Döntő csaták: A spanyol nagyhatalmi álmok alkonya
A harmincéves háború egyik legnagyobb ütközete Lützennél a svédek győzelmével ért véget, bár a skandinávok öröme keserédes volt. A következő években a svéd-szász szövetség már nem tudott olyan fényes sikereket elérni, mint előtte. Sőt 1634-ben, a nördlingeni csatában a császári csapatok, hathatós spanyol segítséggel legyőzték őket. A következő év májusában II. Ferdinánd német-római császár és a szász választófejedelemség Prágában békét kötöttek, ezzel véget vetve a harmincéves háború svéd szakaszának.
Jöhetett tehát a háború utolsó felvonása, az úgy nevezett negyedik, vagyis a francia szakasz. XIII. Lajos francia király hadat üzent a szintén Habsburgok vezette spanyoloknak. 1635-ben a francia csapatok megindultak Észak-Itália, Dél-Németalföld és a Rajna vidéke felé. 1637-ben II. Ferdinánd halálakor komoly esély nyílott ugyan a békére, de fia, III. Ferdinánd továbbra is harcolni akart. Időközben újra feltűntek a svédek is, és szövetséget kötöttek a katolikus franciákkal. Ismét megjelentek a svéd ezredek Szászországban, s ha már ott voltak, a Lennart Torstensson gróf vezette svéd csapatok 1642-ben, a második Breitenfeldi csatában fényes győzelmet arattak.
A hadüzenetkor a francia állam híján volt tapasztalt tábornokoknak és harcedzett katonáknak, de gazdaságilag sokkal jobban állt ellenfeleinél. 1636-ban a németalföldi spanyol csapatok majdnem Párizsig jutottak. Hatalmas volt a pánik, még maga Armand Jean du Plessis, „művésznevén” Richelieu bíboros is a menekülésen gondolkodott. Tanácsadójának hála mégsem tette, inkább végig kocsikázott Párizson és az embereket nyugtatta, bíztatta.
Párizs ugyan megmenekült, de Franciaországra óriási terhet rótt a háború. Évekig tartó parasztfelkelések robbantak ki, számos összeesküvést kellett kivédenie a királynak és az ő bíborosának. Volt tehát elég dolga a hóhéroknak. 1640-től aztán lassan kedvezőre fordultak a dolgok. A francia csapatok diadalmaskodtak Németalföldön és Itáliában, miközben a spanyoloknak hazai problémáik is akadtak, lázadások törtek ki Portugáliában és Katalóniában.
A végső diadalt azonban sem Richelieu, sem XIII. Lajos nem érhette meg.
Előbb a bíboros, majd 5 hónappal később, 1643 májusában, pár nappal a francia fegyverek rocroi-i diadala előtt, Lajos is meghalt. A trónon Napóleon mellett tán a másik leghíresebb francia uralkodó, XIV. Lajos, vagyis a Napkirály követte.
1643-ban a spanyol csapatok ostrom alá vették Rocroi (Észak-Franciaország) erődjét, Franciaország és Spanyol-Németalföld határán. Don Francisco de Melo németalföldi helytartó serege komoly erőnek számított. Tapasztalt vallon és német pikások, valamint spanyol és itáliai muskétások alkották. Amint az északi francia hadsereg parancsnoka, Louis Condé herceg hírét vette az ostromnak, elindult csapataival, hogy ütközetre kényszerítse a spanyolokat. Richelieu unokahúgának férje elszánt katona volt, aki fiatal kora ellenére (még nem volt 22 ekkor) már több ütközetben kitüntette magát. A féken tartására megkapta gardedámnak az idős, 60 éves Francois de l'Hospital tábornokot, aki már 1615-óta rótta Európa csatatereit.
- szólt az utasítás.
Az erőd az Ardennek erdőségeiben vágott tisztásra épült. Körülötte mocsaras, sík terep. De Melo értesülvén a franciák közeledtéről, felkészült a fogadásukra, meg sem fordult a fejében, hogy 27 ezres, harcedzett seregének bármi problémát okozna legyőzni az ifjú francia parancsnok hadait. Azt tervezte, az erődtől nem messze lévő magaslaton sorakoztatja fel seregét, de Condé megelőzte őt. A stratégiailag fontos dombon a franciák 23 ezer fős sereg foglalt állást. Derékhadában a több vonalban felálló gyalogsággal, a két szárnyon pedig a lovasság erői gyülekeztek. A spanyol gyalogosok a derékhadban a szokásos négyszögeikbe (terciók) álltak be, a szárnyakon a lovasságukkal. A terciókban a gyalogos pikások védték a gyalogos lövészeket. De Melo csapatait az ostromlott erőd és a franciák között vonultatta fel. A Flandriai Hadseregnek magyar-horvát lovasok is a tagjai voltak. Egy körülbelül 650 fős lovasezred, Nagy István vezetésével ott volt a küzdelemben, s tanúi lehettek a verhetetlenségük mítoszát száz éve őrző spanyol terciók kudarcának.
A francia arcvonal valamivel hosszabb volt, mint a spanyol, ezért a balszárnyi lovasság, l'Hospital unszolására elindult, hogy bevonuljon Rocroi-ba.
Ezt látva Condé herceg minden haja szála égnek állt, hiszen ez a parancs nélküli támadás az egész balszárnyat pusztulásba sodorhatta volna. A spanyol parancsnok azonban megelégedett annyival, hogy visszazavarta az előretörő franciákat. Talán de Melo attól tartott, hogy ez valamilyen jól kitervelt csapda része. Ezzel az aznapi csatározások véget is értek, mindkét sereg fegyverben töltötte az éjszakát, hogy másnap, május 19-én döntésre vigyék a dolgot.
1643. május 19-én kora reggel indult az ütközet. Egy spanyol dezertőr értesítette Condé herceget, hogy a jobbszárnya előtt a sűrű bozótosban spanyol muskétások rejtőztek el az éjjel. A herceg azonnal parancsot adott ezek semlegesítésére, ami tökéletesen sikerült is, még jóval a napfelkelte előtt. Hajnali négy óra körül mindkét fél tüzérsége akcióba lépett, a spanyol ágyúk komoly veszteségeket okoztak a francia derékhad gyalogosaiban. Egy órával később Condé megindította csapatait. A jobbszárnyi lovasságával sikerült a spanyolok balszárnyát felszámolnia, ugyanakkor a francia balszárny lovasrohama kudarcba fulladt. Olyannyira, hogy a spanyol csapatok már a francia derékhadat kezdték veszélyeztetni. Megszerezték a francia ágyúkat, és azokkal is sorozni kezdték a gyalogosok vonalát.
A spanyolok látva, hogy csapataik oldalról kezdik felgöngyölíteni a francia közepet, már győztesnek hitték magukat, a terciók gyalogosai éljeneztek, kalapjaikat dobálták a levegőbe. Azonban a francia derékhad mögött ott állt a harmadik, tartalék vonal. Vegyes, gyalogos és lovas csapatok bevetésével sikerült stabilizálnia Condé hercegnek a centrumot.
A pihent francia lovasok rátámadtak a már egyre fáradtabb német lovasságra, miközben a jobbszárnyi győztes francia lovasok Condé vezetésével megkerültek a középen álló ellenséges gyalogosokat és hátulról csaptak le a már kimerült, spanyol szolgálatban harcoló német lovasságra. Melo igyekezett meggátolni csapatai szétesését, az egész arcvonal hosszában ide-oda lovagolt, hogy újra csatarendbe állítsa őket. Nem sikerült neki, a csatatéren nem maradt más, mint a bekerített terciók. Eleinte remekül ellenálltak, de aztán kezdtek kifogyni a puskaporból. Több francia lovasrohamot visszavertek, de délelőtt 9 órára a francia muskétások körbevették a megmaradt spanyol gyalogosokat, és elkezdték halomra lőni őket.
Condé hajlott a tárgyalásokra, mert tartott az esetleges spanyol felmentő csapatok megjelenésétől. Azonban, mikor jellegzetes fehér tollas kalapjában, a spanyol vonalak felé ügetett, egyes spanyol muskétások, akik nem értesültek a tárgyalások megkezdéséről, vagy csak nem érdekelte őket, tüzet nyitottak a fiatal hercegre és kíséretére. Sértetlenül megúszta ugyan az esetet, de a francia katonák éktelen haragra gerjedtek, lemészárolták a még élő spanyolokat.
Mintegy nyolcezer spanyol maradt holtan a csatatéren, több ezren fogságba estek, a franciák mintegy 2000 halottat búcsúztattak, sok ezren pedig megsebesültek közülük. A csata után az egyik spanyol kapitány arra a kérdésre, hogy hány embere maradt csak ennyit mondott: „Számolják meg a holtakat és a foglyokat – ők azok.” A csata a spanyol katonai nagyhatalom végének a kezdetét jelentette, ugyanakkor a Napkirály uralkodásának (bár ekkor még csak 5 éves volt) sikeres nyitányát.
