Döntő csaták: Nagy Frigyes és az első világháború
A történelemben kevésbé jártas olvasók is jó eséllyel el tudják helyezni az első világháborút az emberi históriában. Winston Churchill, brit miniszterelnök szerint nem az 1914-ben kitört „nagy háború”, hanem az 1756. augusztus végén kitört hétéves háborúra volt az „első” világháború. Ezt a háborút ugyanis három kontinensen vívták.
A konfliktus kitörésének két eredője volt: az angol-francia gyarmati ellentét, valamint a porosz-osztrák konfliktus. 1756. augusztus 29-én II. Frigyes porosz király (ur. 1740-1786) hadműveleteket indított Habsburg Birodalommal szövetséges Szászország ellen, amivel azonnal kiváltotta Bécs hadüzenetét. Bécsben ekkor Mária Terézia uralkodott, aki nem nyugodott bele Szilézia elvesztésébe, szövetséget szervezett a poroszok ellen.
A franciák, svédek és a spanyolok a Habsburgok mellé álltak, sőt I. Erzsébet orosz cárnő is a támogatásáról biztosította Mária Teréziát. II. Frigyes egyedül a britek segítségében bízhatott.
A háború lángja gyorsan elterjedt Európában, Észak-Amerikában és Ázsiában is. Gyakorlatilag egymás mellett, párhuzamosan folytak a harcok Sziléziáért az európai hadszíntéren, a tengereken és a távoli kontinenseken pedig a gyarmatokért.
Nagy Frigyes a művészetek nagy pártolója volt, nem véletlenül nevezték „Észak Salamonjának.” Édesanyja, a hannoveri Zsófia Dorottya igazi művészlélek volt, aki támogatta Frigyes irodalmi és zenei érdeklődését, hogy ellensúlyozza édesapja kemény, zsarnoki befolyását. A „káplárkirálynak”is csúfolt I. Frigyes már kétéves korában megtiltotta fiának, hogy sírjon, mondván a férfiak nem sírhatnak. Az ifjú Frigyes 18 éves korában Angliába akart szökni, de elfogták. A szigorú atya katonaszökevényként állítatta bíróság elé, példás büntetést akart. A saját fiát mégsem végeztethette ki, ezért a szökésben neki segítő társát küldték a bakó keze alá. Természetesen a fiatal trónörökös szeme láttára. Miután apja halála után uralkodni kezdett, fellélegezhetett, megszűnt felette a zsarnokoskodás, nyugodtan élhetett már a kedvteléseinek is. A potsdami Sanssouci-kastélya a filozófusok találkozóhelye lett, legjobb barátja pedig a fuvolája.
A brandenburgi választófejedelemség és a Német Lovagrend területeiből létrejött Porosz Királyság a Hohenzollern-dinasztia jogara alatt Európa egyik meghatározó tényezőjévé vált.
Nem véletlen tehát, hogy Frigyes igyekezett kihasználni a Habsburgok örökösödési problémáit. VI. Károly császár (III. Károly néven magyar király) halála után a lánya, Mária Terézia került a trónra. Frigyes azonnal lépett, megtámadta a Habsburg uralkodónőt, célja a bányászati szempontból értékes Szilézia (ma Lengyelország) megszerzése volt. Az osztrák örökösödési háború nyolc évig tartott, majd az 1748 őszén megkötött aacheni békében jórészt a háború előtti viszonyokat állították helyre. Szilézia azonban a poroszoké lett, amit Mária Terézia nehezen, vagy inkább sehogy sem tudott elfogadni.
A háború tehát a poroszok szászok ellen indított hadműveleteivel kezdődött, de hamarosan érvényesült a harctereken a szövetségese államok (francia-orosz-osztrák-svéd) túlereje. Az osztrák csapatok benyomultak Sziléziába, Hadik András pedig Berlint sarcolta meg. A kedvezőtlen erőviszonyok ellenére, ellenfelei ötszörös túlerőben voltak, Frigyes nem esett pánikba. Kihasználta ellenfelei megosztottságát. A Habsburgok túl óvatosak voltak, a franciáknak a gyarmatokon is harcolnia kellett a britekkel, az orosz tábornokok zavarban voltak, mert Erzsébet cárnő betegeskedett, leendő utóda pedig poroszbarát hírében állt.
Frigyes tehát nem tétlenkedett, 1757 novemberében legyőzte a franciákat, majd december elején már a Habsburg csapatokkal nézett farkasszemet Leuthennél.
A két sereg december 5-én csapott össze, Lotharingiai Károly csapatai kétszeres túlerőben voltak, a mintegy 30-35 ezer fős porosz sereggel szemben. Az osztrák erők 6,5 kilométer szélességben álltak fel, jobbszárnyukat Lucchese tábornok, a bal oldalt pedig Nádasdy Ferenc tábornok vezette. A Habsburg derékhad Leuthen falunál tömörült.
Frigyes itt is alkalmazta a „ferde hadrendjét”, mivel csapatai nagyon mozgékonyak voltak. A menetgyakorlatoknak köszönhetően serege hibátlanul váltott át a ferde támadáshoz szükséges alakzatra. Frigyes zsenialitása nem csak a gyors manőverezésben rejlett, hanem a terepviszonyok remek kihasználásában is. A ferde csatarend lényege abban állt, hogy a támadó sereg időben és térben eltolva találkozik az ellenség hadsoraival. A sereg egyik szárnya (a gyengébbik) lekötő harcokat folytat az ellenfél zömével, míg az erősebb másik szárny csapást mér a vele szemben álló ellenséges erőkre. Ez lehetővé tette, hogy egy kisebb létszámú sereg a fölényben lévő ellenséges vonalak egyik pontján döntő erőfölényt képezzen, és ezzel megnyerje a csatát.
Első lépésként tehát Frigyes megtévesztő támadást intézett az osztrák jobbszárny ellen. Eközben fő ereje a dombok takarásában az ellenfél balszárnya felé indult. Egy váratlan esemény is a kezére játszott, még a felvonulásnál tartottak a porosz csapatok, amikor a porosz elővéd összecsapott az osztrák lovasokkal, akiket egészen az osztrák jobbszárnyig szorítottak vissza. Lucchese ebből azt a következtetést vonta le, hogy Frigyes fő erői az ő jobbszárnyi állásait fogják támadni. Erősítést kért tehát és kapott az osztrák bal oldalról.
Így aztán, egy egyébként is meggyengített Habsburg bal szárnynak kellett volna felfognia a kiválóan képzett porosz gyalogosok és lovasok rohamát.
Nádasdy hiába értesítette a fővezérét, Lotharingiai Károlyt, ő nem hitt neki. Mikor rádöbbent tévedésére már késő volt. Az osztrák balszárny visszavonult Leuthen felé, ahol összezsúfolódtak a már ott lévőkkel. A településen voltak aztán a legsúlyosabb harcok, főleg a temető környékén. Miután sikerült a városból kiverni az osztrákokat, Lotharingiai Károly még egyszer összegyűjtötte erőit és arcvonalba rendezte csapatait. Megpróbálta megmenteni a csatát, és parancsot adott Lucchese lovasságának a támadásra az osztrák jobbszárnyon, de ez a támadás is összeomlott. A csata végleg elveszett és a Habsburgok csapatok menekülőre fogták. Az osztrák veszteségek 20-22 ezerre tehetőek (halott, sebesült, fogságba esett), míg a poroszok 6-7 ezer embert vesztettek.
Lotharingiai Károly a vereség után a sógornője, Mária Terézia levélbeli felszólítására lemondott, majd a háború befejezése után Németalföld kormányzója lett. A győzelme ellenére Frigyes helyzete nem lett sokkal könnyebb, csak akkor könnyebbülhetett meg igazán, mikor az orosz trónra III. Péter került, aki csodálta őt, ezért azonnal kilépett a háborúból.
Péter nem sokáig élvezhette az uralkodást, felesége, Nagy Katalin vette át a helyét, és rövidesen megszabadítatta férjét a földi élet szenvedéseitől.
Döntését azonban nem vonta vissza, nem lépett be újra a háborúba. Frigyesnek így maradt ereje kiűzni a Habsburgokat Sziléziából, és 1763. február 15-én a hubertusburgi békében lezárták a porosz-osztrák háborút. Területi változások nem voltak, megerősítették az osztrák örökösödési háborút lezáró békét.
Ha már fentebb Frigyes egyik csodálóját emlegettük, zárásul említsünk meg egy másikat is, aki talán jóval ismertebb a tisztelt olvasók előtt, mint a szomorú sorsra jutott III. Péter cár. A „kis korzikai”, maga a nagy Napóleon mondotta Frigyesről:
