Kutyaszánon az arktikus vadonban (I.)
Havas csúcsok, tengerbe szakadó gleccserek. Nem hallani mást, csak a szél zúgását, a jég roppanását és a kutyák vonítását. Ez Grönland, a mitikus, zord vidék, ahol a jegesmedvéken kívül givittoqok (vándorlelkek) is keresztezhetik a vadász útját. Március közepén itt még kemény a tél, a hó csikorog a lépteink alatt.
A sziget keleti részén még élnek a hagyományok, a helyiek lényegében őseik életmódját folytatják, természetesen modern eszközökkel. Télen vadásznak, jéghalásznak, a zsákmányt kutyaszánokkal szállítják, bár mostanában már motorosszánból is sokat látni a környéken.
Izland fővárosából, Reykjavíkból egy kisebb utasszállítóval repülünk a grönlandi Kulusuk szigetre, hogy onnan helikopterrel folytassuk utunkat Ammassalik szigetére, ahol a régió központi városa, a kétezer lelkes Tasiilaq található.
Kulusuk repülőterén ér a megdöbbenés, a helikopter nem közlekedik, mert négy napja elromlott. Elkeseredetten toporgunk, nézzük a zsúfolt váróterem kijelzőjét, az összes járat „cancelled”, vagyis törölve. Holnapra vagy holnaputánra talán megjavítják, mondják a reptér dolgozói, mintha ez a kiesés a világ legtermészetesebb dolga volna. S valóban, beszéltünk olyan emberrel, aki régebben Reykjavíkban hét napot várakozott a felszállásra a rossz idő miatt, majd itt Kulusukban még négyet.
Úgy néz ki, a szállás is probléma. A közeli hotel megtelt, hiszen „négynapnyi” utas van már ott elszállásolva. A faluban próbálunk éjjeli hajlékot keresni, hátizsákjainkat a repülőtér várótermében hagyjuk. Találunk is egy helyit, aki néhanap egy-két személynek szokott szállást adni. Most, hogy látja, tízen vagyunk, egyszerűen kiköltözik a házból a szüleihez. Mondja, menjünk csak fel a kék házhoz és rúgjuk be az ajtót, mert be szokott fagyni.
Esteledik, de még felkaptatunk a falu fölé emelkedő dombra, hogy megcsodáljuk a fényjátékot, amikor a búcsúzó nap sugarai káprázatos színeket festenek a tájra. Innen látjuk, hogy a falu közepén gyerekek fociznak. Mivel időnk van bőven, csatlakozunk hozzájuk. Órákig képesek rúgni a bőrt, a lejtős, havas hegyoldalon, mi pedig labdaszedőknek állunk. Mire a szállásra visszaérünk, Magda, az útitársnőm már rendet tett a konyhában. Megesszük az otthonról hozott zacskós levest és bizakodva hajtjuk álomra a fejünket. Holnap talán már minden a terv szerint folytatódhat.
Szakadó hóesésre ébredünk, s elszáll minden reményünk. Ha üzemképes is a helikopter, most a viharos idő miatt nem közlekedhet.
Szakadó hó ide, erős szél oda, a kíváncsiság nem hagy a meleg szobában punnyadni. Először a helyi iskolát keressük fel, ami szép és modern, a gyerekek minden szünetben havat lapátolnak a teraszról. Inuit nyelven tanulnak, a dánt idegen nyelvként oktatják. Van az iskolának könyvtára számítógépes tanterme, modern konyhája, ebédlője. Mivel kevés a gyerek, összevont osztályokban tanulnak.
Megkeressük a templomot is, amit már annyira behordott a kavargó hó, hogy épp csak a tornya látszik. Zárva találjuk, de a mellette lévő közösségi ház alkalmazottja ki tudja nyitni. Megcsap a meleg, érezni, fűtik éjjel-nappal, bár csak vasárnaponként van istentisztelet. A szigetlakók lutheránus vallásúak, járnak templomba, de mivel a csodák és mítoszok létfontosságú szerepet játszottak a régi eszkimók életében, az ősi vallás egyes elemei még mindig élők a közösségükben.
Alkohol a szigeten nem kapható, kivétel a dobozos sör, amit üzeletben árusítanak. Egyébként pedig úgy néz ki a bolt, mint bárhol a világon az önkiszolgálók, azzal a különbséggel, hogy semmi friss – gyümölcs, zöldség, hús – nem kapható, inkább csak tartósított vagy fagyasztott élelmiszerek. A kocsma, ivó, söröző is ismeretlen errefelé. Ha az emberek találkozni szeretnének, a közösségi házban tehetik meg, ahol szombatonként táncos összejövetel is van, ám ott is tilos nemcsak az alkohol, de a dohányzás is. Ennek ellenére sokan cigarettáznak az utcán vagy munka közben – nők, férfiak egyaránt.
Harmadnap végre felszáll velünk a helikopter. Persze csak kétszerre tud átvinni tízünket, mert nyolcszemélyes. Tizenöt perces panoramatikus út után Tasiilaqban landolunk, ahol a panzióban már vár az expedíció vezetője. Kisebb hegynyi meleg ruhából és csizmából válaszhatnak maguknak megfelelőt azok, akik nem vittek itthonról. Sietni kell, mert a város melletti téren már türelmetlenül várnak a hajtók és a felhámozott szánhúzó kutyák. Kettesével ülünk a szánokra, harmadik a fogathajtó és a kutyák úgy eliramodnak velünk az ismeretlenbe, hogy csak úgy porzik a hó utánunk.
A terv szerint délelőtt kellett volna indulnunk, s most már késő délután van. Úgy hatvan kilométer út áll előttünk, mondják „musherjeink”, vagyis a fogathajtók. Nyugtatnak, semmi gond, a kutyák ismerik a terepet, sötétben is célba érnek.
Vágtatunk hegyeken-völgyeken, a szánok mindegyikét 12-14 kutya vontatja. He, he, csili, csili – és hasonló szótagokkal irányítja a kutyákat a hajtó. A joo, joo – balra, a brr, brr – jobbra. Szokjuk a kényelmetlen ülést, és a szánhúzó kutyák jellegzetes bűzét. Az ég alja még világos, de növekszik a sötétség. Talán jobb is, ha nem látjuk jól a körülöttünk lévő tájat, mert meredek hegyoldalakon vergődünk fel, lejtőkön száguldunk, mellettünk szakadékok, a hajtók előzködnek. Nem jól teszik, mert két fogat kutyái összegabalyodnak, a szán átmegy az egyik kutyán. Szerencsére nem történik komolyabb baj. Már az éjszaka kopogtat, amikor odaérünk a Sermilik fjord partjának kis vadászházaihoz.
Átfagyva betódulunk egy nagyobb helyiségbe, meggyújtjuk az olajlámpát és próbálunk befűteni a naftakályhákba. Nehezen melegszik a helyiség, csak toporgunk egyhelyben, senkinek sincs keve leülni az átfagyott padokra. A hóból is csak sokára lesz forró víz, pedig jólesne már egy tea. A fagyos világ azonban semmit se ad ingyen, keményen meg kell dolgozni minden „kényelemért” és türelmesen várni az eredményt.
A falemezekből épült kis házacskák éppen csak a széltől védenek, de a naftakályha jó meleget ad. Hátránya, hogy csak nyitott ablaknál működik, mert sok oxigénre van szüksége az égéshez. Útitársnőmmel e jóleső melegben hajtjuk álomra a fejünket, s valami kegyetlen hidegre ébredünk.
A kályhából kifogyott az üzemanyag, s már bent is a kinti mínusz tizennyolc fok körüli a hőmérséklet. Magunkra kapunk hát minden kezünk ügyébe akadó ruhadarabot és visszabújunk a halózsákba.
Bár jól alszunk, a reggeli öltözködést azért kihagynánk. Hóval megmosakodunk, fogat mosunk, új nap kezdődik.
A folytatást két hét múlva olvashatják.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/24. számában.
