Magyar csaták, csatázó magyarok: Amikor csatával büntették az "adócsalást"

Az oszmánok csak nyolc évre voltak hajlandók megkötni a szerződést, azzal a kiegészítéssel, hogy lejártakor majd meg lehet hosszabbítani. Verancsics a hosszú alkudozásokról a leveleiben számolt be:

A budai pasa a török hódoltság és magyar király birtokai között határul: Szolnok, Eger, Hatvan, Fülek, Vygles, Léva, Esztergom s Csóka-kőtől a Rigna folyóig terjedő vonalat jelölte ki, ugy, hogy a mi e határvonalon belől, az ő hatalmukban van a jászokkal és kunokkal együtt, az általában az övék legyen, s jövőben a magyar királynak ne adózzék, s hivatkozott a pasa a szultán azon könyvére, melybe Magyarország minden hódoltsági várai, városai s falui le vannak írva. E tervnek a porta már elébb tettleg is érvényt szerzett, megparancsolván a szomszéd bégeknek, hogy a közös jobbágyok feletti hatóság gyakorlásától a magyarokat tiltsák el, s az egriek borainak, a jászok és kunok faluiban eladását, s a Rinyán túli jobbágyok által a magyar részre adózás és szolgálatok teljesítését meg ne engedjék.”

Miksa ezzel tudomásul vette a török hódításokat, mindkét fél elfogadta a status quót. Megegyeztek abban is, hogy a felek tiszteletben tartják a Keleti Királyság, vagyis Erdély határait. A békekötés a végvidéken azonban nem hozott megnyugvást. A Királyi Magyarország (Ahogy Bornemissza Péter fogalmazott „országunk gallérja”, ami arra utalt, hogy a korabeliek csak átmenetinek tekintették az ország feldarabolását) és a hódoltsági területek határán egyes települések hol ide, hol oda, hol mindkettőhöz egyszerre tartoztak.

Ily módon egy széles sávban mindkét fél adót vetett ki az ott élő népességre, és a bevétel elmaradása esetén fegyverrel próbált érvényt szerezni követeléseinek. Az egyik ilyen település volt Szikszó, ahol több csata is lezajlott. Az Alföld északi szélén fekvő mezőváros fontos kulturális központ volt, a reformáció egyik fellegvára.

Jelen írásunkban szereplő ütközet előtt már kétszer is megtámadta a török, az egyébként nekik adót fizető várost. A második támadásra 1577 novemberében került sor, a Tycho de Brahe, dán csillagász által megfigyelt üstökös „vigyázó szemei” alatt. A harmadik ütközet 1588-ban történt. A város ekkoriban már évek óta nem fizette az adót a budai pasának, aki ezen a pénzen pár gyalogos katonát tartott.

A város polgárai tisztában voltak azzal, mi lesz az engedetlenség következménye, felkészültek hát.

Városukat megerősítették, templomukat erőddé alakították. Kara Ali székesfehérvári bég kapta a megtisztelő feladatot, hogy letörje az engedetlen szikszóiak szarvát. A drinápolyi béke és a 15 éves háború kitörése közti több mint 20 év legerősebb hadserege gyűlt össze.

10-11 ezer lovas és gyalogos, köztük több ezer janicsár indult a város ellen. A Habsburg vezetés feltételezése szerint a törökök egy dunántúli erősség ostromára, vagy az északi bányavárosok elleni támadásra készültek. Istvánffy Miklós szerint:

Némelyektől Ónod felé az tartománnak elrablására menni mondatnak vala, hogy valami erősséget bizonyos alkolmatos helyen az császárhoz tartozók ellen akarnának építeni.”

Majd ugyan ő írja később, hogy

Fene fegyverekkel Szikszó felé mennének, némely pribékektől s kémektől bizonyosan megtudósíttatván.”

1588. október 8-ának délutánján érték el a törökök Szikszót, a város nagy része ekkorra már elmenekült, de jó páran elsáncolták magukat a megerősített templomban, készen a küzdelemre. Hősiességük ellenére fokozatosan visszaszorultak a templomtoronyba, miközben a török az üres várost prédálta. Estére aztán megérkeztek a felmentő magyar-német csapatok Rákóczi Zsigmond vezetésével. Rákóczi egri főkapitány volt, sikerült összegyűjteni egy mintegy 2500 fős hadat, mellette harcolt Balassi Bálint testvére Ferenc is, valamint Homonnai Drugeth István.

Az éjszakai küzdelemhez a felgyújtott Szikszó fényei biztosították a kísérteties hátteret. Ugyan a magyar lovasroham kezdetben sikeres volt, de aztán a törökök tüzérsége megzavarta a keresztényeket, akik menekülőre fogták. Ekkor történt, hogy Rákóczi, vagy pedig az egyik embere, Balázsdeák István összegyűjtött vagy 500 lovast és megtámadták a török jobbszárnyát. Ugyanakkor egy német kürtös az egyik dombról riadót fújt, mintha újabb keresztény csapatok érkeztek volna a harctérre.

A törökök teljesen megzavarodtak és menekülőre fogták.

Hatalmas mészárlás kezdődött, a menekülők közül sokan a Sajó folyóban lelték halálukat. Azon török harcosok, akiknek sikerült ép bőrrel kikerülni a csata zűrzavarából a környékbeli parasztok dühének estek áldozatul. A muszlim veszteség négyszer-ötször volt nagyobb a keresztényekénél, mintegy 2000 ember.

A csatáról Tardi György írt históriás éneket, művét a Zemplén megyei Olaszliszkán költötte, a csata után alig két hónappal. Az eseményekről beszámolt Istvánffy Miklós is, sőt európai híre lett, köszönhetően a német újságok beszámolóinak. Akit bővebben érdekel Istvánffy tudósítása annak ajánljuk Sugár István, A szikszói csata 1588-ban Istvánffy Miklós leírásában vagy a csatáról még Szabó András, Az 1588-as szikszói csata és propagandája című írásait. Végezetül nézzük akkor mit is írt a csatáról Istvánffy a kortárs humanista történetíró, a magyar Livius.

„Az ellenséges sereg a szécsényi, a váci és a füleki őrségekkel már annyira megszaporodott, hogy 6 ezer legválogatottabb lovasból s ugyanannyi, vagy még több gyalogosból összeállottnak mondották. A mieink ennek a harmadrészét sem érték el amennyiben azok nemcsak a Rákóczi Zsigmond és Balázs Deák István valamint Bárczi János vezénylete alatt ezerötszázán az egri őrségből érkeztek, de Kassáról Serényi Mihály körülbelül kétszázat, Szendrőről Szécsi Tamás Rottal János és Raibicz Albert háromszázhúsz németet és magyart vegyesen vezetett oda. Ezekhez járult még kétszázharminc fekete német lovas Szepsiből valamint piros és vörhenyeges Göncről, kiket katonaruhájukról neveztek el. (...) Annak a térségnek az oldalán, ahol harcoltak, a szőlők között volt egy kiemelkedő domb, melyre vagy a vezérek parancsára, vagy pedig szabad elhatározásából felhágott Rákóczi trombitása, és német szokás szerint trombitálni kezdett. Erre az ellenség németjeinknek valóban új segítsége megjelenésére gyanakodott, s lélekben nem kevéssé kezdett megriadni. Amikor pedig már közel négy órán át harcoltak, s a megerőltetéstől és sebeiktől elfáradtak, s parancsnokaik közül senkit sem láttak fellépni, hogy őket buzdítsa, sőt már lövegeiket is elvesztették, ráadásul Bajazet, a gyalogság parancsnoka is meghalt, végre-valahára futásnak eredtek. A megzavarodott török lovasság és a megrettent gyalogság saját letaposottjait és elhagyottait hátrahagyta, úgyhogy a mieink azokat levágták. Sok törököt elfogtak a futásban és megölték őket. Akik pedig a Sajóhoz érkeztek, mivel nem mindannyian kelhettek át a gázlóhelyeken, nagy részük a folyamba rohant és a víz sodra által magával ragadva, elveszett.”