Alig volt magyar gyarmatok nyomában (II.) – Magyar az, akinek fáj a Salamon-szigetek elvesztése
Előző cikkünkben bemutattuk azt a két gyarmatot, amely ugyan rövid időre, de mégis az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alá tartozott. Mi is részt vettünk a kolonizációban, de azért a nagy európai osztozkodásból messzemenően kimaradtunk. A Habsburgoknak szépen fokozatosan meggyengült az európai pozíciójuk, ráadásul épp elég bajuk volt velünk, magyarokkal és a tucatnyi itt élő néppel, de mindezek ellenére a Ferenc József-föld és Tiencsin mellett is voltak további gyarmatosító próbálkozások, olyanok, amelyek nyugodtan beleillenének Rejtő Jenő bármelyik kalandregényébe is.
A Habsburg Birodalom 1719-től pár évig ellenőrzése alatt tartotta a Gangesz deltájánál fekvő indiai várost – mai nevén Icsapur/Ishapore, Bengália –, amely gyakorlatilag Kalkutta elővárosa. Különböző bécsi érdekkörök ugyanis Bengáliából selymet és gyapotot (a rossz nyelvek szerint pedig némi ópiumot is) szállítottak Európába. Hozzá kell tenni, azért nem volt ez teljesen állami vállalkozás, az uralkodó ugyanis tiltotta a pénzkivitelt, ezért a kereskedés csak nemesfémekkel történhetett. A britek aztán szépen kiszorítottak minket innen is.
Dél-Indiában az 1700-as évek közepén volt egy másik osztrák érdekeltségű kereskedőtelep is. Cabelon (mai nevén Covelong), ami gyakorlatilag egy rövid partszakasz a hatalmas metropolisz, Madrász közelében. A Habsburg kézben lévő Belgium által jutott a területhez, de az Ostend Társaság monopóliumának megszűnésével hamar a svédek, majd a franciák és végül a britek érdekeltségébe került ez is.
Mozambikot is meghódította a Habsburg Birodalom, hogy aztán rövid időn belül le is mondjon róla. 1777-ben egy holland hajós ajánlotta fel szolgálatait Bécsnek, s hamarosan be is vonultak a délkelet-afrikai Delagoa-öbölbe (ma Maputo része).
Könnyedén megtehették ezt, hiszen a terület a sárgaláz járvány miatt éppen szabad préda volt. A betegség természetesen nem kímélte a holland, az osztrák és a magyar hódítókat sem, így a portugálok könnyűszerrel visszaszerezték a területet.
Az osztrákká vált holland hajós, Wilhelm Bolts kedvét csakugyan nem szegte a mozambiki kudarc és egy évvel később az Indiai-óceánon hajózva a Sziám, Szumátra és Ceylon közötti Nicobar-szigeteket célozta meg. Csakhogy az akkori tulajdonosok, a dánok kiebrudalták a hívatlan gyarmatosítókat. Valamiért viszont nagyon kellettek volna nekünk ezek a szigetek, ugyanis 1886-ban, már az Osztrák–Magyar Monarchia is próbálkozott a szigetek megszerzésével. Ekkoriban azonban már a Brit Birodalomhoz tartozott a terület, így esélytelennek bizonyult a próbálkozás.
Ha nem ment erővel, megpróbáltuk pénzzel. Ugyancsak az Indiai-óceán szigetcsoportja Jemen és Szomália között, s bár stratégiailag fontos helyen fekszik, de rettenetes a klímája. Az 1880-as években az angolok átmenetileg fel is adták. Ekkor a Monarchia 100 ezer tallérért kívánta volna megvenni, ám az üzletből végül nem lett semmi.
A Socotra-szigeteknek a Vörös-tengerről érkező olajszállítmányok miatt ma is nagy jelentősége van, bár jobbára szomáliai kalózok és iszlám terroristák uralják.
Hasonlóan meghiúsult a biznisz az Indonéz szigetvilágnál. A Monarchia honkongi konzulja Borneó szigetének északi részén akart befolyást vásárolni a koronának, de ez az üzlet is meghiúsult. Akárcsak Ausztrália partjainál a Csendes-óceánban fekvő Salamon-szigetek esetében is, sajnos. Ezt Horthy Miklós memoárjából is ismerhetjük. Fiatal tengerészként, 1894-ben ugyanis részt vett ebben a misszióban, amelynek során a Monarchia a nikkelszükségletét kívánta fedezni az ottani nyersanyagkészletekből. Horthy szerint egyes szigeteket teljesen saját birtokba is szerették volna venni. A későbbi kormányzó neve lehet fenn sem maradt volna, ha részt vesz az egy évvel későbbi expedíción is. Az Albetros fregatt legénysége felfedezőútra indult a Guadalcanal-sziget belsejébe, megmásztak egy hegyet, ahol a helyi ellenséges bennszülöttek baltákkal támadtak rájuk. Puskáikkal végül visszaverték a támadást, de több katona is életét vesztette, többek közt a felfedezést vezető Foullon von Norbeck báró is. Néhány évvel később egy osztrák–magyar cirkáló állított emlékművet az elesetteknek.
Ha ennyire nem jártunk sikerrel az Indiai- és a Csendes-óceánon, gondolták megpróbálkoznak kicsit közelebb, Észak-Afrikában. Bár Spanyolország járt az élen a Föld felfedezése terén, nagyhatalmi pozícióját a 19. század végére szép lassan elveszítette. Az sem volt teljesen ördögtől való számukra, hogy egy-egy gyarmatot eladjanak. Ennek reményében szeretett volna üzletet kötni a Monarchia is Nyugat-Szahara ügyében.
A hispánok úgy voltak vele, hogy ha már úgyse tudják megtartani, legalább némi pénzt kapjanak érte. Hogy jól jártunk volna-e az üzlettel, sose tudjuk meg, amit végül a magyar ellenzéknek a tengeri ambíciókra, a flottabővítésre és a gyarmati tervekre vonatkozó szkeptikus hozzáállása hiúsított meg.
A totojázást megunva Spanyolország végül visszalépett, így nem lett a miénk a Rio de Oro néven számon tartott, a világ egyik legritkábban lakott, foszfátban viszont leggazdagabb területe sem. Ha ez akkor megvalósul, akkor ma a Nyugat-Szahara önállóságért küzdő Polisario Front lehet, hogy ellenünk és nem a marokkóiak ellen harcolna. Vagy éppen ellenkezőleg, virágozna a berber–magyar testvériség…
Gondoljunk csak bele, ha ezek megvalósulnak, most lennének saját makiaink, jegesmedvéink, vízilovaink és krokodilusaink, akár korallzátonyunk, sivatagunk és óceánpartunk, egyszóval Paradicsom-szerű helyeink. Persze, azért azt is hozzá kell tenni, hogy ha lett volna, sem lenne mára. És nem azért, mert Piszkos Fred eljátszotta volna kártyán, hanem mert a 20. század fenekestül forgatta fel a magyar történelmet, és még színtiszta magyarlakta területeket is gyarmatsorba taszított. Éppen ezért nincs sok értelme a történelemben a „ha és amennyiben” feltételezésre alapozni, de képzeletbeli utazásként jó elkalandozni ilyen egzotikus tájakra…
Az index.hu által összeszedett listából hiányzik még az egyik legnagyobb sikersztori, Madagaszkár, amely mind közül a legközelebb került ahhoz, hogy valami hivatalos jogi kötelékbe szegődjön. Széles körben ismert, hogy felvidéki magyar királya volt Benyovszky Móric személyében, aki fel is kínálta királyságát Mária Teréziának. De ez már egy másik történet, akárcsak Albániáé, ahol Nopcsa Ferenc kívánt önhatalmúlag király lenni. Folytatásunkban ezeknek a történeteknek járunk utána. Tartsanak velünk akkor is.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/5. számában.
