Megint egy háborús évet zárunk
Lapunk hasábjain ez év elején az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban a tűzszünet, illetve a béke lehetőségeit fejtegettük. Úgy néz ki, a téma jövőre is fejtegetéseink tárgyát képezheti. Forrongó, politikai feszültségekkel és helyi konfliktusokkal teli évet búcsúztatunk.
Már az orosz–ukrán háború első éve után sokak leírták, hogy ami történik, az Európa földjén a második világháború óta példátlan. Nos, ezt lehet továbbgondolni. 2025 az elhúzódó háború egyre intenzívebb, többdimenziós szakaszát hozta: katonailag nem született döntő fordulat, bár az orosz dominancia és előrehaladás vitathatatlan. A hadműveletek mindkét oldalon adaptív jellegűek voltak: Oroszország törekedett a stratégiai mélység növelésére, míg Ukrajna a mélységi csapásokkal, drónokkal és más aszimmetrikus eszközökkel próbálta rombolni a támadó logisztikát, alkalmankénti taktikai sikerrel. Oroszország pedig azt játssza, amit tud: folytatódtak az intenzív légi és dróntámadások, különösen az energetikai infrastruktúra ellen. A tömeges, esetenként több száz drón és rakéta egyidejű indításával operáló csapássorozatok súlyos humanitárius és infrastrukturális károkat okoztak, téli energiabiztonsági és lakossági ellátási válságot gerjesztve.
Diplomáciai téren 2025-ben erőteljes volt a kettősség: részint komoly, háttérben zajló diplomáciai kísérletek – amerikai, EU-s, török, vatikáni, a globális Dél képviselői általi közvetítéssel is –, részint politikai törésvonalak a felek és szövetségeseik között arról, hogy milyen kompromisszumok elfogadhatók. Az év második felében megjelentek washingtoni kezdeményezésű javaslatok, amelyek a konfliktus gyors lezárására törekedtek, ám a területi engedményekkel is járó javaslatcsomag Kijevben és Brüsszelben is komoly vitákat váltott ki. Miközben a diplomáciai gépezet korábban nem látott intenzitással dolgozott, a területi kérdés az év végére is nyitott maradt.
S miközben a konfliktus vége, ha nincs is beláthatatlan távolságban, de közel se, arra is meg kell találnunk a releváns választ, hogy ha egyszer ennek vége lesz, itt lesz a szomszédunkban egy állig felfegyverzett, rommá lőtt, elnéptelenedett, önfenntartásra képtelen ország, poszttraumatikus stressz-szindrómában szenvedő emberek százezreivel. Mit kezdünk vele?
2025-ben az Atlanti-óceánon innen és túl sokan figyelték, hogyan kezdi második ciklusát a januárban beiktatott Donald Trump. Ahogy az várható volt, a Fehér Ház kül- és belpolitikai prioritásai gyorsan átstrukturálódtak. Megfigyelhettünk egy, a nyugati félteke domináns érdekeire fókuszáló elmozdulást, és a Latin-Amerika feletti szigorúbb, már-már reagani beavatkozási készséget.
Az amerikai–EU-s kapcsolatokban egyértelmű amerikai dominanciát tapasztalhattunk. Egyes amerikai elemzések szerint Trump realista megközelítést alkalmazott Európával szemben. Az biztos, hogy kontinensünk világpolitikai súlya könnyebb lett, és ezzel élt is az USA, saját érdekeit szem előtt tartva, ahogy azt megszokhattuk.
Belföldön a kormányzati intézkedések – a migrációs politika, az NGO-finanszírozás felülvizsgálata, energetikai és iparpolitikai támogatások átstrukturálása – éles vitákat gerjesztettek a Kongresszusban és az egyes szövetségi államokban.
S bár a kampány során tett ígéretei ellenére Trumpnak nem sikerült egy nap alatt békét teremtenie, sőt, egy év alatt sem, kétségkívül sokat tett az ukrajnai béke érdekében. Pragmatikus és gyors eredményt preferáló megközelítése 2025 végére feszültséget okozott Washington és egyes európai fővárosok között.
Ferenc pápa halála után május 8-án fehér füst szállt fel a Sixtus-kápolna kéményéből. A konklávé Robert Francis Prevostot választotta pápává, aki XIV. Leó néven ült Szent Péter trónjára. Természetesen az esemény nemcsak a világ katolikusai számára volt fontos, hanem a világpolitika színpadán is, ahol a mindenkori pápa szintén tényező.
XIV. Leó megválasztása után a Vatikán azonnal hangsúlyozta a béke- és a párbeszéd-diplomácia szükségességét: a pápai üzenetek, diplomaták kinevezése és a Vatikán nyitott, párbeszédre épülő csatornái különösen az orosz–ukrán válság és a Közel-Kelet konfliktusai kapcsán váltak hangsúlyossá.
A Vatikán az év során többször is tűzszüneteket, a civilek védelmét és kórházak, menekültek oltalmát sürgette. A pápa az évet a konfliktusokkal teli Közel-Keleten zárta, fontos, szimbolikus gesztusokkal teli körúttal. „Házon belül" a pápa korai intézkedései a kúria munkájának rendezésére és az egyházi vezetés stabilizálására irányultak. A pasztorációs tevékenység, a szegények ügye, a missziós nyelvezet és az ökumenikus hajlandóság terén elődje törekvéseit látszik folytatni, ugyanakkor a kormányzati eszközök használatában és a kúria stabilizálásában Prevost pragmatikusabb vonásokat mutat.
Egymással nem határos országoknak nem olyan egyszerű konfliktusba bonyolódni, de amióta Ciolkovszkij leírta a rakéta-elvet, nem is lehetetlen. Ezt mutatja – most éppen – Irán és Izrael nyílt hadműveletté fajult konfliktusa. Izrael nagyszabású légicsapás-sorozatokat hajtott végre iráni területeken, a célpontok közt nukleáris és rakétaipari létesítmények szerepeltek. Teherán tömeges ballisztikusrakéta- és dróncsapásokkal válaszolt.
A rövid, de intenzív harci cselekmények komoly regionális destabilizációs kockázattal jártak. A konfliktus nemcsak két állam harcává vált, de aktívan érintette a térség szövetségi hálóit, Irak, Szíria, Libanon és a Perzsa-öböl légtere és tengeri útvonalai kockázatossá váltak. A két ország közötti „árnyékháború" végül a nagyhatalmi fékek, Irán stratégiai racionalitása és Izrael korlátai miatt nem eszkalálódott totális háborúvá, így a végét sem zár(hat)ta békeszerződés, tűzszüneti megállapodás, stratégiai közeledés. A befejezést mindkét fél önnön győzelmeként kommunikálta, a konfliktust azonban nem lezárták, csak abbahagyták – a felek a nyílt háború küszöbéről visszaléptek egy kölcsönösen fenntartott, instabil, de kezelhető elrettentési egyensúlyba –, ami azt is jelenti, hogy akár újra elkezdhetik, ha úri kedvük úgy tartja.
A világpolitika feszültségekkel teli színpadán Kína hol finomabban, hol kevésbé, de egyre nyíltabban próbálja pozicionálni magát a nagyhatalmi versenyben. Kína igyekszik magát „tárgyilagos”, a nyugati blokkal versengő közvetítőként láttatni a békekezdeményezések terén. A Friends of Peace-jellegű diplomáciai javaslatok részben befolyásnövelő műveleteknek tekinthetők, különösebb kötelezettségek nélkül.
Kína 2025-ben is versenyben volt a technológiai ellátási láncokért (félvezetők, ritkaföldfémek), ugyanakkor kereskedelmi és pénzügyi eszközöket is használt politikai befolyása kiterjesztésére, ami főleg a „Globális Délen" észlelhető, vagy éppen Nagysurányban...
A latin-amerikai és afrikai regionális jelenlétét érezhetően növelő Kína óvatosan lavíroz Európa és Amerika között, miközben, ahol csak tudja, növeli befolyását. Ehhez minden eszköze megvan.
S mindezeket gyakran a kispadról szemléli az Európai Unió, mely már csak árnyéka korábbi önmagának. Ursula von der Leyen ambíciója, hogy az EU több ügyben közvetlenül, uniós szintű forrásokkal és jogalkotói eszközökkel lépjen fel, részben reagál a geopolitikai válságokra és a stratégiai autonómia igényére, ugyanakkor ezt a gyakran átláthatatlan hátterű törekvést sokszor centralizálásként, és a nemzeti hatáskörök felülírásaként élik meg a tagállamok.
2025-öt a nagyhatalmi versengés, a háborúk elhúzódása és a multilaterális intézményekhez való viszony újraformálódása jellemezte. Míg a NATO és más szövetségi mechanizmusok bizonyos tekintetben megerősödtek, a globális politika több pólusúvá válása megnehezítette a gyors, univerzális megoldásokat. Az év végét egy olyan status quo jellemezte, amely egyszerre volt törékeny és strukturálisan tartós: a konfliktusok folytathatók, a diplomáciai tér továbbra is nyitott a megoldásokra, de azok realizálása erős politikai akaratot és jellegében új, regionálisan érzékeny megközelítést követel.
Megjelent a Magyar7 2025/51-52. számában.
