Magyar csaták, csatázó magyarok: Dózsa György lázadása
Hunyadi Mátyás 1490. április 6-án elhunyt, a magyar trónra, a történelemben nem először, több jelölt is volt. Elsőre talán úgy tűnhetett, hogy fiának Corvin Jánosnak volt a legtöbb esélye, Mátyás is őt szánta utódául. Azonban ő nem törvényes gyermek volt, s ez a tény nagyban csökkentette esélyeit.
Ott voltak aztán a Habsburgok is, akik a Szent Korona visszaadásakor kötött örökösödési szerződésre hivatkozhattak. Jelentkezett még IV. Jagelló Kázmér, lengyel király is, aki az egyik fiának szánta a magyar trónt, mégpedig János Albertnek. Őt bátyja, a cseh király, I. Ulászló rövid úton félreállította és elérte, hogy a magyar urak őt válasszák meg uralkodóvá 1490 júliusának közepén – II. Ulászló néven (1490-1516). Ő az a királyunk, aki a köztudatban gyenge királyként, Dobzse Lászlóként ismert. Ez azonban távol állt a valóságtól, csak egy példa: a király háborút vezetett 1494-ben Újlaki Lőrinc herceg (ama híres-hírhedt Újlaki Miklós fia) ellen, aki állítólag ökörnek nevezte a királyt. Egy gyenge, erőtlen uralkodó nem biztos, hogy egy becsületsértési ügyben képes lenne hadat indítani, az őt megsértő ellen. Idézzük is fel mit válaszolt a király, az akkor már kegyelemért esedező, egykor oly kevély főúrnak:
Az 1510-es években, miközben, és most idézzük B. Szabó János történész szavait, „Magyarország békében élt, élte a maga középkori hétköznapjait és prosperált… közben a déli határoknál fölnőtt egy szuperhatalom. Azt hiszem, ezt a szót kell használni, hiszen egy olyan állam, ami három kontinensre kiterjedő területtel, a világ második legnagyobb hadseregével rendelkezett, gyökeresen átrajzolta az erőviszonyokat a térségben.”
E feltörekvő „szuperhatalom” árnyékába került a magyar állam, és a bajt tetézte az 1514-ben kitört belső háború is, a Dózsa-féle parasztfelkelés.
Bakócz Tamás esztergomi érsek alul maradt a pápaválasztáson a Mediciekkel szemben. Az új pápa, X. Leó megbízta búsuló vetélytársát egy török elleni keresztes hadjárat szervezésével. Így akart megszabadulni a Rómában letelepedni kívánó ellenlábasától.
Bakócz 1514 áprilisában hirdette ki a pápai bullát, a sereg vezére Székely Dózsa György lett, egy lovastiszt Nándorfehérvár várából. Pár héttel kinevezése előtt egy párbajban legyőzte a török egyik legnagyobb bajvívó hősét, Epiruszi Ali béget. A halálig tartó, népes közönség előtt zajló viadal legelején Dózsa kivédte Ali első próbálkozását, majd azzal a lendülettel levágta Ali kardot markoló kezét. Nem maradt más hátra, mint a kegyelemdöfés. Dózsa tettét még a törökök is elismerték. Dózsa ezután Budára utazott Ulászlóhoz, aki aranyláncot, kardot, díszes ruhát adományozott a vitéznek, sőt egy nemesi oklevelet is, amellyel együtt egy negyventelkes temesközi falu földesurává tette.
Hogy hogyan és mikor került a sereg élére Dózsa, az vitatott. Oklevelek ugyanis nem említik őt, egészen a Tiszán való átkelés utánig, amikor is Nagytúrnál először csapott össze a paraszti sereg a nemesekkel.
A keresztes sereg szervezése addig sem volt zökkenőmentes, a nemesek vonakodtak elengedni jobbágyaikat a harcba, ellátásuk sem volt megoldott. A király be is tiltotta a szervezkedést, de ezzel csak olajat öntött a tűzre. 1514 májusában Bakócz is megtiltotta a további toborzást, de ekkor már a sereg önjáróvá vált. Az összegyűlt paraszti tömegek fő erejét Dózsa vezette, a Maroson való átkeléskor a nemesi csapatok legyőzték a paraszti előhadat. A történetnek azonban ezzel nem lett vége, egy nappal később, május 24-én Nagylaknál a jóval kisebb létszámú nemesi alakulat alulmaradt Dózsa erőivel szemben.
Báthory Istvánnak, a későbbi nádornak sikerült megmenekülnie, Csáky Miklós csanádi püspök viszont fogságba esett és karóba húzták.
A felkelők ezután Temesvár felé vonultak, és körbezárták a várat, ahova Báthory is behúzódott. Eközben az ország többi részén sikerült fokozatosan felszámolni a lázongásokat, közben Szapolyai János is visszatért a Balkánról. Sereget szervezett és július 15-én megtámadta a Temesvárt ostromló paraszti sereget. A Dózsa György és öccse, Gergely által vezetett keresztesek ugyan vitézül harcoltak a jóval képzettebb katonák ellen, miután azonban Dózsát elfogták harci kedvük megtört, fejvesztett menekülés kezdődött, a lázadás véget ért.
A felkelést követő megtorlás közismert, Dózsa sorsáról ezért részletesebben nem szólunk, legyen elég annyi, hogy kivégezték. Annyi bizonyosan kiderült a lázadásból, hogy a keresztes seregnek a török reguláris csapatok ellen nem sok esélye lett volna.
A lázadásban résztvevők nagy része elkerülte a megtorlást, kivégzést. A földesurak nem akarták elveszíteni legtekintélyesebb jobbágyaikat. Ami a jobbágyságot inkább sújtotta, az a kollektív büntetés volt. Az ősszel összeülő országgyűlésen szigorú intézkedéseket. Eltörölték a szabad költözés jogát, eltiltották őket a fegyverviseléstől. Azóta is tart egy vita, hogy a Dózsa-féle mozgalom mennyire okolható a mohácsi kudarcért. Mennyi áldozatot szedett, és azokat a parasztokat, akik életüket vesztették, mennyire lehetett volna sikeresen használni a török ellen. És egyáltalán mennyire volt kemény a megtorlás, hány embert végeztek ki, mennyien estek áldozatul.
Taurinus István, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek szolgálatában állt évekig, írt egy eposzt a parasztháborúról, búcsúzunk hát az ő soraival Dózsától.
