Legio Patria Nostra – nagyinterjú Ludóval, a hontalan idegenlégióssal

Lali, itt ülünk a gyönyörű csallóközi, nagyudvarnoki otthonotokban, amelyet te csak átmentinek tartasz, ráadásul francia állampolgár is vagy. Akkor mégis, mi az, ami ideköt?

A légióban az a mondás járja, hogy a rutin megöli az embert. Megemelem a kalapom azok előtt, akiknek negyven éven keresztül csak egy munkahelyük volt, engem idegileg felőrölne ez az életritmus. Az autóm még sosem állt 24 órát, kell a mozgás, kenyérért is úgy járok, hogy előtte kétszer körbejárom a várost. Ráadásul a légióban mindig mindenhova sietnünk kellett. Ahol most beszélgetünk, már az ötödik házunk. Kettő volt Korzikán, kettő pedig Magyarországon, ahonnan a feleségem, Viki származik. Aztán amikor szabadultam, ide jöttünk, haza, a Felvidékre. Nem fellengzőségből mondom, ez a mostani ház kicsinek tűnik, mivel „csak” 700 négyzetméteres telken áll. Én nagyobbat szerettem volna, de vagy nincs telek, vagy megfizethetetlen. Azt azért ne felejtsük el, hogy én katona voltam, nem üzletember. Egy katonafizetésből nem lehet nagyon ugrálni. Mindegyik ház építésénél ott voltam és dolgoztam reggeltől estig.

Három fontos témát is érintettél, az autódat, amelynek francia rendszáma van, aztán hogy Korzikán is éltél, illetve, hogy van az életednek „szabadulás utáni” korszaka. Kezdjük először az autóval.

Szóval, egyszerűbb volt Franciaországban vállalkozásba kezdenem. Egy gondolat erejéig azért megemlékeznék a biztonságiak, a vagyonőrök megítéléséről. Tudod, akik ott vannak a Tescoban vagy az Auchanban, illetve akik nem avatkoztak be most, a Louvre-beli ékszerlopásnál. Mielőtt pálcát törnénk felettük, tudni kell, hogy ezek az emberek az adott ország alapfizetési skálájának az alsó szintjén vannak, így nehéz elvárni tőlük, hogy saját kezdeményezésből lépjenek fel. Voltam én is biztonsági ember, egy orosz oligarchának dolgoztam, aki a legjobbakat akarta, napi 250 eurórét. Vagy légiósok, vagy a királyi tengerészgyalogság egykori emberei dolgoztak neki. A magánszigetét őriztük Görögországban. Komoly teszteket kellett végig csinálni amíg felvettek. Ha nem tudod tartani a szintet, van tíz másik jelentkező, aki jön helyetted. De ha felvesznek, 7 ezer eurót vihetsz haza egy ledolgozott hónapért. Én, menedzserként még ennél is többet kerestem.

A fő kérdés viszont Korzikára vonatkozik. Mit csináltál ott és hogyan kerültél Korzika szigetére?

Erről már elég sokan tudnak. 1994-ben el kellett mennem itthonról, mert egy csalási kísérlet ügyében négy évre elítéltek. Olyan helyzetbe kerültem, hogy meg kellett tennem egy olyan lépést, amelyért nagy árat kellett fizetnem, de csak hálával tartozom azért, hogy megtettem.

Azt, hogy eljöttél hazulról?

Igen, előbb Németországba, majd Franciaországba mentem. 1994. december elsején jelentkeztem az idegenlégióba, ahol 2013 szeptember végéig, vagyis két hónap híján 19 évig maradtam és törzsőrmesterként szereltem le. Az egész légiós karrierem az alapkiképzéstől a leszerelésig az ejtőernyős ezredhez kötődik, itt voltam ejtőernyős–mesterlövész.

Arról azért csak-csak hallani, hogy valaki kimegy és pár évet lehúz a légióban, de hogy 19-et, az azért ritkaság, nem?

Ám amíg az autószerelő légióst minden nap 17:30-kor a főbejártnál várta a busz és hazament a feleségéhez, mi éppen egy csapatszállítóra szálltunk fel maszkírozva, lövészruhában, egy hátizsákkal és puskával a kezünkben és mentünk éjszakai hadgyakorlatra vagy lövészetre. A beosztások közötti különbségek olykor hatalmasak. Volt olyan bajtársam, aki 15 év szolgálat alatt egyszer sem volt bevetésen, nekem 17 év és 4 hónap folyamatos szolgálatom van a negyedik században és ezzel a csúcstartók között vagyok. Ez alatt volt kilenc századosom, akik közül az első éppen az a Thierry Burkhard volt, aki 2021 és 2025 között a francia hadsereg vezérkari főnöki posztjáig vitte.

Amikor a beszélgetésben idáig érünk, megcsörren Makki Lali telefonja. Nem tudjuk befogni a fülünket, így halljuk, hogy valaki magyarul azt mondja Makkinak, hogy egyeztessenek címet, mert az ezred postáján most adja fel a küldeményt. Makki, miután befejezte a beszélgetést, kérdés nélkül is mondja, hogy külön a légió számára pörkölt és csomagolt Cameron márkájú mexikói kávét küld neki egykori kollégája. Elmagyarázza, hogy a kávé nevében szereplő Cameron-csata a légió legdicsőbb ünnepe, 1863. április 30-án vívta hatvan légiós mintegy kétezer mexikói ellen.

Ha már a kávét is a légióból küldik, a kapcsolat továbbra is megvan?

Természetesen, sőt, sok szlovákiai és magyarországi érdeklődőt viszek végig a légiós nevezetességeken. Ilyenkor mindig örömmel fogadnak az egykori katonatársak, sőt legutóbb egy a nyilvánosság előtt lezárt részt is megnézhettünk a korzikai központi légiós emlékhelyen.

Térjünk vissza a közelmúlthoz, amikor is harcoló századnál szolgáltál. Vagyis harcoltál?

Kétfajta misszió volt. Hadműveleti, ami akár jelenthet egy fegyveres konfliktust is, vagy katonai jelenlét. Ez általában mindig a volt francia gyarmatokat érinti. Például katonai jelenlétet biztosítottunk Gabonban, ahol ugyanolyan laktanyai élet folyt, mint a központunkban, Calviban, Korzikán. Gyakorlatok, őrség, kiképzés, tízórai, oktatás, hétvégén sport, szórakozás, fekete lányok, szóval, mint teljes békeidőben. De mégis ott voltunk arra az esetre, ha a környező országokban valami történne és katonai beavatkozásra lenne szükség, akkor itt legyünk a közelben és ne Franciaországból kelljen csapatokat küldeni.

Mint egy előretolt helyőrség!

Ugyanaz, pontosan. Bár természetesen itt vannak védelmi szerződések és szó sincs valamiféle újragyarmatosításról. Volt amikor a jelenlét átalakult konkrét fegyveres eseménnyé, például 2011-ben éppen a gaboni lakossággal barátkoztunk, saját költségen festettünk ki egy iskolát, amikor jött a riadóparancs, s pár óra leforgása alatt harci menetkész állapotban repültünk előbb Togóba, majd onnan teherszállító repülőkkel Elefántcsontpart központjába, ahol hajnali háromkor hagytuk el a gépet, de úgy, hogy az nem állt meg, hanem csak minimális sebességgel gurult, mi pedig a hátsó lenyitott rámpán keresztül futólépésben futottunk ki, úgy, hogy mindegyikünk előre tudta a helyét, hogy hova kell érkeznie.  A feladat az volt, hogy ellenőrzés alá vonjuk az abidjani nemzetközi repülőteret.

A nagy sietség miatt nem állt meg a repülő?

Inkább úgy mondanám, hogy a biztonság végett. Egy álló jármű ugyanis sokkal sebezhetőbb, mint egy mozgásban lévő.

Abidjanban harcok is voltak?

Igen, ott voltak harcok is, ez az időszak egy hónapig tartott.

És ott te is harcoltál?

Ez volt az egyetlen olyan helyzet, ahol neked is harcolnod kellett?

Nem. Ez csak egy volt a sok közül. De egy hadműveleti bevetés is lehet más-más. Lehet például három hónap egy útkereszteződésnél egy homokzsákokból kiépített bunkerben vagy a páncélautó tetején.

Vannak konfliktusok a légiósok között is?

A kimenők rázósabbak, bárok, bulizás, aztán a légiósok összeverekednek a helyiekkel. Enélkül mintha nem is tudnánk meglenni, mivel a légiósnak, ha túl sok szabadideje van, sok hülyeséget csinál. Főleg a fiatalokat kell fárasztani hét közben, ennek ellenére, amikor eljön a péntek, ahelyett, hogy lefeküdnének, csillog a szemük, 18 órakor ott sorakoznak a kapunál. És aztán hétfő reggel a százados megy, hogy kihozza őket a rendőrségi fogdából. Szóval ez így megy a légióban. De légiós légióssal a laktanyában oldja meg a problémáját, és két nap múlva együtt isszák a sört. Lényeges, hogy mindig egymás között megy ez, nincs árulkodás. Én nem nagyon jártam ki, mondhatjuk, annál bölcsebb voltam, mivel azt tapasztaltam, hogy mindig vonzottam a bajt. Nem tudom miért, de valamibe mindig belekeveredtem. Enélkül persze nincs, és mindjárt hozzá is teszem, hogy véleményem szerint ez csinál a fiúból férfit. Elmenni, bunyózni egyet, de nem gonoszságból, és szerintem a mai fiatalok jelentős része is eljárhatna legalább edzésekre. Tetszik is, ahogy Gróf Lóriék Bősön, vagy mások Komáromban a kempót, vagy Szerdahelyen a birkózást viszik, szerintem ezt kötelezővé kellene tenni.

Gyerekkorodban verekedős voltál?

Igen, de aztán tizennégy évesen elkezdtem testépítéssel foglalkozni Felsőpatonyban Sklut Tibornál, aztán pár év múlva Vámosfalura váltottam és oda jártam bokszolni. Versenyekre is jártunk, nem én voltam a legsikeresebb, de volt egy-két jó ütésem, amiben benne volt az otthoni sok ásás és téglahordás. A fizikai munkát egyébként ma is sportként fogom fel, és akkor teljesen másként állsz a feladathoz is.

Ha már verekedés, akkor említsük meg a légiós történeteket és Rejtő Jenőt. Ami az emberek fejében kialakult a légióról ezeknek a műveknek a hatására, mennyire fedi a valóságot?

Nem egészen. Olyan ez, mint az én második könyvemben, amely szintén a valós élet a fikció keveréke. Éppen egy könyvbemutatóm volt a napokban, ahol említettem is, hogy gyakran azt írom le, ahogy az adott eseményt én szerettem volna, hogy megtörténjen. Az első könyvemben azonban éppen arra törekedtem, hogy mindent a valóságnak megfelelően írjak le.

Az első könyved egy komoly áttekintése a légiós életnek egy őrmester szempontjából, több mint 400 oldalon, több mint 400 fotóval.

Az első könyv ezt az én általam megismert „mi időnket” mutatja be. Emellett nagyon dühített engem és a társaimat is, hogy a légióról általában csak olyan könyvek jelentek meg, amely hazugságokon alapultak és a légiósokat szinte, mint gyilkosokat mutatják be. Ezen is változtatni szerettem volna. A második könyvem a mesterlövészetről szól, a csendes halálról, hogy szelektíven ölöd meg az ellenséget. Hogy a legtöbbet hangoskodó és mutogató embert ki kell választani és azt kell eltávolítani. Vagy akinek egy hosszú antenna kilóg a hátizsákjából, a rádióst. Mindig a legfontosabb embereket.

Mikor fogalmazódott meg benned az első könyved megírásának az ötlete.

A lecsukásom ideje alatt. Ahogy mondtam, 1994 nyarán nem vártam meg míg behívnak a szabadságvesztésre és leléptem. Jelentkeztem a légióba, ahol kis híján húsz évet töltöttem, majd hat évig dolgoztam a biztonság-védelem szakmában Görögországban és 2019-ben, június elsején, amikor mentem a munkahelyemre, egy 2011-ben Szlovákia által kiadott nemzetközi elfogatóparancs alapján letartóztattak.

Ha jól értem, a légió nem adja ki a soraiba felvett katonákat, sőt más nevet vehet fel az illető, lényegében egy új életet lehet kezdeni?

De sajnos nem, mivel a bűncselekményem elévülési idejébe nem számították bele a külföldön töltött éveket, így mint francia állampolgárt letartóztattak a macedón– görög határon. Két év múlva kérhettem a feltételes szabadlábra helyezést. Egy Valent nevű bíróhoz kerültem, aki nagyon rendes volt, ilyen bíróval még nem találkoztam. Megkérdezte tőlem, hogy ön az a légiós? Mennyit időt szolgált le? Elmondta, hogy a jogi egyetemen tanultak az esetemről és hozzátette, minden jogában álló eszközt kihasznál, hogy a legkönnyebb feltételes szabadon bocsátást kapjam meg. Elengedett majd 21 hónapot, és ehhez kaptam egy év felfüggesztett büntetést. Nagyon rendes volt, aznap délután jöttem is haza Udvarnokra. Huszonhét év után.

A nagy kitérő után mégis meg kellett kóstolnod a börtönéletet.

Nem számítottam rá. Végül is egy uniós hadsereget szolgáltam, ráadásul a legmagasabb francia katonai kitüntetést is megkaptam; őszintén megmondva maximum arra számítottam, hogy pár napra bevisznek, lesz egy kis ejnye-bejnye, de a szolgálatomra való tekintettel elismerik az érdemeimet. Semmit sem ismertek el, az elévülést sem, bár esetemben a szándékos rejtőzködés nem került bizonyításra, mivel amikor a francia állampolgárságot megkaptam, tájékoztattam erről a nagykövetséget. Olyan hosszú volt a bírósági ügyintézés, hogy amikorra a fellebbezésünk a Legfelsőbb Bíróság elé került, már csak négy hónap volt hátra és akkor úgy döntöttem, hogy már nincs értelme a védekezésnek. Két év tíz napot töltöttem börtönben a négy évből, 26 évvel azután, hogy be kellett volna vonulnom. Ezért is mondom, ha valaki bűncselekményt akar elkövetni, nagyon jól gondolja meg. Mert ha egy idiótával kerül egy cellába, az egy másik büntetés a büntetésben. Egy idő után kineveztek „brigadírnak”, tizenhat rab munkavégzéséért feleltem. Úgy fogtam fel, mint egy katonai missziót, így becsülettel elvégeztem a feladatot. A végén a fegyőrök apró figyelmességeket hoztak be nekem, a nevelő pedig könyvekkel látott el. A pozsonyi igazságügyi palotában talán csak nekem volt a testedzéshez ugrálókötelem. Soha nem adtam okot arra, hogy csalódjanak bennem. Az utolsó négy hónapot pedig már a nyílt szakaszon tölthettem, külső munkavégzési helyszínnel. Én az Igazságügyi Minisztériumban dolgoztam, Kolíková miniszterasszony ideje alatt. Takarítottam, wc-papírt cseréltem, meg persze a sz…ros vécéket takarítottam mások után. Katonaként nagyon nehezen viseltem, hogy az „öltönyös” emberek milyen rendetlenek. 58 eurót kaptam havonta. A nyílt részlegen már lehetőség volt kimenőre, haza lehetett menni hétvégére, de én nem akartam. Meg is hökkentek, hogy megőrültem, de én 27 év elteltével a feleségemmel, a szép autómmal, végleg akartam hazamenni. És meg is csináltam.

Megadtad a módját. Egy újabb példája annak, hogy egy úriember a pokolban is úriember marad.

Nem adjuk lejjebb, igaz?

Ez egy szép végszó is lenne, de térjünk még vissza a légióhoz. Ma Szlovákiában, bár több százezer katonai kiképzésen részt vett ember és több tízezer aktív állományban lévő zsoldos van, de konkrét harctéri tapasztalata csak néhány száz hozzád hasonló embernek lehet. Hogy látod, a felkészülés során szerzett tapasztalatok nagyon különböznek attól, amit egy éles harci helyzet jelent?

Szerencsém volt abból a szempontból is, hogy szinte minden évben voltam bevetésen. Túl sok elméletre nem volt lehetőség, hiszen a jelentkezésem után tíz hónappal már mentünk Jugoszláviába.

Tűzharcban mikor vettél részt először?

1996-ban, Banguiban, a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában. Erről sokat írok a könyvben, hogy – olykor akaratlanul is – nagyon sok civil áldozata van egy háborúnak. Másrészt, a bevetésről visszatérve igenis, úrrá lesz az emberen egyfajta büszkeség, hogy katona vagyok. Nem kell ehhez okvetlenül meghúznod a ravaszt. Nekem kilenc év telt el, amikorra meg kellett húznom a ravaszt, mert rám lőtt valaki és én viszonoztam a tüzet.

Ez hol volt?

Elefántcsontparton. Fejetlenül nem lövöldözünk, ez alapszabály, csak célzott lövéseket adunk le. Az első lépésben csinálunk ugyan egy kis tűzijátékot minden szóba jöhető fegyverrel, de aztán már nem pazaroljuk a lőszert.

Jelentős momentum egy katona életében, amikor meg kell húznia a ravaszt?

Igen. Akkortól mondhatjuk nagy K-val, hogy Katona vagy! Én mindig a célzott lövésekre tanítottam az embereimet.

És találtak ezek a lövések?

Értem… Egyszer hallottam egy olyan kifejezést, hogy „harctéri sokk”, ami első alkalommal a harctérre lépő katonát vagy haditudósítót érhet. Téged is ért ilyen vagy ehhez hasonló érzés?

Engem nem, de körülöttem előfordult. Egyik szakaszparancsnok-helyettesem egy ártatlannak mondható helyzetben, amikor körülöttünk csapódott be néhány gellert kapott golyó, a földre vetette magát és elkezdett kiabálni a rádióba, hogy megtámadtak minket. Amikor magához tért a sokkból, észrevette, hogy katonái ott állnak körülötte, de aztán megveregettük a vállát, hogy nem baj séf, nem fog róla tudni senki sem.

És rád adtak le célzott lövést?

Célozottat nem, mert nem találtak el. Közelében viszont már voltam, a lábam mellett ment el.

Franciaország azért tartja fenn az idegenlégiót, hogy ne a saját embereit kelljen harcba küldenie?

Korábban ez így lehetett, most már nem így van. Persze, ha a köztársasági elnök azt mondja, hogy küldünk kétezer katonát Ukrajnába, akkor a légióst küldik ki meghalni, nehogy a sajátjaikat kelljen.

A légióban lehetnek franciák is?

Említetted a fekete lányokat és erről jutott eszembe, hogy olvastam valahol, a hadsereg fenntartott bordélyházakat a légiósoknak. Ma is így van ez?

Utolsó, amiről tudok, hogy a hadsereg ellenőrzött egy bordélyházat, az Csádban, N´Djamenában volt és Rose de vents-nek, Szélrózsának hívták. A kaszárnyából való eltávozáskor mindenkinek kötelezően egy marék óvszert kellett tennie a zsebébe.

Ajánlanád a fiataloknak a hivatásos katonaságot? Ez egy jó szakma?

Igen, jó szakma. Ráadásul Zsolnán (a szlovák védelmi erők különleges ezrede – a szerk. megj.) jól is keresnek. De ez a szlovák hadseregre általában véve is jellemző. Egy fiatal meg tudja alapozni a jövőjét, megtanulja a rendet, sportolhat, tanfolyamokon tudja képességeit fejleszteni, nyelveket tanulhat. Mindenképpen ajánlom a hivatásos katonai pályát. Még a légióval összevetve is, hiszen ott is nagy a változás, az általam említett missziók nagy része ugyanis megszűnt. Franciaország egyre kevesebb államban van jelen.

Te miért hagytad ott a légiót?

Nem engedtek el az ejtőernyős ezredből. 164 ugrásom van, 19 év után már elég volt. Egy ugrásnál a legnagyobb megengedett szél 7 méter másodpercenként. Volt, hogy mi 12 méter per másodpercnél is ugrottunk. Volt bokatörésem, bokaficamom, nyakcsigolya-sérülésem, bordarepedésem. Kiöregedtem belőle, de abba a közegbe vágyom vissza, azokkal az emberekkel együtt dolgozni, akikkel együtt szolgáltam az évek során.

Az interjú a MAGYAR7 46. számában megjelent beszélgetés bővebb változata.