Döntő csaták: A harctérről az ágyba

Miközben Európa több országában is a királyi hatalom megerősödésének lehetünk tanúi a korszakban (abszolutizmus-uralkodói teljhatalom), a Brit-szigeteken ezzel ellentétes folyamat  játszódott le. Anglia, Skócia és Írország urának nem volt állandó hadserege, nem rendelkezett jelentősebb bevételekkel. A háborúzáshoz a képviselők által megszavazott adóra volt szükség, és minél több adót kért az uralkodó, a parlament annál nagyobb beleszólást követelt a politikai élet irányításába.

A társadalom egy szűk rétege tudott csak bele szólni a dolgok menetébe.

A nemesség, a főpapok, a gazdag polgárok támogatása esetén a király helyzete stabil és nyugodt volt, viszont ha ezek az uralkodó ellen fordultak, az nagyon ingataggá tehette a király pozícióját. Károly mindhárom országa (Anglia, Skócia, Írország) önálló állam volt, mindháromban óriási problémákat okozott a vallási megosztottság. Angliában, a VIII. Henrik által létrehozott anglikán egyházon belül is voltak törésvonalak, Skóciában a kálvinizmus volt az államvallás, de egyes skót nemesek ragaszkodtak a katolicizmushoz, Írországban pedig megmaradt a katolikus fölény.

A 24 évesen trónra kerülő király 1628-ban aláírta a Jogok kérvényét (Petition of Rights), amely kimondta, hogy a parlament beleegyezése nélkül nem lehet adókat kivetni, sem anyagi terheket róni a lakosságra. Károly mindezt úgy kerülte meg, hogy tizenegy éven át (1629–1640) a parlament nélkül kormányzott.

Mivel egyre több bevételre volt szüksége, megpróbálta megadóztatni a partvidék lakosait, az úgy nevezett hajóadóval.

Az intézkedés rendkívüli felzúdulást váltott ki, ugyanis a Jogok kérvényének megsértésével járt. Károly közben egyre többször került összetűzésbe vallási kérdésekben is az alattvalóival. A katolicizmus iránti rokonszenvvel gyanúsították, amit csak növelt felesége katolikus mivolta.

A helyzet drámai romlása 1637-ben kezdődött. Károly elérkezettnek látta az időt, hogy Skóciában új imakönyv használatát rendelje el, az anglikán egyházszervezet bevezetését tervezte, mire az edinburgh-i Szent Giles-katedrálisban zsámolyokkal dobálták meg a rendeletet kihirdetőjét. A skótok ezután Nemzeti Szövetségbe (National Covenant) tömörültek, ragaszkodtak a presbiteriánus alapon szervezett egyházhoz. A klánfőnökök örömmel csatlakoztak, Argyll márki vezetésével alig várták, hogy összemérhessék fegyvereiket a gyűlölt angolokkal.

Károly nem is késlekedett sokat, ám a „püspökök háborúiban” (1639, 1640) vereséget szenvedett.

Károlynak nem maradt más lehetősége, mint összehívni a parlamentet, hiszen a harc folytatásához szüksége volt a képviselők által megszavazott adóra. A parlament tagjainak ez eszük ágában sem volt, helyette a saját sérelmeiket panaszolták el az uralkodónak, aki ezek után feloszlatta a mindössze három hétig ülésező Rövid parlamentet.

Szorult helyzetében kénytelen volt újra összehívni a gyűlést, a Hosszú Parlamentet, mely 1640-től kezdve már éveken keresztül ülésezett.

A feszültség nem csökkent, a felek kölcsönösen egymást vádolták: a király köztársasági törekvésekkel gyanúsította a parlamentet, a képviselők pedig katolikus és zsarnoki törekvésekkel a királyt. A képviselők magukhoz ragadták a kezdeményezést, egy sor király ellenes intézkedést hoztak: kimondták, hogy a király nem oszlathatja fel őket, eltörölték az új királyi adókat, megszüntették az elnyomó hivatalokat, sőt Laud érseket és Stafford grófját ki is végeztették.

Az amúgy sem nyugodt kedélyeket tovább borzolta az ír felkelés kitörése, a protestáns angolok ír- és katolikusgyűlölete új erőre kapott.

Az alsóház vezetői már a királyi hatalmat, a szuverenitást megkérdőjelező követelésekkel álltak elő. Károlyt ez végtelenül felháborította, így 1642 januárjának elején testőreivel bevonult az alsóházba, hogy a fő hangadókat letartóztassák. Az ellenzéki vezérek ekkor már biztonságos helyen tartózkodtak, a londoni nép azt is megakadályozta, hogy a városházán megbúvó képviselőkért menjen a király. I. Károly elhagyta Londont és az Észak-angliai York megye, Notthingam nevű városába menekült.

Itt nyolcezer fős serege társaságában biztonságban érezhette magát.

Anglia kettészakadt királypártiakra és a parlament támogatóira. A két harcoló tábort a gavallér (királypárti) és a kerekfejű (parlamenti) gúnynevekkel illették. Károlyt Anglia északi és nyugati grófságai támogatták, valamint Walesben s az udvartól távol élő vagy címüket újonnan szerző nemesek körében volt népszerű. A gavallér szót a híveire a spanyol caballero (lovag, lovas) szóból eredeztetik. Arra utalva, hogy a királyt csak a spanyol katolicizmus és abszolutizmus hívei támogatták.

A parlament a gazdagabb déli és keleti grófságok, London, valamint a királyi udvar közelében élő, ellenálláshoz szokott, régebbi nemesek körében volt népszerű. Őket a puritánok háború előtti hajviseletére utalva gúnyolták kerekfejűeknek. A háború három nagy csatájából kettőt a parlamenti csapatok nyertek meg Oliver Cromwell vezetésével.

Ő vezette a kerekfejű hadsereg legerősebb alakulatát, a „vasbordájúnak” (ironsides) nevezett páncélos lovasságot.

Fegyelmezett, az alkoholt, a fosztogatást és még a káromkodást is mellőző ütőképes sereg volt. Ellátásukról és zsoldjukról Cromwell mindig időben gondoskodott.

1644. július 2-án Marston Moornál vereséget szenvedtek a királyi csapatok. Károly ezek után már nem tudta visszaszerezni az irányítást. A kerekfejűek York városát ostromolták, mire a király az unokaöccsét, a tehetséges hadvezér hírében álló, Rupert herceget küldte a város felmentésére. Ő azonban úgy vélte, parancsa arra szól, hogy semmisítse meg a létszámfölényben lévő ellenséges haderőt.

Sikerült is bejutnia a városba, ahol a királypárti parancsnokok óva intették attól, hogy egy bizonytalan kimenetelű csatát vállaljon. Eközben, bár erről Rupert nem tudott, délen a királyi csapatok győzelmet arattak. A parlamenti csapatok megkezdték a város alól a visszavonulásukat, hogy elvágják az utat a két királypárti sereg egyesülése elől. Rupert a csata előkészületeként, már kora reggel kiküldte előőrseit Marston Moorhoz. A parlament parancsnokai kapkodva igyekeztek összeszedni embereiket és csatára kész állapotba hozni seregüket.

Rupert csapatai már hadrendbe álltak, de a megállapodásuk értelmében meg kellett várni a Yorkból jövő sereg többi részét is.

Ezzel óriási lehetőséget szalasztott el a még rendezetlen ellenséges sereg legyőzésére, miközben a yorki csapatok jelentős része az ellenség elhagyott ostromárkait fosztogatta. Délután négyre végre a teljes királypári sereg felsorakozott a csatához, de addigra a parlamenti csapatok már magabiztosan énekelgették a zsoltáraikat. Már alkonyodni kezdett, Rupert úgy vélte, ma már csatára nem kerül sor, a királypárti csapatok figyelme és fegyelme lankadni kezdett. Ezt használták ki a parlamenti csapatok, és az ágyúzás megkezdésével támadást indítottak. Cromwell a balszárnyon irányított lovasságával szétkergette a királypárt jobbszárnyát.

A falatozását abbahagyó Rupert herceg már csak csapatai menekülését láthatta.

A jobbszárnyon azonban a mocsaras terep fogságába került parlamenti lovasokat a gavallérok elkergették, de azonmód nekiláttak fosztogatni. Így aztán Cromwell csapatainak könnyű dolga volt, és a csatatér másik feléről átruccanva szétszórták a fosztogatást ugyan abbahagyó, ámde rendezetlenül őket megtámadó királypártiakat.

A csatatéren magára maradó gavallér gyalogság nagy részét ezután lemészárolták a parlamenti csapatok.

Cromwell egyedül is hatalmas diadalt aratott, tábornok társai nagy része ugyanis a csata folyamán elmenekült az ütközetből, mert úgy vélték, a királypártiak győzedelmeskedtek. Volt olyan kerekfejű főtiszt, aki a saját házáig futott ott gyorsan ágyba bújt, mintha soha nem járt volna a csatatér közelében sem. York és Észak-Anglia jelentős része a parlamentiek kezére jutott. Rupert hercegre maradt az a nehéz feladat, hogy vert serege maradékát összegyűjtse, majd jelentse az uralkodónak a királyi sereg pusztulását. E csata után már nem maradt reális esélye Károlynak, hogy a háborút megnyerje, élete a vérpadon ért véget.