Alig volt magyar gyarmatok nyomában (I.) - Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz
Amikor a jelen gazdasági viszonyokat, s főleg a hatalmas különbségeket elemezzük az országok között, rendre megfeledkezünk a fejlett országok jól jövedelmező gyarmatpolitikájáról. Olyan országok, mint Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Portugália vagy éppen Belgium és Hollandia hatalmas gyarmati területekkel rendelkeztek évszázadokon keresztül, ami jócskán megalapozta gazdasági felívelésüket. Nemcsak számukra kedvező kereskedelmet folytattak ezeken a területeken, hanem meg is adóztatták az őslakosokat, a nyersanyagkincseket pedig egyszerűen elhozták, a humánerőforrásról, valójában a rabszolgatartásról nem is beszélve.
Anglia mindmáig rendelkezik némi befolyással a Brit Nemzetközösség részeiben, Franciaország főleg Afrikára helyezte a fókuszt, akárcsak Hollandia és Belgium, Spanyolország és Portugália pedig Dél-Amerikát hódította meg. Oroszország se akart kimaradni ebből, igaz ők elsősorban a szárazföldön kebelezték be a szomszédjaikat, de például Japánnak is voltak ilyen irányú törekvései. Sőt, az első világháborúban a felek közti törésvonalakat is le lehet némileg vezetni a gyarmatosítási szándék mentén.
Németország és Olaszország ugyanis kisebb részben profitált ebből, az Osztrák–Magyar Monarchia pedig szinte teljesen kimaradt. Vagy mégse? Alig ismeretes, hogy a hajdani Monarchiának volt némi gyarmata, csak éppen nem sok mindenre ment vele. Erről nem hallunk az iskolában, de tény, hogy az Északi-sark környékén, a Spitzbergák és Grönland szomszédságában volt egy senki által nem lakott szigetvilág, Ferenc József-föld néven.
Nagyon különös, Rejtő-regénybe illő történet, hogy Peking „külsőn”, Tiencsin egyik városnegyede került az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alá. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy nemrégiben a fél világ éppen itt gyűlt össze a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) elnevezésű találkozón.
Az első gyarmat „meghódítására” 1873-ban került sor, mégpedig véletlenül. Payer Gyula és Karl Weyprecht sarkkutatók az Amerika felé vezető északkeleti átjárót keresték, ám kudarcba fulladt az igyekezetük, mert Tegetthoff nevű gőzösük a jég fogságába került. Két évig a jéggel sodródva jutottak el a 192 darabból álló, 16 ezer négyzetkilométernyi ismeretlen területig, amit – ha már ott voltak – fel is fedeztek, és bevontak a Monarchia fennhatósága alá és Ferenc József uralkodóról kapta a nevét. Egyes részeit azonban Zichy-földnek nevezték el, mivel Zichy Jenő magyar politikus és Ázsia-kutató támogatta az expedíciójukat, de lett Deák Ferenc-sziget és Budapest-fok is.
A Monarchia felbomlásával aztán ez a föld is gazdátlanná vált. Hozzá kell tenni, hogy annyira jelentéktelen volt, hogy a békediktátumokból egyszerűen kifelejtették. Így Norvégia és a Szovjetunió jelentett be rá igényt. Végül 1926-ban a Szovjetunió szerezte meg úgy, hogy hajójuk hamarabb ért oda, mint a norvégoké. Az oroszok egyébként mindmáig megtartották eredeti elnevezését: Zemlja Franca Joszifa.
Az Index.hu cikke nyomán megállappítható, a jelentéktelen felszín alatt a mélyben igencsak komoly nyersanyagok rejtőzhetnek. A Barents- és a Kara-tengerek alatt állítólag akkora gáz- és olajtartalékok lehetnek, amelyek jelentősebbek, mint a mostani orosz kitermelés. Ennek fényében meglehetősen másként nézhetünk a lekicsinylően csak a jegesmedvék birodalmának tartott FerencJózsef-földre. Ugyanakkor jegyezzük meg, azon a területen nem éppen egyszerű az olaj- és gázkitermelés, ebben biztosak lehetünk.
Kína ma sem éppen a nyitottság fellegvára, hát még száz évnek előtte. A századforduló környékén (is) meglehetősen elszigetelt, a nyugati befolyásnak erősen ellenálló országról beszélhetünk. A tengerparti részek, Tiencsin és Makaó viszont egyfajta kereskedelmi zónaként működött, ami egy fokkal nyitottabbnak volt tekinthető. Kína megengedte, hogy az európaiak koncessziós területként használhassák ezeket a kikötőket. Az Osztrák–Magyar Monarchia ugyan nem tartozott közéjük, de az 1900-ban a kínai császár özvegyének vezetésével kitört ún. boxerlázadás erre is hatással volt.
A lázadás során a helyiek a külföldiek ellen fordultak, keresztényeket gyilkoltak, vérdíjat tűztek ki az európaiak fejére, számos nyugati vívmányt demonstratívan elpusztítottak stb. Európa ezt nem hagyhatta válasz nélkül, így nyolc ország összefogásával büntetőhadjárat indult a sárkány országa ellen. Ehhez csatlakozott az Osztrák–Magyar Monarchia is. Nagy energiát nem fektetett bele, négy cirkálót és mintegy 500 katonát állított ki, ráadásul mire odaért az egység, a lázadást már majdnem leverték. A források 60 magyar elesettről számolnak be. De hát a szándék a Monarchia részéről vitathatatlan volt, így az európaiak és Japán győzelme után a területet nyolc koncessziós zónára osztották fel. Jóvátételként részesült ebből a Hajho folyó mentén a Monarchia, s ez lett az első és egyetlen, nemzetközileg is elismert tengerentúli birtoka.
A Tiencsin osztrák–magyar telepítvény elnevezésű 150 hektáros területen mintegy 28 ezren éltek, akik meg is kapták az osztrák–magyar állampolgárságot. Ahogy pedig idehaza, úgy ott is a bécsi és a budapesti törvények voltak érvényben. Kialakították a Monarchia bíróságát, rendvédelmét, sőt még fürdőt, színházat, tiszti kaszinót is létrehoztak. Lett Ferenc József- és Budapest utca is. Az iskolarendszer is kopírozta a közép-európai hagyományokat, kivéve azt, hogy a kínai gyerekeknek nem németül vagy magyarul kellett tanulniuk, hanem köztes megoldásként angolul.
A területen csakhamar európai stílusú épületeket emeltek és meghonosították a modern technológiákat. Sőt, bárokat, klubokat nyitottak, így a fél világ kalandorai, utazói tették tiszteletüket a különleges „telepítvényen”. Ez a pezsgő élet mindössze 16 évig tartott. Az első világháború után Ausztria és Magyarország elveszítették ezeket a területeket, mindazonáltal a különleges nemzetközi zónák státusa egészen a második világháborúig fennállt. 1945 után a hatalmat megkaparintó kommunisták valamennyi nyugatit és európait elűztek Kínából. Napjainkban már mintegy 14 millióan élnek az egykori Tiencsin osztrák–magyar telepítvény területén.
„Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz” – hangzik a közismert, vicces mondóka. Nem is gondolnánk, de több valóság rejlik ebben, mint azt elsőre hinnénk. Némi közünk mégis csak volt a két említett szigethez. Esetleg másokhoz is? Madagaszkárhoz? Banquibazarhoz, Cabelonhoz, Delagoahoz, vagy éppen a Salamon-, a Nicobar- és a Socotra-szigetekhez, illetve Nyugat-Szaharához? Folytatásunkban ennek járunk utána.
