Majdnem lett magyar gyarmatok (III.) - Benyovszky királyi jogán akár a Felvidéket is illethetné Madagaszkár
Ki ne szeretné a Madagaszkár című rajzfilmet, amelyben jópofa állatok mutatják be az afrikai szigetet a nagyvilágnak. Cikksorozatunkban arra vállalkoztunk, hogy bemutatjuk a földkerekség érdekes helyeit, ahol van némi magyar vonatkozás. Nos, Madagaszkár magyar vonatkozása nem a rajzfilm ismert szereplőihez kötődik, Alexhez, Martyhoz, Melmannhoz vagy épp az akcióhős pingvinekhez, hanem egy 18. századi felvidéki kalandor személyéhez, aki úgymond királya lett az afrikai szigetnek: ő pedig nem más, mint Benyovszky Móric.
Előző két részünkben bemutattuk, miként lehettek volna magyar gyarmatok a Földünk különböző pontjain. A listáról azonban kár lenne kihagyni Madagaszkárt, amelynek nemcsak hogy földink volt egy időben az uralkodója, de Benyovszky igyekezett felhívni Mária Terézia figyelmét Madagaszkárra, mint lehetséges gyarmatra, ám az udvar végül nem élt ezzel a lehetőséggel.
Bár a magyar történelemben akad bőven kalandor és felfedező, Benyovszky Móric életútja azonban kétségtelenül a legkalandosabb és a leginkább legendákkal átszőttek közé tartozik. Olyan fordulatos és rejtélyekkel teli életet élt, hogy egészen pontosan nem is tudható, mikor született és mikor halt meg.
Benyói és urbanói Benyovszky Móric Ágoston Lajos a Nyitra vármegyei Verbón (Vrbové) született, egyes források 1741-re, mások 1746-ra teszik születési évét. Császári-királyi lovassági tábornok apja, Benyovszky Sámuel nyomdokait követve 14 évesen kezdett katonáskodni, és részt vett a poroszok elleni hétéves háborúban. Anyja báró Révay Róza volt. Állítólag felmenői közé tartozott Zrínyi Ilona, Báthory Erzsébet és a Batthyány család is.
Apja halála után – amíg ő távol hadakozott – rokonai kiforgatták vagyonából, és amikor a heves vérmérsékletű Benyovszky hazatérve fegyverrel próbálta jussát visszaszerezni, Mária Terézia lázadás gyanújával megfosztotta címeitől és birtokaitól, majd száműzte.
Hollandiai és németországi útjain kitanulta a hajózást és a hajókészítést, majd egy indiai utazás tervét szövögette. Később azonban Lengyelországban élő nagybátyja meghívására annak birtokán telepedett le. 1768-ban csatlakozott a Nagy Katalin orosz cárnő által trónra segített, a lengyel nemesség „arany szabadságát” megtörni akaró II. (Poniatowski) Szaniszló Ágost király ellen alakult konföderációhoz.
A felkelők seregében ezredesi, majd tábornoki rangot ért el, 1769. május 20-án pedig sebesülten a kozákok fogságába esett. Az oroszországi kijevi és kazanyi rabságból megszökött, ám Szentpéterváron ismét elfogták a cári hatóságok, és immár Szibériába, az Orosz Birodalom legtávolabbi szegletébe, a kamcsatkai Bolsereck telepre deportálták. Az odavezető, csaknem egy évig tartó kényszerút során gyalogosan és kutyaszánnal tette meg a hírhedt ún. rabok „halálösvényét”. Ekkor kezdte írni naplóját. A művelt és megnyerő Benyovszky intelligenciájával, jólneveltségével és kiváló kommunikációs képességeivel elnyerte a helyi kormányzó bizalmát. A források szerint a cári kereskedőkkel és tisztviselőkkel sakkpartikat játszott, és közreműködött egy iskola létrehozásában. Gyengéd szálak fűzték a kormányzó lányához, Afanaszjához, akit németre és franciára tanított, végül feleségül is vett – annak ellenére, hogy korábban már megnősült.
Amikor a jeges tengeren lázadás tört ki ellene, erővel és diplomáciai tehetségével lett úrrá a helyzeten. A Kamcsatkai-félszigetet megkerülve eljutottak a Bering-szorosig, ahol a jégzajlás miatt vissza kellett fordulniuk. Cook kapitányt hét évvel megelőzve, Alaszka partjait és az Aleut-szigeteket érintve eljutottak Japánba, onnan Formosára (a mai Tajvanra), majd Makaón állapodtak meg; itt halt meg a velük tartó Afanaszja.
Benyovszky a hajó eladásából szerzett pénzen 1772-ben Franciaországba hajózott. Sikerült kieszközölnie egy kihallgatást XV. Lajos királynál, akit meggyőzött arról, hogy képes a franciák által régóta kiszemelt, stratégiai jelentőségű Madagaszkáron gyarmatot létrehozni. Egy történet szerint a francia királyi udvarban hárfázni tanította Marie Antoinette-et. 1774 februárjában mintegy kétszázötven fős csapatával érkezett meg Madagaszkárra, ahol a francia uralkodó iránti tiszteletből Louisbourg néven települést alapított. Jelentősen hozzájárult a sziget belső területeinek megismeréséhez, utat épített, mocsarakat csapolt le.
Elbeszélése szerint a malgasokat megtanította írni-olvasni, és bár fényűző életet élt, emberséges bánásmódjával annyira megnyerte őket, hogy 1776-ban ampanszakabévá, azaz királyukká/kormányzójukká választották. A források szerint a valóság ennél árnyaltabb: a tisztség nem felel meg a királyinak, választása sem éppen Kleiszthenész cserépszavazásához hasonlítható, és az általa létrehozott telepek sem fejlődtek igazán.
Madagaszkárra már vele tartott szász felesége, Hönsch Anna Zsuzsanna is, akit még a lengyel nemesi felkelés után vett el. Öt gyermekük született, ám közülük csak kettő élte meg a felnőttkort.
A francia udvar viszont nem ismerte el őt uralkodónak. A környékbeli szigetek kormányzói irigyelték, s főként a mauritiusi kormányzóval keveredett konfliktusba, ráadásul katonáit is járvány tizedelte. Így Párizsba visszatérve kegyvesztetté vált, és lemondott.
Ha már a franciáknak nem kellett, azt remélte, a Habsburg Birodalom majd igényt formál Madagaszkárra, de Mária Terézia udvarán kívül az Egyesült Államokban és Angliában is hiába házalt a gyarmatosítási projekttel – pedig magával Benjamin Franklinnel és George Washingtonnal is tárgyalt róla. 1781-ben ismét a tengerentúlra hajózott, felajánlotta az amerikai kormánynak, hogy idegenlégiót szervez, de ezt a javaslatát is elutasították.
Baltimor-i kereskedőket végül sikerült meggyőznie, így az általuk felszerelt hajóval 1785 júliusában elfoglalt egy francia erődöt Angontsy közelében, majd felépítette Mauritania erődjét. A feldühödött franciák büntetőexpedíciót indítottak ellene, Benyovszky pedig az összecsapásban esett el 1786. május 23-án, mindössze negyvenéves korában. Valahol a trópusi őserdőben temették el, sírhelye azonban nem maradt fenn.
Rendkívüli ismertségét nem sokkal halála előtt befejezett, francia nyelvű önéletrajzának köszönheti. Egyes források szerint azonban a leírt kalandok hitelessége meglehetősen vitatható, a könyv mégis hatalmas sikert aratott, számos nyelven kiadták, először 1790-ben Londonban angolul. Ennek alapján született meg 1888-ban Jókai Mór regénye. A hatalmas sosemvolt magyar gyarmatunk történetét leginkább ennek a „koprodukciónak” köszönhetjük.
A magyar Odüsszeusz írta le először a St. Lawrence-sziget őslakóit és Okinavát, valamint részletes beszámolót adott Formosáról. Jó megfigyelőképessége és műveltsége révén sok értékes anyagot rögzített, ám földrajzi helymeghatározásai sokszor pontatlanok.
Rövid, kalandos életét könyvben, filmben, operában, a Vivát, Benyovszky! című magyar–csehszlovák tévésorozatban és musical formájában is feldolgozták. Az osztrák August von Kotzebue drámája Benyovszky kamcsatkai szökéséről arról is emlékezetes, hogy az 1814. október 19-i baltimore-i előadás előtt énekelték el először nyilvánosan az amerikai himnuszt.
Benyovszkyt három nemzet – a magyar, a szlovák és a lengyel – is magáénak érzi; igazi közép-európai volt. 2003-ban magyar expedíció állított neki szobrot és emléktáblát Madagaszkáron.
Ha Mária Terézia jóváhagyta volna Benyovszky elképzeléseit – és természetesen számos más történelmi körülmény is másként alakul –, ezen a helyen jöhetett volna létre a Habsburg Birodalom legnagyobb tengerentúli birtoka. A francia gyarmati fennhatóság alig hat évtizedig állt fenn, azóta pedig a Madagaszkári Köztársaság a legszegényebb országok közé tartozik.
De mi lett volna, ha mindez hozzánk kerül? Több ezer, sehol máshol nem honos állat- és növényfaj tartozna a birodalmunkhoz: a szentként tisztelt makiktól és lemuroktól egészen az egzotikus, bio afrodiziákumként reklámozott ilang-ilangig. A világ legnagyobb vanília- és szegfűszeg-exportját mi bonyolítanánk, és ellenünk kelnének fel azok az őslakosok, akik halott őseik csontjaival táncolnak.
Mindazonáltal a magyar történelem egyik legmerészebb és legeredetibb, már-már misztikus alakja minden kétséget kizáróan világhírnévre tett szert, és 250 év múltán is sokakat megbabonáz. Így teljesen joggal lehetünk rá büszkék, és ha nem is követeljük Madagaszkár Felvidékhez csatolását, de ha arrafelé járunk, emlékezzünk meg erről a nyughatatlan, derék földinkről.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/6. számában.
