Négy év háború
2022. február 24. csütörtöki napra esett. Az orosz-ukrán határ orosz oldalán hetekig tartó haderő-csoportosítás után e nap hajnalán indult meg az orosz hadigépezet keleti irányból, illetve északról, Belarusz felől Ukrajna ellen. Azóta hadi, diplomácia és gazdasági téren sok mindent láttunk. A második világháború óta Európában a legkiterjedtebb és leghosszabb ideig tartó fegyveres konfliktus világunk működésének részévé vált. Megszoktuk. Pont úgy, ahogy azt George Orwell is megjövendölte.
Amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök hajnali beszédében bejelentette, "különleges katonai műveletet" indít, sokan azt gondolhatták, egy gyors, sebészi pontosságú beavatkozást fogunk látni. Ezt engedték sejtetni a Kijev felé robogó harckocsioszlopok, illetve az ukrán fővárosban végrehajtott légideszant-műveletek. Tavaly, mikor Robert C. Castel izraeli biztonságpolitikai elemzővel a háború első három évéről beszélgettünk, a Kijev alatti megtorpanást az elemző a háború első lélektani fordulópontjának nevezte.
– mondta.
S bár a napokban, különböző platformokon sok térképet láthattunk arról, az oroszok pillanatnyilag mekkora területet tartanak ellenőrzés alatt – sőt, léteznek interaktív térképek is, ahol a területfoglalás folyamatában látható –, a korábbi háborúk logikájától eltérően ebben a konfliktusban nem az elfoglalt terület a jelentős. Szintúgy Castellel szólva: "Oroszország célja, hogy az orosz befolyás minél nyugatabbra érvényesüljön. A háború e cél elérésének az eszköze. Minél tovább tart ez a háború, Ukrajna annál inkább meggyengül, függetlenül attól, hogy az oroszok 50 kilométerrel keletebbre vagy nyugatabbra fejezik be a háborút. A háború igazi mércéje az lesz, hogy mennyire lesz életképes az az ukrán állam, amely kikerül ebből a háborúból.”
A háborúval napi szinten, komoly terjedelemben, szakértői alapossággal foglalkozó Institute for the Study of War (ISW) elemzései és a harctéri jelentések alapján kijelenthető, hogy ez a háború az elmúlt négy évben a manőverező hadviseléstől a felőrlő állóháborún át a robotizált és drónalapú konfliktusig számos fázist megjárt, miközben a globális politika törésvonalait is végérvényesen átrajzolta.
Az orosz hadigépezet több irányból, Fehéroroszország felől Kijev ellen, délről a Krímből, északkeletről pedig Harkiv irányából indított támadást. A kijevi csata során vált világossá, hogy az orosz logisztikai láncok képtelenek kiszolgálni a mélységi műveleteket, a Hosztomel repülőterénél zajló elit légidesszant-műveletek kudarca pedig megakadályozta a gyors kormányváltást. Mindez együtt áprilisban az orosz erők teljes kivonásához vezetett az északi frontról. Oroszország a tavaszi hónapok végére visszarendezte erőit és a műveletek súlypontját a Donbasz irányába helyezte át; ezzel egy időben a déli tengelyen súlyos ostromok alakultak ki, a mariupoli Azovsztal vasmű ostroma például hónapokig tartott, minden egyes hangárért külön megharcolva...
A nyár folyamán a hadszíntér súlypontja Kelet-Ukrajnába helyeződött át, ahol az orosz tüzérségi fölény felőrölte Szeverodonyecket és Liszicsanszkot, ám az ukránok az első HIMARS rakétarendszerek megérkezésével javítottak ellencsapásaink hatékonyságán. A mobil rakétatüzérségi rendszerek Ukrajna rendelkezésére bocsátását hosszas tárgyalássorozat előzte meg, a világsajtó hetekig tematizálta a kérdést, mára ez egy félmondat lett az összefoglalókban.
Az év legnagyobb katonai meglepetését a szeptemberi harkivi ellentámadás jelentette, amikor az ukrán vezérkar a déli offenzíva hírverését kihasználva egy villámgyors manőverrel összeomlasztotta az orosz védelmet északkeleten, felszabadítva Izjumot és Kupjanszkot, majd novemberben a politikai és katonai presztízsveszteség ellenére az oroszok kénytelenek voltak feladni Herszon városát is, visszavonulva a Dnyeper bal partjára. A 2022-es átmenet katonai tanulsága nyilvánvaló volt: a modern háború a tűzerő arányain, a pontos felderítésen, a légvédelmi és ellentevékenységek integrációján dől el. A felderítés terén az ukránok, külföldi segítség híján, csak "saját kútfőből" nem tudták volna ezt az eredményt elérni.
A 2023-as esztendő – az Ukrajnába szállított, nagy mennyiségű nyugati fegyver és ellátmány ellenére – a várakozásokkal ellentétben nem hozott döntő ukrán áttörést, sokkal inkább a brutális anyagháború és az orosz védelmi képességek megszilárdulásának éve lett. A tél folyamán a figyelem Bahmutra irányult, ahol a Wagner-csoport börtönviselt rohamosztagai és az orosz reguláris erők elképesztő élőerő-veszteségek árán, házról házra haladva foglalták el a várost, amely politikai szimbólummá és a háború "húsdarálójává" vált. 2023 nyara a Kreml belső stabilitását is próbára tette. Jevgenyij Prigozsin Wagner-vezér hadai élén Moszkva ellen indult, de aztán "félúton" megállt. Bár ez volt a világ egyik legfurcsább puccskísérlete, mégis rávilágított az orosz katonai vezetés esendőségeire. Prigozsin ezt a nyílt ellenszegülést "természetesen" nem élhette túl. Aki csak egy kicsit is ismeri az orosz belviszonyokat, biztos lehetett benne, halála nem lesz természetes.
A világ azonban az ukrán nyári ellentámadásra várt, amelyre Kijev jelentős nyugati technikát, Leopard harckocsikat és Bradley lövészpáncélosokat kapott, ám a Szergej Szurovikin tábornok által kiépített többlépcsős védelmi vonalak, a sűrű aknamezők és az orosz harci helikopterek dominanciája megállították az ukrán lendületet. A zaporizzsjai fronton történt elakadást követően a konfliktus állóháborúvá merevedett, ahol a frontvonalak alig mozdultak, miközben Oroszország megkezdte a gazdaság teljes átállítását a hadi termelésre. Ukrajna ebben az időszakban a Fekete-tengeren ért el stratégiai sikereket, ahol saját fejlesztésű tengeri drónjaival és a brit Storm Shadow rakétákkal gyakorlatilag kiűzte az orosz Fekete-tengeri Flottát Szevasztopolból, megnyitva ezzel az utat az ukrán gabonaexport előtt a tengeri folyosókon, ami létfontosságú volt az ország gazdasági túlélése szempontjából.
2024-ben a háború műveleti kerete tovább konszolidálódott: a frontok döntő többsége pozíciós jelleget öltött, és a harcok intenzitása, bár állandó maradt, elsősorban tüzérségi és légi rendszerek alkalmazására épült. Ezen a téren Oroszország lemaradása eleinte jelentős volt, ezért előbb nagy mennyiségben vásárolta a drónokat, de közben nagy energiákat fordított a hazai fejlesztésekre is. Az orosz konzervatív hadvezetés eleinte tartózkodó volt a drónokkal szemben, emiatt többen nyíltan és hangosan bírálták őket, például Putyin egyik leghűségesebb szövetségese, Ramzan Kadirov is. A drónok és precíziós fegyverek elterjedése új taktikai viszonyokat teremtett: a logisztikai bázisok és lőszerkészletek kiemelt célpontokká váltak, a sebezhetőség és a fenntartható utánpótlás működési kulcsa lett a hadviselésnek. Az ISW 2024 folyamán és 2025-2026 átmenetében rögzített folyamatos napi jelentései ezt a mintázatot jól mutatják, amint a frontvonalak lassan, de folyamatosan formálódnak a tűzerő-dominancia és a készletek függvényében.
De 2024-ben nemcsak a haditechnikai fejlesztések billentették a mérleget az oroszok javára, hanem az is, hogy az amerikai kongresszusi viták miatt hónapokra elakadtak a katonai segélyek, ami kritikus lőszerhiányt okozott az ukrán tüzérségnél. Februárban elesett Avgyijivka, az egyik legerősebb ukrán erődítmény, ahol az oroszok már tömegesen alkalmazták az irányított siklóbombákat, amelyek ellen az ukrán légvédelemnek nem volt hatékony válasza.
Az év tavaszán Oroszország újabb frontot nyitott Harkiv megye északi részén, kényszerítve Kijevet, hogy vonja el értékes tartalékait a Donbászból, miközben az orosz előrenyomulás Pokrovszk irányában egyre fenyegetőbbé vált. Ukrajna augusztusban egy merész és váratlan lépéssel válaszolt: betört az oroszországi Kurszki területre, elfoglalva több száz négyzetkilométert és több tucat települést.
Ukrajna ezzel bebizonyította, hogy az orosz határok sebezhetőek, és Kijev még mindig képes meglepetésre, melyet azonban, a várakozásokkal ellentétben nem tudtak stratégiaivá fejleszteni. Miközben az ukránok egy kisebb, stratégiailag nem olyan jelentős orosz területet tartottak meg, a donyecki fronton a védelme tovább gyengült, és az oroszok elérték Csasziv Jart, az utolsó nagyobb dombvidéki védelmi bástyát.
A 2025-ös év a katonai kimerülés és a globális szövetségi rendszerek közvetlen bekapcsolódásának éve volt, amikor a frontvonalak a Donbászban rendkívül lassú, de szisztematikus orosz területnyerést mutattak. Oroszország ezen a ponton már nemcsak iráni drónokra és észak-koreai tüzérségi lövedékekre támaszkodott, hanem megjelentek az első észak-koreai alakulatok is a harctéren, ami a konfliktus nemzetköziesedésének újabb aggasztó szintjét jelentette. Ukrajna válaszul fokozta a mélységi dróncsapásokat az orosz olajfinomítók és katonai repülőterek ellen, igyekezve megbénítani az orosz hadigazdaság motorját, miközben a nyugati partnerekkel közösen megkezdte a saját hadiiparának felfuttatását, különös tekintettel a robotizált rendszerekre. A hadászatban ekkorra a rádióelektronikai harc vált a legfontosabb tényezővé; a felek közötti küzdelem a frekvenciák uralásáért is zajlott, hiszen akinek az elektronikus zavarása erősebb volt, az "vakította" el az ellenfél drónjait és rakétáit.
A világsajtó és a diplomáciai források 2026 elejére egy olyan képet festenek, ahol a háborús fáradtság már nemcsak egy üres kifejezés, hanem a nyugati politikai döntéshozatal meghatározó eleme. Az Egyesült Államokban a belpolitikai csatározások és a választások utáni új irányvonalak bizonytalanságot szültek a támogatás folytonosságát illetően, már csak az EU-s vezetés, és a tagállamok egy része tűnik hajthatatlannak.
A háború még inkább elhúzódó attrícióvá vált, közben a nemzetközi diplomáciai aktivitás is felerősödött: fogolycserék, holttestcserék követték egymást, illetve a diplomáciai is magasabb fokozatra kapcsolt, de a stratégiai kérdések, elsősorban a területi rendezettség és a biztonsági garanciák kérdése, alapvetően rendezetlenek maradtak.
A globális dél országai folyamatosan tolják előtérbe a saját béketerveiket, amelyek lényege a frontvonalak jelenlegi állapot szerinti rögzítése, amit Kijev eddig következetesen elutasított, tartva attól, hogy ez csupán haladékot adna Oroszországnak a következő támadáshoz. A Vatikán és Törökország közvetítői kísérletei a hadifogoly-cserékre és a humanitárius folyosókra korlátozódnak, miközben a valódi hatalmi alkuk Washington, Peking és Moszkva között zajlanak a háttérben, az Európai Unióval a kispadon. Újabban a nyugati szövetségesek egyre erőteljesebben sugallják Ukrajnának, hogy a katonai realitások és az erőforrások korlátossága miatt elkerülhetetlen lesz valamiféle fájdalmas kompromisszum megkötése.
Egyes, vezető nyugati elemzések szerint a tartós rendezéshez olyan multilaterális és jogilag is megerősített biztonsági garanciák szükségesek, amelyek mind a nemzetközi közösség, mind regionális hatalmak részéről hitelesíthetők. Ezen a téren az utóbbi hetek-hónapok kedvező diplomáciai lépései ellenére sincs érdemi előrelépés.
A békés lezáráshoz olyan feltételeknek kellene teljesülniük, amelyek jelenleg még távolinak tűnnek, de a körvonalaik talán már felsejlenek. Ukrajna számára a legfontosabb feltétel egy kölcsönös biztonsági garanciarendszer kidolgozása, amely védelmet nyújt egy újabb agresszió ellen. Oroszország részéről a minimális feltétel a Krím és a Donbász egyes részeinek de facto ellenőrzése, valamint Ukrajna katonai semlegességének valamely formája, amit a Nyugat hivatalosan soha nem fog elismerni, de a gyakorlatban tudomásul vehet. Jelenleg a folyamatok egy "koreai típusú" forgatókönyv felé mutatnak, ahol nem születik békeszerződés, csupán egy jól őrzött tűzszüneti vonal jön létre, amely mentén a konfliktus befagy. A háború negyedik évfordulóján ott tartunk, hogy mindkét fél – legalább hallgatólagosan – (f)elismerte: a maximális célok elérése katonailag nem reális, de a belső politikai túlélésük miatt egyik vezető sem engedheti meg magának a vereség látszatát. De még ha létre is jönne egy ilyen, egyelőre csak ezen a képernyőn létező helyzet, kellene egy független, multilaterális ellenőrzési mechanizmus a betartásának ellenőrzésére. Csak ezt követhetné egy gazdasági rekonstrukciós csomag.
Hol állunk ezekhez képest 2026 elején? A területi kérdésekben szakadékszerű különbség van. A biztonsági garanciák kérdésében komoly viták folynak a garanciavállalók szerepéről, és annak formájáról. Gazdasági oldalról a nyugati és nemzetközi támogatás feltételekhez és politikai minősítéshez kötött, a szankciók feloldása pedig a megállapodás betartásának ellenőrzésétől függ – ez egy olyan ciklust hoz létre, amely nehezíti a gyors normalizációt – írja a The Washington Post.
A béke feltételei tehát világosak. Ezek megvalósítása politikailag nehéz, és sok szereplőtől egyidejű kompromisszumot követel. 2025-ben, Donald Trump hatalomra kerülését illetően többek – köztük e sorok írója is – a folyamatok felgyorsulását remélték, legalább egy tűzszünettel a láthatáron. Az nyilvánvaló volt, hogy két telefonból, egy nap alatt a Fehér Ház ura sem fog békét teremteni egy nap alatt, ahogy azt a kampányban ígérte. Most úgy tűnik, ugyanezek a várakozásaink áttevődtek 2026-ra, egy fokkal talán nagyobb eséllyel.
