Egy kóborlovag az emberiség szolgálatában
Ezzel a kissé szokatlan jellemzéssel nem mások illették Szilárd Leót (1898-1964); magát nevezte kóborlovagnak, aki ragyogó ötleteivel, tehetségével az emberiséget kívánta szolgálni. Ő volt az, aki 1933-ban először kifejtette azt az elképzelést, hogy ha bizonyos atomokat neutronokkal bombáznának, megfelelő körülmények között láncreakciót lehetne beindítani. Ez a folyamat energiát termel és ha szabályozott módon megy végbe, a keletkező energia hasznosítható lehet. Még tíz év sem telt el és 1942. december 2-án a Chicagói Egyetem sportstadionjának alagsorában felállított „atommáglyában” beindították az első szabályozott láncreakciót.
Szilárd Leó még 1934-ben – nem kis bonyodalmak után – londoni tartózkodása idején szabadalmaztatta a láncreakció elvét, de végül az ebből esetleg származó haszonra nem tartott igényt. Ma már a világ számtalan országában atomerőművek termelik a villamos áramot és ezek a szabályozott láncreakció elvén működnek. Szilárd azonban tudatában volt annak is, hogy a szabályozatlan láncreakció végzetes következményekkel jár: ha a rendszerben egy kritikus tömegű hasadóanyag (urán) található és a neutronokat nem tartják kordában, akkor rövid időn belül annyi atomot hasítanának szét, hogy a „berendezés” nagy energia felszabadulása közben felrobbanna.
A „berendezés” természetesen az atombomba, amely iszonyatos pusztítást okoz akár több kilométeres körzetben is, de emellett a felszabaduló radioaktív hasadéktermékek (azok a kisebb rendszámú atomok, amelyek az uránból keletkeznek) még sokáig kibocsátanak magukból az élőlényekre végzetes hatású sugarakat.
Szilárd ezzel a lehetőséggel is tisztában volt és ő kérte meg az akkor már ugyancsak Amerikában élő és nagy tiszteletben álló Albert Einsteint, hogy tájékoztassa Roosevelt amerikai elnököt erről a fenyegetésről. Mivel a magyar tudós 1933 márciusáig Németországban élt és személyesen is jól ismert sok ottani fizikust, joggal gondolta, hogy Hitler utasítására akár meg is csinálhatják az atombombát, ami végzetes lenne a világ számára. Einstein végül meggyőzte az elnököt és ennek eredményeként az USA elindította a Manhattan Project-ként elhíresült programot, aminek a végterméke – sajnos – a Japánban 1945 augusztusában ledobott két atombomba lett.
A két tudós kapcsolata azonban jóval korábban, még 1920-ban Németországban kezdődött, amikor a 22 éves Szilárd felhagyva mérnöki tanulmányaival átjelentkezett a berlini tudományegyetem fizika szakára. A Nobel-díjas Wigner Jenő (1902-1995) írta: „Mihelyt rájött, hogy mindenek fölött a fizika érdekli, Szilárd a rá jellemző közvetlenséggel egyszerűen bemutatkozott Albert Einsteinnek – és rávette az igen kevés kurzust tartó Einsteint, hogy indítson egy statisztikus mechanikai szemináriumot. (…)
Szilárd gyakran hazakísérte Einsteint a folyóirat-olvasóból, és a nagy tudós szívesen beszélgetett az ifjú tehetséggel.” Éveken át rendszeresen találkoztak, sőt nyolc közös szabadalmat is benyújtottak. Az egyik egy családi tragédiával kapcsolatos: egy hűtőszekrényből a meghibásodott szelep miatt éjszaka kén-dioxid került a légtérbe és mindenkit megölt a lakásban. Einstein és Szilárd a hűtőfolyadék áramoltatására kidolgozta a forgó alkatrészt nem tartalmazó elektromágneses szivattyút és ezt szabadalmaztatta. Sajnos a berendezés olyan zajos volt, hogy a háztartásokban aligha lehetett volna alkalmazni, de később éppen az úgynevezett tenyésztőreaktorok hűtését ezzel oldották meg.
Szilárd egyéb találmányai közül említsük meg az elektronmikroszkópot és a részecskegyorsítót, ezeket azonban végül mások szerkesztették meg.
Megjelent a Magyar7 2022/12.számában.
