tanár, aki tudná, honnan kellene ezt most reálisan megfogni. Ehhez nincsenek könyvek, nincs kidolgozott módszertan, nincs hozzá semmi a tanár kezében – jegyzi meg.
Hatalmas káosz van a tankönyvrendszerben és a követelményekben is, állapítja meg a Szlovákul játékosan tankönyvcsalád szerzője, Bakos Adri is. – Jelenleg az iskolai tantervet a hasznavehetetlen „konverzációs témakörök” uralják, és a nyelvtan felépítésének teljes hiánya. A standardok szerint az az elvárás, hogy a gyerekek már alsó tagozaton tudjanak bővített mondatokban beszélni. Ez képtelenség. A szlovák nyelv ennél sokkal bonyolultabb.
Ha elengedjük azt az elképzelést, hogy a gyereknek alsó tagozaton minden esetben tudnia kell ragozni és „beszélgetni”, gyönyörűen fel lehetne építeni a nyelvtudást – javasolja a szlovák oktatás szakembere.
Ahhoz, hogy idegen nyelvként tanítsuk a szlovák nyelvet, elsősorban a követelményeken kell változtatni. Mert amíg a követelmények szerint kívülről kell fújni a szintaxist vagy más nyelvtani diszciplínákat – a kilencedikes monitor 90%-ban ilyen kérdésekből áll –, és amíg kötelező eredeti szlovák műveket olvasni az irodalomórán, nem beszélhetünk idegennyelv-oktatásról. Mert az európai referenciakeret alapján a nyelvtudásszint a legkevésbé sem attól függ, a diák képes-e felismerni a versben a metaforát, és meg tudja-e nevezni a versben található rímet.
– A követelmények megváltoztatása után új standardokra, új tankönyvekre lesz szükség, és aztán pedig át kellene adni a koncepciót a tanároknak. Például már most sem lenne kötelező egy-két versikénél többet megtanítani a gyerekeknek.
Mégis sok tanár ezt figyelmen kívül hagyja, így a tényleges nyelvtudás fejlesztésére szánt értékes időt értelmetlen versikék magolására pazarolja. És hibáztathatjuk ezért? Ő csak egyszerűen ragaszkodik a tankönyvben leírtakhoz, mert ez számára az egyetlen kapaszkodó. A szlovákkal, mint idegen nyelvvel, nem igazán tud mit kezdeni, hiszen ilyen képzés a főiskolákon sose volt és a mai napig nincs. És most akkor lesz? És kik fogják tanítani? Azok, akik belerakták az elsős standardokba a birtokos eset többes számát? Vagy azok, akik azt hangoztatják, mennyire fontosak az archaizmusok a szlovák nyelv tanulásában a magyar gyerekeinknek? – mondja ki Bakos Adri, jelezve, hogy „a király még mindig meztelen”.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/44. számában.
