Döntő csaták: Szalamisz
A marathóni diadal után a görögök tisztában voltak vele, csak időt nyertek, háborút nem. A sors kegyelméből, és a perzsiai lázadásoknak köszönhetően, tíz évük volt felkészülni egy újabb támadásra, amely minden eddiginél nagyobb veszélyt jelentett Hellászra.
Miután Kr.e. 486-ban Dareiosz meghalt, a perzsa trónra a fia, Xerxész került. Roppant területeket kormányzott a Kaukázustól az Indiai-óceánig, a Földközi-tenger keleti partvidékétől az Indus folyóig. Miután saját háza táján rendet tett elérkezettnek látta az időt a hellének elpusztítására.
- mondotta, és ennek jegyében hatalmas sereget szervezett. A perzsa had Kr.e. 480 tavaszán indult meg a Hellészpontosz (mai nevén Dardanellák) felé. Több tucat nép fiait vonultatta fel a perzsa nagykirály, a sereg nagyon tarka képet mutatott.
A kőhegyű nyílvesszőtől egészen a fémpáncélt viselő elit alakulatokig terjedt a skála.
Ha elővesszük Hérodotosz adatait, akinek, mint arról már az előző részben is szó volt, mindig fenntartással kell kezelni a szavait, a perzsa hadinép 5 milliós volt. Ebből mintegy kétmillió volt a katona, legalábbis a hellén történetíró szerint. Lelkes hadtörténészek utánajártak e számoknak, úgy tűnik, reálisabb képet kapunk, ha a fent említett mennyiségeket elosztjuk tízzel. Minimum!
A közvélekedés szerint mintegy 200 ezer fős sereg szeretett volna átkelni a Hellészpontosznál emelt két hídon Ázsiából Európába. A két hidat a perzsa mérnökök hajókból és a hajók fedélzetén lefektette deszkákból, földből, faágakból rakták össze. A két hidat a szoros két partja közt feszülő, 6-6, egyenként 1500 méteres kötéllel igyekeztek még stabilabbá tenni. Poszeidón csakúgy, mint 12 évvel ezelőtt, a görögök segítségére sietett, mert egy vihar szétrombolta a hidakat.
Xerxész a hídépítő szakikat kivégeztette, majd a biztonság kedvéért a még mindig háborgó tengerre 300 korbácsütést mért. Miután a természet szeszélyeit ily' módon maga alá gyűrte a perzsa uralkodó, újabb hidakat építettek és megindulhatott az átkelés.
Természetesen a poliszok lakói sem tétlenkedtek mindeközben. Athén városában, amely akkoriban még egyáltalán nem nőtt a többi polisz fölé, két elképzelés volt a várható perzsa támadás kivédésére. A gazdag földbirtokosok a szárazföldi hadsereg fejlesztésében voltak érdekeltek. Jelen írásunk egyik főszereplőjének, Themisztoklésznak azonban más tervei voltak, és az idő neki adott igazat.
Tudatában volt annak, hogy Athén biztonságának záloga a tenger feletti uralom, és ez az, ami a várost idővel a többi polisz fölé emelheti.
Egy erős hajóhad felépítését szorgalmazta. Ebben támogatták őt a kézművesek és a kereskedők, illetve a napszámosok (a thészek), akik fizetésért cserébe szívesen elszegődtek evezősnek a hajókra. A vitában Themisztoklész álláspontja győzött, jó görög szokásként a népgyűlés a flotta fejlesztésének ellenzőit száműzte. Mire a perzsa támadás valósággá vált, Athén már majdnem 200 hadihajóval rendelkezett. A korszakban a triérész vagyis a háromevezősoros hajó volt a legelterjedtebb. Ezek hajók mozgékonyabbak voltak, mint például föníciai társaik, jobban lehetett velük manőverezni, és az evezősök közelebb voltak a vízhez, nem ültek olyan magasan. A legalsó evezősor fél méterrel volt a vízszint felett, hogy elkerüljék a víz bejutását a hajó belsejébe, az evezőnyílásokat kívülről bőrtömlőkkel zárták le. Vitorlát csak kiegészítésként használtak. A 38-40 méter hosszú, 4-5 méter széles hajók merülése egy méter volt. Hajónként 200 fős személyzetről beszélhetünk, melyből 170 volt az evezős, 10 hoplita (nehézfegyverzetű gyalogos), 4 íjász és 15 tengerész, valamint a triérarkhosz, vagyis a hajó parancsnoka. A hajók orrát bronz szarv ékesítette, a víz felszíne alatt pedig ércsarkantyú volt hivatott felnyársalni az ellenség hajóit.
A perzsa flotta és a szárazföldi haderő egyaránt az Égei-tenger északi partvidéke mentén haladt. Már hónapokkal ezelőtt elkészült az ütemtervük, megvolt melyik nap pontosan hova kell érkezniük, amit tartottak is.
Az útjukba kerülő területek városainak pontos listát küldtek, mire lesz szükségük, amíg náluk „vendégeskednek”. Xerxész emlékezett a 12 évvel ezelőtti gyászos eseményekre az Athosz- hegyfoknál, amikor is egy vihar szétszórta a perzsa flottát. Ezért jóval a hegyfok felett vágatott a szárazföldbe egy két kilométeres csatornát, amin a hajói biztonsággal átkelhettek, ezzel kikerülve a rossz emlékű hegyfokot. Az előrenyomuló perzsákat a görögök igyekeztek még a poliszoktól a lehető legtávolabb megállítani, de sem Leónidasz hősiessége a thermopülai szorosban, sem a görög hajók az Artemiszion-foknál nem tudták feltartóztatni a támadókat. Szabad volt az út Athén felé.
Themisztoklésznak erre is volt megoldása, még a perzsa támadás előtt elfogadtatta a tervét.
Miután újra megválasztották stratégosznak, minden fórumon a védelmi elképzeléseit hangoztatta, népszerűsítette. Tudta, időbe telik, míg megpuhítja poliszának lakóit. Terve az volt, még a Balkán-félsziget északi részén, minél távolabb a görög anyaföldtől megállítja a támadókat. Tudta, amennyiben ez nem sikerül, Athén lakosságát evakuálni kell. A Delphoi jósda szavai sokakban félelmet keltettek, de Themisztoklész meggyőzte őket arról, hogy a jóslat a görögöknek kedvez. A prófécia szavai szerint fából készült falak, fabástyák fogják megmenteni a várost. Bár a jóslat utolsó két sora sokakat megrémített, mikor arról beszélt, hogy: „Oh te dicső Szalamisz! A nők fiait te ölöd meg…”
Ebből a félősebbek azt a következtetést vonták le, hogy a tengeri ütközet a görögök vesztét okozza majd. Themisztoklész azonban azzal érvelt, hogy a dicső Szalamisz kifejezés pont ellenkező értelmű, azt jelenti, hogy győzni fognak Zeusz fiai. Nők fiai pedig, akik életüket vesztik, a perzsák lesznek, a perzsiai anyák lesznek kénytelenek gyászruhát ölteni. Így aztán, mikor a perzsák áttörték a görög vonalakat fent északon, Athén városának lakóit kitelepítették Szalamisz szigetére, illetve az Argoliszi-félszigetre.
A harcolni képes polgárok, beleértve a szavazati joggal nem rendelkező szabadokat is, hajóra szálltak és készültek a küzdelemre.
Plutharkosz, az ókor nagy történetírója szívbemarkolóan írja le az evakuálást: „A leginkább szánalomra méltó látványt azok keltették, akiket vénségük miatt hagytak hátra, úgyszintén a háziállatok, főként a kutyák, amint panaszos ugatással szaladgálták körül hajóra szálló gazdáikat.” Periklész, a nevezetes athéni politikus, édesapjának a kutyája nem bírt elválni gazdájától, ezért úszva követte az evakuáló hajókat egészen Szalamiszig. Mikor partra ért a fáradtságtól kimúlt.
A görög flotta 370 hajója Szalamisznál gyülekezett főparancsnoka, a spártai Eurübiádész vezetésével. A vezér hajlott rá, hogy visszavonja erőit a Peloponnészosz-félszigetet védendő.
Themisztoklész látva városa pusztulását, vakmerő tervvel állt elő, hogy megváltoztassa a fővezér döntését. Ecsetelte Eurübiádésznak, hogy a nyílt tengeri ütközet a perzsáknak kedvez, mert több hajójuk van. Szalamisznál azonban szűk a tengerfelület, az ellenség létszámfölénye nem érvényesülhet. Semmit nem bízott a véletlenre, gyermekei perzsa származású tanítóját elküldte Xerxészhez, mintha áruló lenne. Az üzenete, hogy a hellének a visszavonulást tervezik, arra sarkallta a királyt, hogy lezárja a Szalamiszi-csatorna két végét.
A perzsa vezérek közül egyedül Halikarnasszosz királynője, Artemiszia volt a csata ellen.
Ők vannak nyerő helyzetben, az idő nekik dolgozik mondta, mért kockáztatnának mindent egy kétes kimenetelű összecsapásban. Xerxész nagyra becsülte a királynőt, de mégsem hallgatott rá.
A két flotta felállt egymással szemben, Xerxész a parton felállított trónusáról figyelte az ütközetet. Aiszkhülosz, a híres drámaíró szintén részt vett a csatában, Perzsák című drámájában írja:
A szűk szorosban több száz hajó szorult egymás mellé, őrült kézitusa kezdődött, amiben a görög hopliták jobbnak bizonyultak. Xerxész a parton szakállát tépve őrjöngött, majd a vereség után gyorsan elhagyta a csatateret. A perzsa hajók nagy része elveszett, a visszavonuló katonákat természeti csapások, betegségek tizedelték meg. A görög földön hagyott perzsa sereget egy évvel később Plataiai mellett tönkreverték a poliszok hadai. A vereség után a perzsák lemondhattak Égei-tengeri álmaikról.
Másfél évszázaddal később már Alexandrosz, vagyis Nagy Sándor kopogtatott a "perzsák városának", Perszepolisznak kapuin.
