Kutyaszánon az arktikus vadonban (II.)
Havas csúcsok, tengerbe szakadó gleccserek. Nem hallani mást, csak a szél zúgását, a jég roppanását és a kutyák vonyítását. Ez Grönland, a mitikus, zord vidék, ahol a jegesmedvéken kívül givittoqok (vándorlelkek) keresztezhetik a vadász útját.
Az ebek a fárasztó nap után plüssjátékként fekszenek a havon. A fülük botját se mozdítják, mi azonban a környék felfedezésére indulunk. Előkerülnek a hótaposók, már baktatunk is a havas csúcsokra és apró pontokként veszünk a végtelen fehérségbe. A magaslatról szinte nem evilági táj tárul elénk. A fjord vizén úszó jégtáblák, jéghegyek, a nap fényjátéka teljesen elbűvöl. Kísérőnk a hosszú úton nyers, fagyott halszeletekkel kínál, az első szeleteket megeszem, a továbbiakat azonban próbálom úgy kiköpni, hogy ne lássa meg.
Este végre meleg ételt is kapunk: nemrég fogott lazac rizzsel, kitűnően elkészítve. Hosszú az éj, társasjátékokkal múlatjuk az időt, a fogathajtók fejlámpák mellett új hámokat varrnak kutyáiknak. Az egyikük kék-sárga szíjakból készíti a hámot, mint mondja, ezzel is kifejezve szolidaritását az ukrán néppel.
Telihold van, csönd és végtelen nyugalom. Éppen ezt a csodát szemlélem az éj közepén, mikor a kutyák hirtelen felmordulnak. Összeszorul a gyomrom, mert a jegesmedvék birodalma a vidék, s jelenlétét a kutyák érzékelnék elsőként. Meghallotta a morgást Egon, az egyik hajtó is, mert kijött szétnézni. Mivel időközben minden elcsendesedett, úgy véli givittoq lehetett.
– Amikor az inuit átlép egy törvényt, kiűzik a közösségből és lelke elhagyatott helyeken kóborol az idők végezetéig – meséli komolyan, s nem tudom eldönteni, ő maga hiszi-e ezt vagy sem.
S ezzel felverik a völgykatlan reggeli csöndjét. Tudják, ma továbbindulunk és vonyítással adnak hangot örömüknek. Nehéz nap áll előttünk. Tiniteqilaaqba, a kis eszkimó faluba kell eljutnunk, áthaladva hegyeken, völgyeken és a Tinit gleccseren. Jó tempóban haladunk és időben megérkezünk a faluba.
Fogadunk egy csónakos fókavadászt, aki hajlandó velünk vízre szállni és kipróbálni a vadászszerencsét. Megtudjuk, a nap folyamán már két fókát sikerült elejtenie, láttuk is ennek a véres nyomait a parton. Nos, ha a kutyaszánon átfagytunk, a tengeren jéggé dermedtünk. Alulról, felülről, mindenhonnan árad a hideg. Egyik társamnak az orra hegye fagyott meg, a másiknak a mozgása lassult le. A halász egész úton ősi eszkimó dalokat dúdolgat, s mutat egypár trükköt is, hogy lehet egyhelyben állva felmelegíteni a testet.
Kerülgetjük és fényképezzük a változatos jéghegyeket, visszaverődésüket a sima víztükrön, amikor az egyik tövében megpillantjuk a fókát. Vadászunk előkészíti a puskát és céloz, ám a fóka lebukik. Ötpercnyi lélegzet-visszafojtott várakozás után feladjuk. Bánjuk, bánjuk, de nem nagyon, hiszen igazából mindannyian a fókának szurkoltunk.
Vacsoránkat egy helyi családnál fogyasztjuk el. Az egész házban fókaszag terjeng, ami nem kellemes, de a tápláló leves kitűnő, tele hallal és birkahússal. A fókát saját maguknak készíti a háziasszony. Nem friss fókából, hanem az állat fagyon kiszárított húsából.
Tiniteqilaaq falucskában pillantjuk meg először az északi fényt. A helyiek úgy tartják, a fény akkor táncol, amikor az ősök rozmárkoponyával fociznak az égen. Arra azonban mi se számítunk, hogy az aurora borealis csak a fotókon és videókon kápráztató. Szabad szemmel inkább csak szürke ködfoltoknak látszanak, amelyek gyorsan változtatják alakjukat. Ahogy azonban megjelenik képük a kijelzőkön, meseszép zöldre, időnként pirosra változnak.
Amíg a szánok előkészítésére várunk, még utoljára bejárom a falut, simogatom a kölyökkutyákat, beszélgetek a tengeri méréseket végző iskolai csoporttal, bekukkantok egy helyi konyhába, ahol a háziasszony már nekifogott az ebéd készítésének.
Több mint hatórás út áll előttünk, az elején tíz kilométeres kaptatóval. Az ezután következő meredek ereszkedés viszont a legszebb és legkalandosabb szakasza az útnak. A szán vad vágtába kezd, a kutyák némelyike már nem is fut, hanem gurul, mindent beborít a felkavart hó. Szerencsére a musherok urai a helyzetnek, horgonnyal fékeznek, és ha ez sem elég, kitérítik a szánt valamelyik irányba. Olyan hirtelen kezdtünk el lefelé száguldani, hogy a kezemben lévő kamerát se tudom eltenni, egész úton tartom, és fél kézzel kapaszkodom. Horror. A völgy alján úgy kell a kezemet lefejteni az eszközről, mert teljesen rámerevedett. Utunk az Angmassalik fjord partján található Qernetivartivit elhagyatott eszkimó faluban ér véget, ahol már csak egy kis bungaló található. Alig látszik ki a hó alól, kiássuk az ajtóhoz vezető utat és egyetlen helyiségbe mindannyian bezsúfolódunk.
A táj mesés, körbeölelnek a behavazott hegyek, este itt is megjelenik az északi fény, amely itt nem zöldbe, inkább pirosba hajlik. Nem lehet csak akármerre csavarogni a ház körül, legjobb, ha a szánok által letaposott utat követjük, mert a több méteres hórétegbe könnyen derékig elsüllyed az ember.
Az összezártságnak is vannak előnyei, hiszen a régi eszkimók számára a téli sötétség, a gyep- és jégkunyhókban eltöltött idő lehetőséget biztosított a mesélésre. A vadászok beszámoltak útjaikról és úgy mondták el történeteiket, hogy az minden újabb meséléssel ijesztőbb lett. A mi fogathajtóink is mesélnek, sőt a mobiljukban lévő képekkel dokumentálják is a jegesmedve vadászatukat, ami errefelé megengedett.
Amikor ránézünk a térképre, látjuk, a hegyeken át a felével rövidebb lenne a visszaút a kiindulópontra Tasiilaq városába. Fogathajtóink azonban állítják, még utasok nélkül is képtelenség kutyaszánnal átkelni a hegyek kiszámíthatatlan haván. Nem maradt más hátra, csak a fjordok jege és tavak völgye, ahol a leggyorsabb a haladás. A táj itt is káprázatos, de a civilizáció és a meleg zuhany iránti vágy már úgy elhatalmasodott rajtunk, hogy nem bánjuk a száguldást. S mivel a negyedik együtt töltött napon már mi is tudtunk pár szót inuit nyelven, búcsúzáskor lelkesen integettünk fogathajtóinknak: Qujanar! Baaji! (Köszönjük! Viszlát!)
Tasiilaq nyugodt tempójával fogad, sokan sétálnak kint az est leszállta előtt. A járókelők örülnek, ha megszólítom őket, a fényképezkedésre is azonnal készek. Az üzeletek már zárva, a város egyetlen hotejében tudunk csak venni pár apró ajándékot, hűtőmágnest, jegesmedvés sildes sapkát, más nemigen kapható. Elfogyasztjuk közös ünnepi vacsoránkat és bízunk abban, hogy holnapra nem hibásodik meg ismét a helikopter.
Megjelent a Magyar7 2022/26.számában.
