Révkomárom hazatért
Nyolcvanhárom esztendővel ezelőtt bebizonyosodott, hogy a Trianonban húzott határok nem örökkévalóak, s az első bécsi döntés értelmében a Felvidék déli, magyarlakta része és Délnyugat-Kárpátalja visszatért a magyar Szent Korona fennhatósága alá. A Magyar Királyi Honvédség 1938. november 5. és 10. között vonult be ebbe az országrészbe, s Révkomárom volt az a város, amely elsőként fogadhatta az országgyarapító kormányzót.
November 6-án, vasárnap igazi esős, őszi időjárás volt. Dél-Komáromban az átvonuláshoz gyülekeztek a honvédek, s kora reggel nagymisével kezdődött a nap. Az MTI tájékoztatása szerint Révkomáromban „amerre csak a szem ellátott, mindenütt virág, zászló és egymás hegyén-hátán szorongó, boldog arcú emberek. A városházától a Duna-hídig nemzetiszínű zászlók százai lengenek nemcsak a házakon, hanem az útvonalakon végig kifeszített dróthuzalokon is. A zászlók alatt a járdaszéleken ezernyi- és ezernyi beláthatatlan tömeg. Mindenki virágcsokrot szorongat a kezében. A fákon, a híd vasívén is emberfürtök csüngnek, sőt helyenként még a házak tetejét is megszállták. Mindenki tanúja akar lenni annak a felemelő pillanatnak, amikor a magyar honvédség átvonul az eddig spanyol lovasokkal és tüskés drótokkal lezárt hídon, azon a hídon, amely húsz éven át nem összekötötte, hanem elválasztotta egymástól a két Komárom színtiszta magyarságát.”
Fél tizenegykor jelent meg a Duna-híd déli hídfőjénél vitéz Temessy Milán altábornagy, a székesfehérvári 2. vegyesdandár (később: II. hadtest) parancsnoka, s a hídon fehér zászlós parlamenter ment át, hogy a várost kiürítő csehszlovák csapatok parancsnokával megállapodjon az átadás-átvétel részleteiről. A csehek nem voltak restek, felszedték a vasúti híd sínjeit, a komáromi és környező vasútállomásokról minden mozdíthatót elvittek, a vasúti gördülőanyaggal együtt. A városban ekkor már a helybeli nemzetőrség ügyelt a rendre.
Tizenegykor virágeső és éljenzés közepette kelt át a hídon egy utászszázad, amely megvizsgálta a hídszerkezetet, eltolta a spanyolbakokat és utat nyitott a műszaki akadályokon.
A Magyar Rádió gépkocsija után a gyalogság első menetoszlopa vonult át a két Komárom közötti hídon, hogy elérje aznapi menetcélját, Hetényt. Az utászokat Fülöp Zsigmond városbíró fogadta el-elcsukló hangon, majd a gyalogság második oszlopa Keszegfalva, a harmadik pedig Csallóközaranyos község felé tartott.
Egyes kijelölt alakulatok a középületeket szállták meg és biztosították a város határait. „Amikor a csapatok beérkeztek Révkomáromba, a cégtáblák valamennyi cseh nyelvű feliratát átfestve találták. Rendkívül sok Mussolini-kép volt kifüggesztve és kiragasztva. A lakosság különösen lelkesen ünnepelte Mussolinit és Cianót s követelte a lengyel–magyar közös határt. Természetesen Horthy Miklós kormányzó éltetése mindent elnyomott. Közvetlenül a csapatok után ment át Révkomáromba az újságírók, a filmfényképészek és fényképriporterek, festők és rajzolóművészek igen népes serege, majd a rádió műszaki személyzete is. Rögtön átvonult a Magyar Királyi Posta személyzete is, és vonalépítők hada szállta meg a hidat, hogy a húsz év óta megszakított távíró- és távbeszélő-összeköttetést az anyaországgal megteremtse. Mindenkinek kijutott az ünneplésből, amely feledhetetlen maradt.”
A Klapka téren felállított dísztribünnél Jaross Andor, a Felvidéki Magyar Egyesült Párt elnöke fogadta dr. vitéz ómoraviczai Imrédy Béla miniszterelnököt,
aki válaszbeszédében kitért arra, hogy a nagy háborúban a komáromi 5-ös Radetzky-huszároknál szolgált, s most „a Teremtő jóvoltából mint Magyarország miniszterelnöke térhetett vissza a felszabadult városba”. Gépkocsin érkezett meg a kormányzó hitvese Scholtz András II. osztályú folyamőr törzskapitány, kormányzói szárnysegéd társaságában. Őt már a híd északi oldalán virágcsokorral köszöntötték a város hölgyeinek nevében, s a dísztribünnél a miniszterelnök várt rá kormánya tagjaival, amely körül olasz újságírói delegáció is tartózkodott.
Két órakor érkezett meg az újkomáromi református templom elé „Horthy Miklós kormányzó, gépkocsijából kiszállva kenderesi méneséből való, pompás almásszürkéjére ült, amelyen aranyveretű tábornoki felszerelés csillogott. A kormányzó sötétkék [al]tengernagyi egyenruhában volt. Egyetlen kitüntetést viselt, a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét.” Fogadta Temessy altábornagy jelentését, s a Himnusz hangjaira elléptetett a csapatok előtt. Kíséretében ott lovagolt vitéz békei Koós Miklós ezredes, kormányzói első szárnysegéd, Temessy altábornagy és vezérkari főnöke, Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke, vitéz Jány Gusztáv altábornagy, a Kormányzói Katonai Iroda főnöke, a többi kormányzói szárnysegéd, a lovas testőrség parancsnoka és a vegyesdandár-parancsnokság törzse. A hídon honvédek, rendőrök és csendőrök álltak két oldalt sorfalat, majd amikor a kormányzó a híd közepére ért, a katonazenekar rázendített a Rákóczi-indulóra, Révkomárom első házainál a Klapka-indulót fújta, majd azon régi ezredek indulóit, amelyek Komárom környékéről származtak. „A tömeg soraiban álló sok, vitézségi érmes öreg harcos szeme könnybe lábadt ezek hallatára.”
A Komáromi Lapok szerint „a képet, amely délután kettőkor jelent meg a komáromiak előtt, soha, soha nem lehet elfelejteni. Titkon mindig így képzeltük el, álmainkban s kétség-remény között hányódva: egyszer majd megjelenik Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, fehér lován, s megáll a Klapka szoborral szemközt.” A kormányzó 14 óra 45 perckor tisztelgett Klapka tábornok szobra előtt, azután leszállt lova nyergéből, mialatt a folyamőrök zenekara a Magyar hiszekegyet játszotta. Elsőként Kállay Éva fogadta egy pompás virágcsokorral. A Himnuszt követően Bratkovics Rózsika harmadikos elemista verssel köszöntötte a kormányzót és a „szép magyar vitézeket”. A székesfehérvári seregtest zászlaját a komáromi anyák képviseletében Balogh Miklós polgármester-helyettes hitvese koszorúzta meg, a lányok nevében Gőgh Gizella kötött rá nemzetiszín szalagot.
A miniszterelnök emelkedett szólásra, s így kezdte beszédét:
Őt a városbíró követte, ám Fülöp Zsigmond hangja több ízben sírásba fulladt, olyannyira az események hatása alatt állott. Kijelentette, hogy „az elpusztíthatatlan nemzeti őserő tartotta meg városunkat is az idegen impérium alatt, melynek legsúlyosabb csapásait is elszánt daccal állta, s melynek nem sikerült azokba a bástyákba behatolnia, amelyekben magyar kultúrájának, szent hagyományainak s nemzeti erejének örök értékű kincseit őrizte, magyar volt a város ezer éven át, magyar maradt a legsúlyosabb időkben is, magyar lelke, magyar szelleme megtartotta magyar nemzetének. (…)
S ma, mikor felszabadulásunk boldog örömében (…) emelt fővel áll Komárom városa a nemzet előtt (…)”
A kormányzó katonásan rövid válaszában kijelentette:
amelynek falai az ellenséggel dacoló Klapka honvédeinek hagyományait őrzik. Az idegen uralom nehéz idejében kemény magyarnak lenni becsület dolga. Komárom kitartott magyar becsületében és ma az ősi Szent András templom tornyán újra a mi zászlónk leng. Köszönöm a város falai közül a Felvidék hűségét, szeretetét, kitartását és kiváló vezéreinek a feltámadásba vetett rendíthetetlen hitét. Rég várt örömünnepe ez a mai nap igazságunk győzelmének, amelyben fanatikusan hinni és törhetetlenül bízni egy pillanatig meg nem szűntem.”
Az ünnepség záróaktusaként a komáromi 6. vegyesdandár másfél óráig tartó díszmenete során „a felszabadult komáromiak nem győzték ünnepelni a pompás színben menetelő, nagyszerűen felszerelt honvédcsapatokat.”
Megjelent a Magyar7 2021/44. számában.
