Döntő csaták: Hősökből árulók
A XVIII. század közepére az észak-amerikai gyarmatok népessége már elérte a kétmilliót, többségük angol származású volt, skót, ír, német, francia kisebbséggel kiegészülve. Rajtuk kívül volt mintegy 350 ezer afrikai lakos, döntő többségük a déli gyarmatok ültetvényein élt rabszolgasorban. A gyarmatok politikai rendszere angliai mintára alakult ki, minden gyarmatnak volt kormányzója, kormányzói tanácsa és képviselőtestülete.
A hétéves háborúból győztesen kikerülő britek megszerezték Kanadát, Floridát és a Mississippitől keletre fekvő hatalmas területeket. Ezzel óriásira nőttek a gyarmatok védelmének és kormányzásának költségei, amit természetesen a gyarmatok lakóival akartak megfizettetni. Az amerikaiak azonban értetlenül álltak a megnövekedett adóterhek előtt, ha nincs képviseletük a brit parlamentben, akkor az nem is hozhat döntéseket arról, mennyi adót fizessenek a koronának. „Nincs adózás képviselet nélkül” - szólt a felkiáltás Virginiától Georgia-ig.
A függetlenségi háborúhoz vezető út egyik jelképes pillanata volt a bostoni teadélután, amikor is indiánnak öltözött telepesek az angol hajókról a tengerbe szórták a tearakományt. A tiltakozások egységbe kovácsolták a gyarmatok lakóit, először megalakult a Szabadság Fiai nevű szervezet, majd 1774-ben Philadelphiában összeült az első kontinentális kongresszus, a vidéken pedig milíciákat hoztak létre. A feszültség egyre csak fokozódott, ami 1775. április 19-én robbanáshoz vezetett. Thomas Gage tábornok emberei Lexingtonban megpróbálták kézre keríteni az ott bujkáló ellenálló vezéreket. Samuel Adams és John Hancock időben kereket oldott a városból, a hajnalban megérkező vöröskabátosokat csak a helyi milícia fogadta. A felek tűzharcba keveredtek, az összegyűlt milicisták legyőzték a Bostonba visszahúzódó Gage tábornok csapatait. Kitört a függetlenségi háború, melyben nem minden gyarmati lakos küzdött a britek ellen, sokan, a gyarmati lakosság mintegy ötöde, lojálisak maradtak a koronához. Közülük nem egy ragadott fegyvert a britek oldalán, hogy aztán a háború elvesztése után Kanadában találjon új otthonra.
Bár voltak brit vereségek, Howe tábornoknak köszönhetően a brit csapatok (a vöröskabátosok) 1776-ban már győzelemre álltak, sőt megindultak Philadelphia, a felkelők központja ellen. Az amerikaiaknak szövetségesre volt szükségük, ehhez azonban független állammá kellett válniuk, hogy nemzetközi szerződéseket köthessenek. Így aztán a második kontinentális kongresszus 1776. július 4-én kikiáltotta a gyarmatok függetlenségét:
Új állam született, az Amerikai Egyesült Államok.
Az amerikai csapatok élére Virginia egyik leggazdagabb ültetvényesét, a hétéves háború veteránját George Washingtont nevezték ki. Tapasztalatlan katonáit a britek többször megverték, Washington kénytelen volt embereivel átkelni a Delaware folyón Pennsylvaniába. A hátrahagyott területeken a lakosság újra hűséget esküdött III. György angol királynak, hiszen úgy tűnt, a felkelés elbukott. Hasonlóan vélekedtek az angol stratégák is, mert csapataikkal téli szállásra vonultak, ahelyett, hogy Philadelphia ellen indultak volna. Washington azonban tudta, sikereket kell felmutatnia, különben a gyarmatok elvesznek, győzelmek kellettek, amik lelkesítőleg hatnak az elcsüggedt amerikaiakra. 1776. december 26-án csapataival átkelt a jeges Delaware folyón, és rajtaütött a trentoni téli szállásukon karácsonyozó német zsoldosokon. Több száz foglyot ejtettek, fegyvereket (köztük fél tucat ágyút), nagy mennyiségű élelmet zsákmányoltak, mindezt saját veszteség nélkül. Pár nappal később, január 3-án a Kontinentális Hadsereg Princetonnál legyőzte Lord Cornwallis csapatait is. Most már az amerikaiak is nyugodtan vonulhattak téli pihenőre, e győzelmek hatására pedig 1777 folyamán egyre több európai érkezett, hogy felajánlja kardját Washingtonnak. Ilyen volt a lengyel Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko, a francia La Fayette márki, vagy a magyar Kováts Mihály, aki ezredesi rangban esett el Charleston ostrománál.
1777-es év a háború döntő esztendőjének bizonyult. A brit csapatok két haditerv alapján indultak el. Sir John Burgoyne a csapataival Kanadából indult útnak, míg a New Yorkot uraló Sir William Howe tábornok Philadelphiát akarta bevenni. A két terv nem volt rossz, egyidejű kivitelezésére azonban nem volt elég emberük az angoloknak. Howe ugyan 1777 őszén elfoglalta Philadelphiát, Washingtont azonban nem tudta nyílt csatára kényszeríteni. Csapatai egy részét a városban hagyta ő pedig tovább indult, Washington úgy vélte most jött el az ő ideje, a britek megosztották erőiket, külön-külön lecsaphat rájuk. A tábornok terve azonban összeomlott, de északon diadalt arattak a gyarmati fegyverek.
Igaz, Washington közreműködése nélkül.
A „Gentleman Johnny”-nak gúnyolt, becézett Burgoyne tábornok hadjárata jól indult, amíg a Champlain-tó vizén hajókkal haladtak. Színpompás serege 8000 embert számlált. Vöröskabátos britek, kékruhás német csapatok, kiegészülve a zöldbe öltözött tüzérekkel, valamint a 250 főnyi királyhű gyarmatival, és indián szövetségeseikkel. A tó elhagyása után a szárazföldön folytatták útjukat a Hudson-folyó felé. Igazi kínszenvedéssé vált a vonulás, a hosszan elnyúló utánpótlási vonalak és az időjárás viszontagságai miatt. 1777. július 1-én elérték Fort Ticonderoga erődjét, amelyet a védők elhagytak. A britek elől visszavonuló amerikaiak nem éreztek elég erősnek magukat, egyelőre, de a felperzselt föld taktikáját alkalmazva pokollá tették az ellenség életét. Az ingoványos, mocsaras terep minden hídját megsemmisítették, ráadásul a szúnyogok és járványok is próbára tették Gentleman Johny embereit.
Ticonderoga eleste után Horatio Gates lett az amerikaiak új parancsnoka. Szeptember 19-én az úgynevezett első saratogai csatában ugyan megkísérelt megálljt parancsolni a briteknek, ám azok nagy veszteségek árán, de kicsikarták a győzelmet.
Csakhogy a gyarmatiak orvlövész taktikája megtizedelte a brit tiszteket. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem tudják elérni Albanyt a királypártiak. A gyarmati sereg ereje egyre csak nőtt, a brit csapatok viszont megfogyatkoztak. Burgoyne nem adta fel, október 7-én újabb offenzívát indított. Legjobb 1600 embere a veterán skót, Simon Fraser tábornok vezetésével igyekezett áttörni a lázadók seregén. Benedict Arnold vezérőrnagy tisztában volt Fraser képességeivel, ezért utasította egyik mesterlövészét, hogy szedje le. A nem túl becsületes, mondhatni lovagiatlan hadviselési mód bevált, az első két lövés még célt tévesztett, a harmadik azonban halálos sebet ejtett Fraser tábornokon. A britek megtörtek, Simon Fraser pedig napokig haldoklott. Benedict Arnold a sebesüléséig megszállottként irányította csapatait, a csatatér minden pontján feltűnt. Később ugyan átállt az angolokhoz, de a függetlenségi háború talán legfontosabb győzelme neki köszönhető. Burgoynenak be kellett látnia, hogy nem képes elérni Albanyt, ám már annyira mélyen volt az ellenséges földön, hogy élelem hiányában Kanadába visszajutni sem volt esélye. Október 17-én letette a fegyvert, Gates a brit tiszteket még vacsorára is meghívta.
Miután Saratogánál Burgoyne erői megsemmisültek, az amerikaiakat eddig a háttérből támogató európai gyarmattartó hatalmak, Franciaország, Spanyolország és Hollandia nyíltan hadat üzentek Londonnak. Végül 1781-ben Yorktown-nál a Washington és La Fayette vezette amerikaiak húsz napos ostrom után megadásra kényszerítették Cornwallis tábornokot. A britek elfogadták az Egyesült Államok létezését, és 1783-ban megkötötték a háborút lezáró párizsi békét.
