Minden nap érkezik áldás
Meglepő a címben lévő állítást olyan házaspártól hallani, amelynek mindkét tagja csatáit vívja a betegségekkel. A nehézségek ellenére teszik a dolgukat a közösség és a család javára. Nem hagyják, hogy a betegség határozza meg mindennapjaikat.
A családfő, Hubacs Sándor már tizenöt éve Bart község polgármestere. Tavasszal kapta el a koronavírus-fertőzést, szörnyű szövődményekkel kellett megbirkóznia, de mára ismét mozgásban van, fut, intézi a község ügyeit, alig tud időt szakítani a beszélgetésre.
De a történet nem itt kezdődik, hanem 2013-ban, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála. Szerencsére azt a fajtáját, amelyet gyógyszerekkel kordában lehet tartani. Ötvenéves volt ekkor. Katinál, a feleségénél kicsivel előtte állapították meg a szklerózis multiplexet.
A koronavírus-járvány terjedése idején Sándor is igyekezett minden szabályt betartani, amivel a fertőzésveszély csökkenthető.
– A hatóságok először kiadtak egy nyolcas listát arról, kik jogosultak első körben felvenni a védőoltást, ebben benne voltak az onkológiai betegek is. Később ezt módosították, elsőkként jöttek az egészségügyi dolgozók, a belügy dolgozói, a pedagógusok. Az onkológiai betegek egyre hátrább tolódtak, és az az igazság, hogy a későbbiekben már nem is forszírozta az ember. Én is oltás nélkül maradtam – kezdi a beszélgetést Sándor.
Idén márciusban a barti községi hivatal egyik dolgozójának pozitív lett a koronavírustesztje, s bár azonnal karanténba kerültek, öt nappal később Sándornál is kimutatták a fertőzöttséget. A karantén idejét otthon töltötte teljesen elkülönítve a családtól. A láza ugyan négy-öt nap múlva csillapodott, de a másik héten sajnos visszatért. A körzeti orvos röntgenre küldte. Kétoldali tüdőgyulladás, szólt a semmi jóval nem kecsegtető diagnózis.
– Huszonhatodikán furcsa zajra ébredtem. Szédelegve kikukkantottam, s láttam, hogy a feleségem pakol.
Nem értettem hová készül, de kiderült, hívta a mentőt, engem visznek a kórházba, mert ziláltan kapkodom a levegőt. Pedig akkor már oxigénpalackom is volt otthon. Tényleg nagyon rosszul voltam, reggelre ki tudja, hogy találtak volna rám a szobában
– emlékezik kórházba kerülésének körülményeire. A kórházban a nővérke utasította, írjon a feleségének üzenetet, itt van, jól van. Ahogy elküldte, már alig tudott magáról. Lélegeztetőgépre kapcsolták, két napra gégemetszést hajtottak végre rajta. Négy-öt napig lehetett mélyaltatásban, ébresztéskor minden csövet kiszaggatott magából, ezért újra visszaaltatták.
– Megszűntek a napszakok. Az ébresztés után is álomvilágban éltem. Azok a képek jöttek elő, amelyeket az altatásban reálisnak véltem. Még a Maldív-szigetekre is elugrottam a kábulatban. Az orvosok szerint ez a nagy dózisú narkotikumok következménye, s minden hosszan altatott betegnél előjön. Később javult az állapotom, de vérszegény lettem, tizenháromszor kaptam vért és leállt a vesém. Megkezdték a művese ellátást. Nem láttam rózsaszínűnek a jövőt, de az orvosok nem hagytak elkeseredni, biztattak, javulnak az eredményeim. Én se hagytam el magam, igyekeztem tornáztatni az izmaimat és a gyógytornász két nap alatt lábra állított. Május hatodikán engedtek haza – meséli.
Hubacs Sándor arra gondol, családjának talán még nehezebb lehetett átélni a betegségét, ő maga nem is volt tudatában annak, hogy az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyozott. Felesége és két fia mellette állt, betegágyánál fogták a kezét.
– Ez volt a megtartó erő. Akik meghaltak, azok feladták, mint a mellettem fekvő fiatalember, akinek semmiféle alapbetegsége nem volt. Valaki „közbenjárt” értem, mert más magyarázat nincs a gyógyulásomra – mondja kissé elérzékenyülve.
Fél év után állt munkába. Kollégáit még a kórházból is hívta, és a lábadozás idején is bement a hivatalba. A doktornő most is hiába figyelmezteti, vissza kell venni a tempóból, egyszerűen nem megy. Szereti a munkáját, szeret másoknak segíteni. Most is siet, egy néninek a villanyáram visszakapcsolásában segédkezik.
– Sokan szidják az egészségügyet, de az orvosok és nővérek erejükön felül dolgoznak, amiért nagy köszönet illeti meg őket.
A vírustagadóknak és oltáselleneseknek csak annyit, van koronavírus, átéltem! Amint lehetett, felvettem az oltás két adagját, mert a leküzdött koronavírus-fertőzés ellenére kevés ellenanyagot találtak a véremben – mondja Sándor elmenőben.
Kati, a feleség már régen, várandósságának idején észlelte az első idegrángásokat a lábában, de ezt áldott állapotának tulajdonította. Fáradékony lett, rengeteg vizsgálaton esett át, végül megállapították: szklerózis multiplex.
– Bár sejtettem, mégis mellbevágott. Ekkor volt Danika kilenc hónapos – emlékezik a fiatalasszony. Többfajta kezelést kapott, eleinte úgy tűnt, sokkal jobban van, de később mégis romlott az állapota.
Egyszer, amikor kerékpárral vitte gyermekét az óvodába, leblokkolt a lába, s ahogy mondja, az Úr segítette őket épségben hazajutni. A bottal közlekedést az utolsó percig elutasította, csak akkor vette a kezébe, amikor már tényleg nem volt más megoldás.
– Fájdalmaim nincsenek, de erős a gyöngeség. Vannak gyötrelmes hullámvölgyek, amikor nekikeseredek, de a gyermek nagy motivációs erő. Mert fel kell nevelnem és szüksége van rám. Ismeri az édesanyja minden rezdülését és így, tizenkét évesen már sok mindenben a segítségemre tud lenni – mondja Kati.
Meggyőződéssel mondja, tudatosítanunk kell, minden nap jön az áldás. Naponta hálát ad az Úrnak, hogy Sándor itt van közöttük, mert bár az orvosok bölcsességük és tudásuk legjavát adva gyógyítanak, eljön egy pont, amin túl már nem tudnak segíteni.
A környékbeli gyülekezetek, a család és a barátok vele együtt imádkoztak férje gyógyulásáért.
– Nem szabad az önsajnálatba, a betegségképbe beleragadni. Bár van asszisztensem, mégis próbálok erőmhöz mérten sok mindent magam megtenni. Sosem éreztem magaménak a betegséget. Nekem nem kell, és a gondolkodást is át kell rendezni, hiszen szeretettel sok mindent le lehet küzdeni – vallja Katalin.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/51-52. számában.
