2021. február 24., 13:41

Döntő csaták: Róma a pártusok ellen

Karthágó legyőzése után Róma meghódította a Földközi-tenger keleti medencéjét is, Szicília után újabb és újabb provinciákat hozva létre. A provinciák, olyan Itálián kívül fekvő meghódított területek voltak, ahol a római törvények érvényesültek, élükön a senatus által kinevezett helytartóval. A birodalommá vált római államnak társadalmi problémákkal is szembe kellett néznie, a hódításoknak köszönhetően özönlöttek a rabszolgák Rómába.

Pártus lovasok rohama a római gyalogság ellen.

Fotó: Archívum

A patríciusok és a gazdag plebejusok hatalmas földbirtokokra tettek szert, melyhez volt megfelelő munkaerő – a rabszolgák. A légiók gerincét adó, kisbirtokos parasztság elszegényedett, sokan nincstelenné váltak közülük. Több tízezer fővel csökkent a besorozható polgárok száma. Az elszegényedő emberek Rómában gyülekeztek, őket nevezték proletariátusnak.

A kifejezés az utód szóból ered, hiszen ezeknek a nincsteleneknek a gyermekükön, utódjukon (proles) kívül semmijük sem volt.

Teljes jogú polgárok voltak, szavazati joggal, ezért a római köztársaság utolsó egy-kétszáz évében a politikusok igyekeztek kihasználni szorult helyzetüket. A birodalom irányítására a köztársaság intézményei egyre kevésbé voltak megfelelőek. Átszervezésre, reformokra lett volna szükség, ezt azonban sokan, főleg a senatus tagjai ellenezték. Az elkövetkező zűrzavaros évtizedeknek (földreformok, rabszolgalázadások, polgárháborúk, Sulla diktatúrája, Spartacus felkelés) végül az első triumvirátus létrejötte vetett véget Kr.e. 60-ban.

Julius Caesar, Pompeius Magnus és Marcus Licinius Crassus szövetséget kötöttek, a birodalmat pedig felosztották. Crassus kapta meg Syria tartományt, ami aktuális történetünk szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyult.

Crassus régi, előkelő családból származott nem volt meglepő, hogy a hatalom csúcsára jutott. Politikusként nagyon jól muzsikált, hadvezérnek már kevésbé volt alkalmas. Spartacus gladiátorait ugyan ő győzte le, de a felkelést Pompeius légiói fojtották el. Róma leggazdagabb emberének tartották, Plutarkhosz ezt írta róla a Párhuzamos életrajzokban:

A rómaiak azt mondják, hogy Crassus sok jó tulajdonságát egyetlen hibája homályosította el, a kapzsiság; úgy látszik, hogy ez az egy minden más hibájánál erősebb volt, s a többit háttérbe szorította. Kapzsiságának legfőbb bizonyítékául említik azt a módot, ahogyan vagyonát szerezte, amely kezdetben nem volt több háromszáz talentumnál. Később, consulsága idején, vagyona tizedrészét felajánlotta Herculesnek, megvendégelte a népet, és minden rómainak három hónapra elegendő eleséget adott. Mégis, amikor a parthusok elleni hadjárat előtt számba vette vagyonát, úgy találta, hogy hétezer-száz talentumra rúg. Ennek legnagyobb részét, hogy megmondjuk a szégyenletes igazat, tűzből és háborúból szerezte, és így a közösséget sújtó szerencsétlenség volt legfőbb jövedelmi forrása.”

Mikor megtudta, hogy övé lett Szíria, hatalmas terveket kezdett szövögetni, Plutarkhosz szerint álmaiban már Indiában vezette légióit. Elsőként azonban a szomszédos Parthus (Pártus) Birodalmat kellett térdre kényszerítenie.

A Pártus Birodalom krisztus születése előtt száz évvel.

Fotó: Encyclopaedia Britannica

A pártus állam az Kr.e. 1. században hatalma csúcspontján volt, az Eufrátesz folyótól, Afganisztánon keresztül az Indus folyóig terjedt, illetve a Kaszpi-tenger déli részétől az Indiai-óceánig. A mai Örményország, Irak, Irán, Grúzia, Kelet-Törökország, Kelet-Szíria, Türkmenisztán, Afganisztán, Tádzsikisztán, Pakisztán, Kuvait, a Perzsa-öböl, Szaúd-Arábia partvidéke, Bahrein, Katar, Libanon, Izrael, Palesztina és az Egyesült Arab Emírségek területét ölelte fel.

A birodalmat az Arszakida dinasztia királyai kormányozták. II. Mithridatés király félelmetes hadsereget hozott létre, fő erejét a nehéz fegyverzetű, karddal és lándzsával felszerelt lovasság adta. Lovat és lovasát egyaránt páncél borította, ezt egészítették ki a könnyűlovas íjászok.

Crassust nem a senatus bízta meg a hadjárattal, a művelet az ő magánakciója volt. Hadműveletei kedvezően alakultak, az Eufráteszen átkelve harc nélkül elfoglaltak több mezopotámiai várost, ahol helyőrségeket hagyott hátra. A szíriai Rakka közelében, az egykori Zénodotion város volt az első, amely ellenállt, de sikerült bevenni. „A város elfoglalása után megengedte, hogy katonái imperatornak szólítsák; de nagyon megszólták érte, mert hitványul kimutatta, mennyire nem lehet reménye semmi nagyobb eredményre, ha ilyen jelentéktelen hódításnak ennyire megörült.” – vázolta a Crassus jelleméről sokat elmondó helyzetet Plutarkhosz.

A pártusok békét ajánlottak neki, de ő Kr.e. 53-ban újra megindult a birodalom ellen.

Még nem tudhatta, hogy a végzete felé indult, és a nevéhez a római történelem egyik legnagyobb veresége kötődik majd, melynek a végén, legalábbis a legenda szerint, forró aranyat öntenek Crassus levágott fejére.

Hét légiójával, mintegy 40 ezer emberével Crassus eleinte az Eufrátesz vonalát követte, azonban egy helyi arab törzsfő tanácsára letért az útról, és katonáival a sivatag felé vette az irányt. A hírek szerint, a közelben tartózkodó pártus erők létszáma jóval a rómaiaké alatt maradt, a sivatagi forróság azonban kimerítette a legionáriusokat. A pártus hadvezér, Szurénasz 10 ezer lovasa, lovasíjászok és 1000 nehézlovas, akiket a görög „kataphraktosz”, azaz „egészében fedett” névvel is illettek, tényleg csak a római sereg negyedét tette ki. A légióknak azonban mindössze 4000 ezer lovasa volt. A pártus nehézlovasság az arcot is védő fémsisakot és egész testet befedő pikkelypáncélt viselt. Támadó fegyverként hosszú kétfogantyús lándzsát és tőrt használtak. A lovaikat általában fémlapokkal erősített bőrpáncéllal óvták.

Kr.e. 53. június 23-án Carrhae városa mellett (ma Harrán Délkelet-Törökország) csapott össze a két haderő.

Crassus légiói éppen túl voltak a sivatagi meneten, a katonái nem voltak ehhez a klímához szokva, ami már eleve demoralizálóan hatott a seregére. Crassus a fő erők bevetése előtt kiküldte lovasságát, amelyet a nehézlovasok megfutamítottak, mivel a római fegyverek nem tudták átszúrni a pártusok páncélzatát. Az ütközetben Crassus fiát, Publiust is megölték.

A gyalogosok négyszögeit, a teknősbéka alakzatokat (a légionáriusok szorosan egymás mellé álltak, pajzsaikból pedig jókora védőburkot vontak maguk köré) ezután folyamatos nyílzáporral őrölték fel.

A római gyalogos katona fő fegyvere a gladius nevű rettegett rövid kard volt. A 45 centiméter hosszú, kétélű, hegyes végű pengét inkább közelharcban, szúrásra használták, mint vagdalkozásra. Közelharcra most nem került sor, és a pilum (hajítódárda) hatósugarába sem nagyon kerültek az ellenséges lovasok. Tevék százai hozták a nyílvesszőket, így a rómaiak azon reménye is hiábavaló volt, hogy előbb-utóbb kifogynak az ellenség lövészei a nyilakból.

A légiósok lelkesedését az sem fokozta, mikor meglátták Crassus fiának, Publiusnak a fejét egy póznára tűzve.

Crassus látta, hogy hiába buzdítja őket, szavainak nem akadtak lelkes hallgatói, sőt amikor harci kiáltásra szólította fel őket, tapasztalhatta, milyen levert volt a hadsereg, milyen gyenge, erőtlen hangon kiáltoztak innen-onnan, de annál harsányabb és bátrabb volt a barbárok harci kiáltozása. Mihelyt a harc elkezdődött, az ellenség könnyűlovassága oldalt fogta, és nyilakkal elárasztotta a rómaiakat, közben pedig a vértesek szembe támadva, lándzsákkal szűk térre szorították össze őket. Némelyek közülük, hogy meneküljenek a nyíl verte sebektől, merészen és kétségbeesetten a parthusokra rohantak; sok kárt nem tettek bennük, de nagy és pillanatok alatt kapott sebeikbe legalább gyorsan belehaltak, mert a lándzsák, amelyekkel keresztüldöfték őket, olyan súlyosak voltak, hogy gyakran egyszerre felnyársaltak két embert is. Így tartott a csata besötétedésig, amikor a parthusok abbahagyták a harcot; azt mondták, kegyelemből meghagynak Crassusnak egy éjszakát, hadd gyászolja meg fiát, bár saját érdekében jobban tenné, ha beletörődnék, hogy ő menjen az Arszakészhoz, mint hogy úgy vigyék hozzá.” – írta Plutarkhosz.

A római csapatok éjjel, több csoportban megindultak Carrhae városa felé. Másnap a pártusok üldözni kezdték őket, csellel Crassust is elfogták és megölték. Végül 18-20 ezer római halott feküdt a csatatéren és környékén, 10 ezren pedig fogságba estek. A megaláztatást tovább növelte, hogy a pártusok megszerezték a légiók jelvényeit is, az aranysasokat. Ezeket végül Augustus császár uralma idején sikerült visszaszerezni hosszú alkudozásokat követően.

Pártus könnyűlovasok.

Fotó: Johnny Shumate illusztrációja

Volt azonban egy hosszútávú következménye is a csatának, a rómaiak megismerték a selymet. A túlélő római katonák beszámoltak ugyanis a pártusok ragyogó anyagból készült zászlóiról. Rómában gyorsan megnőtt az érdeklődés a selyem iránt, és ezután már Kínából egészen Európa nyugati részéig elért a selyemút.

Végezetül szólnunk kell egy legendáról, a Kínában élő római légiósok leszármazottairól. A csatában fogságba esett rómaiakat keletre, a Pártus Birodalom távoli vidékeire vitték, ahol a költő Horatius szerint végül pártus nőkkel házasságot kötve beleolvadtak a lakosságba, valódi sorsuk azonban teljesen ismeretlen. Mikor a kínaiak elfoglalták ezt a területet, a krónikáik említettek „halszerű alakzatban” harcoló katonákat. Sőt leírták a táborukat is, ami kísértetiesen hasonlított a légiósok táborára.

A múlt század közepén egy oxfordi történész állt elő az elméletével, mely szerint e katonákat a kínaiak fogságba vetették és magukkal hurcolták Kínába.

Homer Dubs szerint ezt az is bizonyítja, hogy ugyanebben az időszakban létrejött egy Li-csien nevű megye, amelynek neve megegyezik Róma korabeli kínai nevével. Természetesen vannak, akik tündérmesének tartják a sztorit, és régészeti bizonyítékokat követelnek az alátámasztására.