Schengen nem csodaszer, de elvékonyítja a mesterséges határokat
„Csak a határ ellenőrzése szűnik meg, a határ nem” – figyelmeztetett Robert Fico még első miniszterelnöksége idején, 2007. decemberében, mielőtt a visegrádi és a balti országok beléptek a schengeni övezetbe, és többé nem kellett megállnunk a szlovák-magyar határnál.
Ma már kevesen emlékeznek, de akkor több helyütt az érintett országokban hatalmas bulit csaptak a határállomásokon, akkora volt az öröm.
A kétezres években a mainál jóval jegesebb szelek fújtak a magyar-szlovák kapcsolatokban, és Fico nem túl barátságos megjegyzése is arra utalt, hogy nem mindenki várta annyira a schengeni nyitást. Így hát, amikor először mehettünk át ellenőrzés nélkül a Mária Valéria hídon, és megkezdhettük azóta is rendszeres, immár „akadálymentes” Párkány-környéki kirándulásainkat, történelmi elégtételt éreztünk az anyaországról leválasztott és sokszor üldözött felvidéki magyarsággal kapcsolatban.
Bővült és szélesedett a kereskedelem és a turizmus is. Nagy vívmány tehát Schengen, sőt, az egyre mélyebb identitásválságtól, főleg saját magának okozott gazdasági problémáktól küszködő Európai Uniónak ez az egyik legszebb eredménye, ami viszont többször veszélybe került már, legutóbb a koronavírus-járvány és a migrációs válság nyomán. Ilyenformán a jövőjét sem tudhatjuk, de ma egyike azon sikereknek, amiért érdemes a megváltozott vagy megszűnt értékek talaján álló európai uniós tagság terheit vállalni.
Ettől önmagában még nem lesz a valóságban is egyenjogú az Erdélyben élő magyarság a románokkal, nem valósul meg Bukarest régi adóssága, az autonómia vagy a kétnyelvűség, de már nem veszítenek életükből értékes időt az ott élő magyarok, és mi, akik rendszeresen oda utazunk. Az elmúlt fél évben átélhettük légi úton megközelítve keleti szomszédunkat, hogy nem volt repülőtéri ellenőrzés. Kellemes érzés! Románia esetében tényleg generációk vesztegettek órákat, napokat, hónapokat és éveket a pusztában találomra felhúzott határszakasz kevés átkelőjén, hiszen még szűk harminc éve is megalázó procedúrákkal, 6-8 órás várakozásokkal zajlott egy román határellenőrzés, de egy órát azóta is lehetett állni az alkalmi dugókban. Régebben szándékosan csinálták ezt, hogy elvegyék a kedvünket az erdélyi utaktól, és ki tudja, hogy hányszor, hány ember esetében jártak sikerrel. Ennek legalább vége.
Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy pár negatív jelenség is közelebb jön a felvidéki és anyaországi magyarokhoz: a közép-európainál balesetveszélyesebb román vezetési kultúra, a balkáni bűnözés több munkát ad majd a hatóságoknak, de mindez összességében eltörpül a várható előnyökkel szemben, ami az egységesebb nemzettudat kiteljesedéséhez vezethet. Mert igenis az a természetes, hogy ne legyen határ az Alföldön, ahogyan a Duna sem természetes határfolyó, nem is volt az soha, csak Benes sötét lelkének mélyén.
A magyar EU-elnökség idején hozott Schengent bővítő döntés nyomán akár tíz új határt keresztező út is megnyílhat Románia felé. Egy akadállyal tehát kevesebb lesz erdélyi útjaink előtt, érdemes tehát minél többet élni a lehetőséggel, mert akkor marad meg a Kárpát-medencei magyarság, ha az utak mellett az emberi szálak is újra kötődnek magyar és magyar között, Dunaszerdahelytől Budapesten át Székelyudvarhelyig.
Így nem leszünk peremvidék talán, bár, ha az Európai Unió az eddigi tempóban rombolja önmagát, pár éven vagy évtizeden kívül sok dolog megkérdőjeleződhet, ami 1945 vagy 1990 óta tabunak számít. Addig is azonban: új év és új remények. Boldog Új Évet, Erdélyi és Partiumi Magyarok!
