Hagyományok, hiedelmek és népszokások Péter-Pál napján
A magyar néphagyomány különleges napként tartja számon június 29-ét, Péter-Pál napját. Számos népszokás, hagyomány övezi ezt a napot, melyek közül sokat a mai napig tartanak.
Szent Péter és Szent Pál apostolok voltak, akik ezen a napon szenvedtek vértanúhalált.
Péter apostol Róma első püspöke volt (az első pápa), eredeti neve Simon volt.
Szent Péter a halászok védőszentje, hiszen maga is halász volt, mielőtt Jézus tanítványai közé állt. A lakatosok is patrónusuknak tekintették, mivel a katolikus hagyomány szerint őt bízta meg Jézus a mennyország kulcsainak őrzésével, ezért általában kulccsal a kezében ábrázolják.
Pál apostol eredetileg a keresztények üldözője volt, de később megtért és jelentős szerepet játszott a kereszténység terjesztésében.
Megtérését követően minden erejével Jézus örömhírét hirdette. Innen ered a pálfordulás kifejezés, arra az emberre értve, akinek hirtelen homlokegyenest megváltozik a véleménye.
A magyar nyelvterületen általában úgy tartották, hogy a búza töve ezen a napon megszakad, kezdődhet az aratás.
A teljes mondás szerint a búza Szent György napján szökik szárba, májusban hányja ki a fejét, Szent Vid napján abbahagyja a növekedést és Péter-Pál napján szakad meg a töve.
Péter-Pál napja az aratás ünnepe
A hagyomány szerint a hosszú, forró napokon keresztül tartó aratás első napja Péter-Pál napjára, azaz június 29-ére esik.
Számos településen dologtiltó nap volt a két apostol emlékünnepe, de egy-két kaszasuhintást – mintegy próbaképpen – még ezeken a területeken is végeztek.
Sokfelé ekkor fogadták fel a gazdák a kaszálni tudó részes aratókat és a napszámosokat.
Aratási szokások
Régen az aratás nagy összefogást igényelt, a családok, rokonok összefogtak, és egymásnak segítve takarították be a gabonát.
Ezen a napon az aratók fohásszal, imádsággal, kalapemeléssel indították a napot, imádkoztak a bőséges termésért. A föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek.
Az eszközeiket a templom falához támasztották, hogy a pap meg tudja szentelni azokat, hogy áldás legyen a búzán.
Az aratás régen közösségi munka volt, amelyet kézi erővel végeztek, és a különböző részfeladatok egymásra épültek. Kezdetben a nyári gabona learatása kaszával történő férfimunka volt.
A sarlóval történő aratást kifejezetten női munkának gondolták akkoriban.
A marokszedés szintén az asszonyok feladata volt, míg a kévék bekötése és összehordása férfi munkának számított.
Majd lovaskocsin behordták a kévéket a házhoz, kiverették cséplőgépben a szemeket, a szalmát pedig kazalba rendezték.
Aratókoszorú, aratóünnep
Hagyomány volt az aratókoszorú készítése. Aratás után a kész aratókoszorúval az aratók ünneplő ruhában vonultak a gazda portájára, amit az a háza mestergerendájára akasztott.
A koszorút vagy vivőjét a gazda, vagy a gazdasszony vízzel öntözte meg, hogy ne hiányozzon a búzának az eső.
Erdélyben, ha az aratómenet a falun haladt át a lakosok a koszorút és vivőjét csuromvizesre locsolták. A vízzel való leöntésnek bőségvarázsló, esővarázsló célja volt.
A munka végeztével következett az aratóünnep, amely már a középkorban is szokás volt. Az aratóünnepet aratóbál zárta.
Június 29-e a halászok ünnepe is
Ezen a napon a halászok is ünnepeltek, hiszen Péterben, a halászban patrónusukat tisztelték. A halászok régen ezen a napon tartották a céhgyűlést, a legény- és mesteravatást.
Védőszentjük tiszteletére halvacsorát rendeztek. Nem egyszerű vacsoráról volt azonban szó, hanem a halászcéhek nagy ünnepéről.
Dunaszekcsőn Péter-Pál előestéjén a halászok rúdra kötött ponttyal járták végig a falut és köszöntötték vásárlóikat, akik kaláccsal, borral vendégelték meg őket. Másnap a halászok rendeztek vendégséget halpaprikással, túrós csuszával.
Orion (Kaszás) csillagkép
Eleink úgy tartották, az aratás szimbóluma az égen is megjelenik, hiszen ekkortájt a Nap az Orion csillagkép közelében jár, amelyet a magyarajkú nép „Kaszás” csillagképként is ismer, mely környezetének csillag-elnevezéseit szintén az aratáshoz kötik.
Péter-Pál tüze
Egyes vidékeken ezen a napon szalmát gyújtottak, körbetáncolták és átugrották, ami a napfordulóhoz kötődő Szent Iván tüzének aratásünnepi megjelenése.
Az aratáson dolgozók egy-egy búzaszálat kötöttek a derekukra, amelynek egészségvarázsló erőt tulajdonítottak: így akarták megelőzni a nehéz munkával járó derékfájást.
A legkorábban learatott búzaszálakat a tyúkoknak adták egészség- és termékenységvarázsló céllal.
Az elsőként learatott gabona szalmáját egy játékra is használták: az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját megkötözték vele, de borral, pálinkával kiválthatta magát.
Az aratás végéhez is számos szokás kapcsolódott. A legutolsó gabonát egy kis területen nem aratták le, ezzel kívánták biztosítani, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Erre szokás volt azt mondani, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.
Az utolsó búzakalász learatását nagy becsen tartották. Az őszi vetőmag közé keverték a búzaszemeket.
Az utolsó kévéhez is különböző hiedelmek kötődtek, ezért azt félretették, és karácsonykor az ünnepi asztal alá helyezték, hogy bőséget és termékenységet hozzon a ház lakóinak a következő évre. Magjait pedig a tyúkoknak adták, hogy jól tojjanak.
A Csallóközben Péter-Pál napjához fűződik az a hiedelem, hogy amelyik legény vagy lány elsőnek hallja meg a harangszót e napon, az év végéig megnősül vagy férjhez megy.
A Csallóközben a gyümölcsevési tilalom (mely másutt általában Szent Iván-naphoz kapcsolódott) Péter-Pál napjához kötődött.
Az ünnepig nem volt szabad gyümölcsöt, főként cseresznyét enni, akinek a kisgyermeke meghalt, hogy az a túlvilágon kaphasson.
Az ünnep után pedig az első szemet idegen gyereknek kellett adni, s csak azután ehetett az anya.
