2022. augusztus 1., 16:23

Robert C. Castel: Az orosz és az ukrán is egy posztszovjet hadsereg, azok minden hibájával együtt

Egyedi, pragmatikus stílusának és utánozhatatlan hasonlatainak köszönhetően Robert C. Castel nagy népszerűségre tett szert az orosz–ukrán háború hírei után érdeklődő nagyközönség körében. Az Izraelben élő biztonságpolitikai szakértővel készült nagyinterjúnkban nemcsak a konfliktus elmúlt néhány hetét tekintjük át, de szélesebb perspektívába helyezzük a háborút és annak következményeit, valamint az is kiderül, miért nem lehet TikTok-videók alapján elemezni a harcokat.

castel
Fotó: Robert C. Castel archívuma
Robert C. Castel

Az elmúlt hetekben folyamatosan azt olvashattuk, hadműveleti szünetet tartanak a felek az orosz–ukrán háborúban, a viszonylag sikeres donbaszi hadműveletek után most erőt gyűjtenek az oroszok. Mire számíthatunk?

Annyival egészíteném ki az ön által elmondottakat, hogy az orosz hadvezetés nemrégiben pontosított. Kijelentették, a hadműveleti szünet azokra a csapatokra vonatkozik csak, amelyek kifáradtak a kelet-ukrajnai városi harcokban. A front többi részén folyamatos volt a harci tevékenység, olyannyira, hogy Szergej Sojgu orosz hadügyminiszter személyesen látogatta meg a frontszolgálatot teljesítő csapatokat. Ez a hadműveleti szünet egyébként abszolút bevett dolog, a jelek szerint szükség is volt rá.

A háborúban nincs on demand, azonnal lekérhető logisztika. Az Amazonról vagy a Wishről nem lehet katonákat, lőszert, hadianyagot rendelni. Az orosz harcmodorhoz szükséges több millió tüzérségi lőszer mozgatása iszonyatos logisztikai erőfeszítést kíván.

Ha már a készleteknél tartunk, az elmúlt hetekben az ukrán hadisikerek orosz lőszerraktárak és utánpótlásvonalak megsemmisítésében nyilvánulnak meg. Ezek jól eladható részsikerek csupán vagy valóban stratégiai jelentőségük lehet?

Anekdoták alapján nem lehet egy háború eseményeit elemezni. Elvből nem is nézem a harctereken készült Telegram- és TikTok-videókat, igyekszem megfelelő távolságot tartani a háború mindennapi eseményeitől.

Miért?

A vizuális anyagok, képek, videók sokkal inkább az érzelmeinkre hatnak, semmint az eszünkre. Látunk egy hatalmas robbanást egy pixeles felvételen, máris hajlamosak vagyunk a háború egész menetére vonatkozó következtetéseket levonni. Az ilyesmi engem nem érdekel. Ez olyan, mint ha úgy tanulnánk meg biciklizni, hogy soha nem nézünk magunk elé egy méternél messzebbre. Előbb-utóbb tutira orra esünk! Ha messzire tekintünk, a horizontra, könnyebb magunkat egyensúlyban tartani. Miből is állt valójában a szovjet hadsereg ereje? És akkor itt kanyarodunk vissza az eredeti kérdéshez, van-e komolyabb, stratégiai jelentősége az ukrán csapásoknak!

A szovjet, majd az orosz hadsereg egy nagy vörös hörcsögként raktározta el az elmúlt nagyjából száz év minden haditechnikáját és lőszerét, semmit nem dobtak a szemétbe, ott rozsdásodnak valahol Vlagyivosztok és az Urál között. Ezeket a dolgokat elő lehet venni és az elmúlt öt hónapban elő is vették!

Korábban számos alkalommal beszélt az orosz tüzérség harcászati jelentőségéről…

Mi is a tüzérség? Ha nagyon „lebutítjuk” a kérdést, akkor a szállításon kívül nincs más szerepe. Robbanóanyagot szállít A és B pont között, hogy miként, az talán másodlagos.

Rendben, az oroszok jók mennyiségben, de az ukrán haditechnikai fölény azért csak egyértelmű, nem?

Persze, egyértelműen a minőség és a mennyiség harcát látjuk. A nagy PR-körítéssel beharangozott HIMARS-rakétákról nekem egy régi mese, az Annipanni és Boribon jut eszembe. Idősebb olvasók talán még emlékeznek rá. Annipanni lemegy a közértbe, vesz három almát, négy kiflit meg öt banánt. Én is így tanítom a lányaimat számolni, de használhatnám akár az Ukrajnának küldött HIMARS- vagy a CAESAR-rendszereket is. Ezek tényleg modern, ütőképes fegyverek, de ezek Annipanni-rendszerek! Van belőlük három, négy meg öt. Minden egyes kilőtt rakéta vagy lövedék annyiba kerül, mint az általa megsemmisített orosz raktár teljes készlete, beleértve az ott strázsáló főtörzsőrmesternek meg a szódás lovának a bérét. Nyilván túlzok kicsit, de vegyük észre a lényeget! Óriási az aszimmetria!

Az önjáró CAESAR-lövegek csövét 2-3 ezer lövés után cserélni kell, mennyi idő alatt ér oda az új cső a világ másik végéről? Az oroszok meg szépen feltörik a raktárajtókon a pecsétet, és tízdolláros lövedékekkel megszórják az ukrán frontvonalat. Melyik fenntarthatóbb a két modell közül?!

A sok nyugati elemző által képviselt prototípusmániáról pedig csak annyit, ha jól emlékszem, Sztálin mondása volt, hogy a minőség csodálatos dolog, különösen akkor, ha nagyon sok van belőle. Mi itt, Nyugaton egyfajta fura minőségmániában szenvedünk. Ez nem mindig volt így. A Harmadik Birodalom kénytelen volt minőséget gyártani, mert pontosan tudták, soha a büdös életben nem tudják felvenni Amerikával a hadipari versenyt. Nem is sikerült, a gyengébb amerikai tankok tömege a harctéren felülmúlta a német szuperfegyvereket. A másik furcsaság, hogy amikor az oroszok megmutatnak néhány darabot a legmodernebb fegyvereikből, akkor a Nyugat azon röhög, prototípusparádé van Moszkvában. Ha ugyanezt az ukránoknál látjuk, akkor ezek csodafegyverek, amik megfordítják a háború menetét. Kísérteties ez a kettősség, holott tulajdonképpen két ugyanolyan hadsereget látunk. Mindkettő egy posztszovjet hadsereg, azok minden korrupciójával, alkalmatlanságával, problémájával. Annyi a különbség, hogy az ukránoknál erre jön egy vékonyka NATO-máz, ami sok esetben még zavaró is lehet.

Hogyhogy?

A háború egy paradigmaváltás kellős közepén érte az ukrán hadsereget, éppen átállóban voltak egy NATO-kompatibilis működésre. Most egymás mellett fut a két rendszer, mintha egy számítógépen egyszerre futna a Windows és a Linux is. Nagyon ügyes rendszergazda kell ahhoz, hogy ebből ne legyen baj. Az ukránok párhuzamosan működő logisztikai rendszereket kénytelenek fenntartani. Egyik a régi, szovjet fegyvereket kezeli, a másik az új, modern nyugatiakat. Nem szívesen lennék a raktáros főtörzs helyében.

Robert C. Castel
Fotó:  Israel Democracy Institute

Maradva még a minőség-mennyiség vonalon. A második világégés óta eltelt évtizedekben volt olyan háború, ahol a minőség felülmúlta volna a mennyiséget?

Az USA két iraki háborúja például ilyen volt. Ott egy végletekig modern hadsereg csapott össze egy második világháborús szintű összfegyvernemi hadsereggel. Izrael háborúi is ilyenek.

Az 1973-as, jom kippúri háborúban az arab félnek egyértelmű mennyiségi fölénye volt, a zsidó állam mégis győzni tudott. Persze kellett ehhez egy doktrinális, innovációs újítás.

Az orosz–ukrán háborúban számítani lehet ilyesmire?

Nekem a hadászati innováció az egyik szakterületem. Ilyen szempontból teljesen megdöbbentő nézni ezt a háborút. Nyilván nem kötnek mindent az orrunkra, de abból, amit látunk, egyik oldalon sincs semmi jele az innovációnak, kreativitásnak. 

Mi a hadászati innováció lényege? A meleg vizet nem lehet már feltalálni.

Két fontos irányt érdemes megkülönböztetni. Az improvizáció még nem innováció. Az, hogy nem áll rendelkezésemre egy páncélozott csapatszállító, így fogom a helyi fagyis triciklijét, felrakom rá a Javelin-rakétát és azzal rohamozok, az önmagában nem innováció. Nincs minőségi ugrás, sem technológiai, sem doktrinális, taktikai értelemben. Nincs merészség, kreativitás. Ez egy kétdimenziós konfliktus, körülbelül, mint az első világháború.

Hogy az oroszoknál hiányzik ez a kezdeményezőkészség, azt érteni vélem, de, hogy a nyugati szakemberek által felkészített ukrán hadseregből is hiányzik mindez, már sokkal nehezebben magyarázható. Ön szerint mi lehet az ok?

Nem akarok köntörfalazni, nem tudom. Sejtem csupán. Szerintem a már emlegetett vékonyka NATO-kompatibilis máz alá rejtett inkompetens, konzervatív, kockázatkerülő hadsereg a kulcs. Az orosz és ukrán hadsereg ebből a szempontból teljesen egyforma.

A kezdeményezést a hadseregtábornoktól várják, nem egy főhadnagytól a terep szintjén. Éppen ezért senki nem mer kezdeményezni, egyéni döntést hozni, nehogy a vége az legyen, hogy egy székhez kötözve valamelyik titkosszolgálati pincében kelljen számot adnia a tetteiről.

Ez a nyugati hadseregeknél pont fordítva van, itt a magasabb vezetés kiad egy feladatot, hogy harci körülmények között ki miként oldja ezt meg, már kevéssé számít. Ezt a feladatközpontú megközelítést egyébként a német hadseregtől tanultuk el. A katona két szemgolyóját, ami ott van a terepen, nem lehet egy tábornoki harcállásponttal helyettesíteni.

Az ukránoknál ez még azzal is súlyosbodik, hogy már-már nem tábornoki szinten, hanem a kijevi elnöki palotában dől el, mi történjen a harctéren. Liszicsanszk kiürítése kapcsán sokat beszéltek erről.

A döntéshozatal patológiája minden háborúban ugyanolyan. A politikai vezetés egy normálisan működő országban is leválthatja a tábornokokat, de nem próbálhatja meg mikromenedzselni a csatákat, nem folyhat bele a taktikai, műveleti szintbe. Az a vég kezdete!

Ha már a vég kezdeténél tartunk, hadd olvassak fel önnek egy szalagcímet az egyik legolvasottabb magyar hírportálról. „Oroszország kifáradt. Augusztusban indul az ukrán ellentámadás!”

Olvastam ezt az írást. A szemlézett elemzőnek voltak már furcsa megállapításai, a cikket nem is szeretném kommentálni. Viszont a szalagcím érdekes. Kétségtelenül van egy erős motiváció, hogy az ukránok Herszonnál, a déli fronton felszámolják a Dnyeper innenső oldalán lévő orosz hídfőt. A szándék biztosan megvan, de a képesség már más kérdés. Nem vagyok benne biztos, hogy lesz-e hozzá elég hadianyag és jól képzett élőerő. Az nem elég, hogy egy húszéves gyerek kap egy rohampuskát, aztán lehet is kifáradni az arcvonalba. A másik dolog, hogy állandóan arról beszélünk, az ukránok milyen jól beásták magukat Donbaszban, hisz készültek az orosz offenzívára.

Az oroszok vajon nem látják, mi jön? Ők nem ásták be magukat délen?! Ugyan már! Ebben a háborúban a védelemé az igazi erő. Az iraki háborúkban a támadásé volt a főszerep, itt nem.

Ezek szerint az idő nem csak az orosz hadsereg ellen dolgozik?

Abszolút, ez egy verseny lefelé. Ha ennyire nehéz az oroszoknak előrehaladni Kelet-Ukrajnában, miközben az ukránok meg egyelőre képtelenek potens ellentámadásokat végrehajtani, akkor mi a fenét fognak majd most másként csinálni, hogy ne ugyanazt az eredményt kapják. Szerintem lassú, de biztos orosz előrenyomulásra számíthatunk. Nem lehet eléggé kiemelni, mennyi tüzérségi eszköz áll még a rendelkezésükre. Ezek nagy része elavult, persze, de ha még a tábori zenekar kürtösét is beállítanák ágyút kezelni, akkor sem jutna mindegyik mögé ember. Az ukránok doktrinális változás nélkül ezzel nem tudnak majd mit kezdeni.

Zárásul beszéljünk kicsit az időjárás szerepéről. Dőreség a nyár derekán az őszről és a télről elmélkedni, de ebben a nagy melegben talán megbocsátható.

Itt is két szintet érdemes meghatározni. A műveleti, harctéri szintet, illetve a nagystratégiai kérdéseket. Október közepére várják az első komoly esőket, utána Ukrajna újra sártengerré változik. Van tehát egy nagyjából 2-3 hónapos „ablak”, amíg mozgó háborút lehet folytatni, október közepétől maradnak a városi harcok. Onnantól csak aszfalton lehet háborúzni!

A stratégiai szinttel kapcsolatban van egy óriási félreértés. Mindig arról beszélünk, Oroszország beveti Európa ellen a gázfegyverét, holott elsősorban nem az öreg kontinenst, hanem Ukrajnát sújtja majd igazán a gázválság, ha jön a tél. Hogyan lehet majd kibírni egy harkovi vagy kijevi lakótelepen, ha nem lesz mivel fűteni a lakásokat?!

leáll az orosz gáz, Európának hellyel-közzel lesznek alternatívái, de a hátán ott egy óriási púp, Ukrajna. Egyetlen tél elég ahhoz, hogy az ukrán társadalom teljesen összeomoljon. Lehet, hogy 22 helyett csak 18 fok lesz a nyugat-európai lakásokban, de az ukrán lakótelepeken megfagyhatnak az emberek. Azért ez óriási különbség!

Az Oroszországra rótt szankciók nem téríthetik jobb belátásra Moszkvát?

Számtalan publikáció született arról, hogy a szankciók azért sokkal jobban fájnak Oroszországnak, mint ahogy azt gondoltuk. Ez talán igaz is, de teljesen irreleváns.

Irreleváns lenne az orosz GDP csökkenése, az államadósság elképesztő növekedése?

Hát persze! Nem az a lényeg, mekkora kárt okozol az ellenfélnek, hanem a percepció, az érzékelt valósága. Európa azt mondja, Oroszországnak az úr ikszedik negyedévében ennyi és ennyi százalékkal esik vissza a GDP-je. Az oroszok meg azt, srácok, télen meg fogtok fagyni!

Melyik része nem érthető a „megfagysz”-nak?! Ez egy sokkal félelmetesebb üzenet, még akkor is, ha nem teljesen igaz.

Robert C. Castel 1970-ben Aradon született, a haifai egyetemen szerzett diplomát, doktori értekezését  katonai innováció témájában írta. Különböző beosztásokban szolgált az izraeli fegyveres erőknél, később az izraeli rendőrség kutatási-mentési részlegének egyik parancsnoka volt. Jelenleg Izrael állam nemzeti parkjainak biztonsági főnöke.

Megjelent a Magyar7 2022/30. számában. 

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.