Büszke vagyok arra a kislányra, aki mert nagyot álmodni – nagyinterjú Lakatos Ritával
Lakatos Rita hosszú éveken át a magyar kézilabda egyik legnagyobb ígéretének számított. Junior világbajnoki cím, nemzetközi karrier, de végül egy makacs vállsérülés miatt kénytelen volt búcsút inteni annak a játéknak, ami szinte sejtszinten épült bele az életébe. A sérülés, ami véget vetett karrierjének, nem tudta kioltani a kézilabda iránti szenvedélyét – csak új irányba terelte. Ma már a sportág jövőjét formálja, miközben önmagát is újraépítette a hosszú vívódás után. Egy olyan lány története ez, aki a kézilabda által tanulta meg, hogy a legnagyobb győzelem néha az, ha merünk sebezhetőek lenni, és ha a szívünkkel látunk.
Hogyan találkoztál először a kézilabdával? Volt egy konkrét pillanat, amikor érezted, hogy ez több lesz, mint egy hobbi – hogy ez az utad?
Még alsó tagozatosként kezdtem kézilabdázni a Szabó Gyula Alapiskolában. Már akkor is nagyon élveztem, de volt egy pillanat, ami igazán meghatározó lett számomra. Nyárasdon rendeztek egy jótékonysági mérkőzést, ahol a szlovák és a magyar válogatott játszott egymás ellen. Őszintén szólva, nem emlékszem minden részletre, de arra nagyon is, hogy ott voltam, és valami mélyen megérintett.
Kik voltak azok az emberek – edzők, családtagok, csapattársak –, akik az első lépéseidnél melletted álltak, és igazán hittek benned?
Mindenekelőtt a szüleimnek köszönhetem, hogy az első pillanattól minden támogatást megkaptam ahhoz, hogy a kézilabda több legyen számomra, mint egy hobbi, vagy egyszerű kikapcsolódás. Eleinte csak élveztem a játékot, nem gondolkodtam azon, hogy ebből komolyabb dolog is lehet. Aztán, ahogy egyre több visszajelzést kaptam arról, hogy van bennem tehetség, hogy ebben a sportágban akár sokra is vihetem, ők mindenben mögöttem álltak. Támogattak anyagilag, segítettek a felszerelések beszerzésében, elvittek az edzésekre, versenyekre – és ami talán a legfontosabb: ott volt az érzelmi háttér, a biztatás, a hit bennem. Én tényleg úgy éreztem, hogy egy nagyon erős alapot kaptam tőlük ahhoz, hogy merjek nagyot álmodni.
Volt olyan pillanat vagy meccs, ami különösen mély nyomot hagyott benned?
A legmaradandóbb élményeim közé tartoznak a juniorválogatott hazai mérkőzései. Hihetetlen érzés volt megtapasztalni, mennyi embert mozdított meg egy-egy meccsünk, és milyen sokan szurkoltak nekünk a lelátókról. Hazai pályán, ennyi ember előtt játszani egyszerre volt megtisztelő és felemelő. Ott éreztem először igazán, hogy a kézilabda több mint egy sport – hogy képes elérni az emberek szívéhez, és örömet, büszkeséget adni nekik. Ez egy gyönyörű élmény volt számomra. De emellett a németországi tapasztalataim is mély nyomot hagytak bennem. A sérülésem után igazoltam a zwickaui klubhoz, amely hatalmas potenciállal rendelkezett. Egy nehéz szezonban sikerült kiharcolnunk a bennmaradást az első Bundesligában, ami óriási dolog volt a klub életében.
A junior világbajnoki cím hatalmas mérföldkő volt a pályafutásodban. Hogyan élted meg belülről azt az élményt, amikor a világ tetején álltatok?
Az egész nagyon hirtelen történt. Azt hiszem, mindannyian meglepődtünk azon, mekkora hatása lett, hány embert mozdított meg ez a siker. Hihetetlen jó érzés volt átélni, ugyanakkor új és ismeretlen is – hiszen az ezzel járó figyelem és felelősség egyik pillanatról a másikra zúdult ránk. Ez a hirtelen csillogás egyfelől életre szóló élményeket adott, másfelől fiatalon, 18 évesen kissé ijesztő is volt.
A Győr elleni mérkőzések mindig nagy presztízsű összecsapások. Hogyan hangolódtál ezekre a rangadókra, és mit jelentett számodra egy ilyen szintű ellenfél ellen pályára lépni?
Mivel Győrben nevelkedtem, elég hamar belekóstolhattam abba, mit jelent a kézilabda a legmagasabb szinten. Onnan indultam el, onnan léptem tovább, így amikor később újra a Győr ellen játszhattam, az mindig különleges érzés volt – de jó értelemben. Ez az az élmény, amit csak az ismer, aki klubot vált, de az előző helyén is jól érezte magát. Jó érzés volt ismerős arcokat látni a pályán és a pálya szélén is. Sportolói szemmel nézve pedig mindig azt mondtuk, hogy talán egyszerűbb a Győr ellen játszani, mint a Győrben játszani. Mert a nyomás mindig rajtuk van: tőlük mindenki győzelmet vár, minden egyes meccsen. Ezért az ellenfél oldalán valamivel felszabadultabban lehet pályára lépni. És ha sikerül valamit megcsinálnod a Győr ellen, akkor azt tudod, hogy más meccseken is képes leszel rá. Ez a fajta hozzáállás segített ilyenkor: hogy az ilyen rangadókat lehetőségként fogjuk fel, még akkor is, ha éppen egy olyan csapatban játszottunk, amely nem azt a szintet képviselte, mint a Győr.
Amikor szembesültél azzal, hogy talán hamarabb véget érhet a pályafutásod, mint remélted, hogyan dolgoztad fel ezt lelkileg?
A vállsérülésem hosszú, hullámzó folyamat volt – nem egy hirtelen vég, hanem egy ötéves vívódás. Voltak jobb időszakok, de a fájdalom mindig visszatért. Nem is egy konkrét döntés született, inkább elérkezett a pont, amikor be kellett látnom: ez így már nem megy tovább.
A nehéz időszakban kik voltak azok, akik a legnagyobb lelki támaszt nyújtottak neked, akár a pályán, akár azon kívül?
A családom természetesen mindig mellettem állt, ez adott volt. De nagyon sokat jelentett az is, hogy Németországban nem voltam teljesen egyedül. Szabó Lalával együtt mentünk ki, mint magyar játékosok, és ő – a párjával együtt – rengeteget segített nekem abban, hogy lelkileg is erős maradjak. És ott volt a klub is, amely óriási támaszt nyújtott. Az edzők, a stáb, mindenki hihetetlenül támogató volt. Már korábban is elmondtam, mennyit jelentett számomra, hogy a rehabilitációt ott végezhettem, hogy maradhattam a csapat közelében. Ez adott egyfajta stabilitást, egy biztonságos, nyugodt közeget a nehézségek közepette.
Mi segített mentálisan erősnek maradni a legnehezebb időszakokban, a sérülések, vereségek, vagy éppen a visszavonulás során?
Furcsán hangzik, de számomra pont az segített mentálisan erősnek maradni, hogy nem akartam annak tűnni. Életemben először úgy voltam vele: jöjjön, aminek jönnie kell. Nem akartam megjátszani a boldogságot, nem akartam elrejteni, mennyire megvisel mindaz, amin keresztülmentem. Engedtem magamnak, hogy gyenge legyek, hogy megéljem az érzéseimet. A dühöt, amit az igazságtalanság okozott. A félelmet, amit a bizonytalanság hozott. De ugyanúgy azt az örömöt is, ami mégis bele tudta csempészni magát az életembe, még ebben az időszakban is.
Az élsport világában eleve benne van az a hozzáállás, hogy menni kell, fogat összeszorítani, nem panaszkodni. És ez rendben is van. De közben az is teljesen rendben van, ha néha ez az egész nehéz. Ha vannak időszakok, amiket nem lehet mosollyal átvészelni. Az is része az útnak. És ezt megtanulni, elfogadni – nekem ez volt ennek az időszaknak a legnagyobb tanítása.
Irányítóként kulcsszereped volt a csapatjáték szervezésében. Hogyan jellemeznéd a saját játékstílusodat, és melyek voltak az erősségeid, amikre mindig számíthattál?
A játékintelligenciám volt a legnagyobb erősségem, emellett az atletikus alkatom és dinamizmusom is meghatározta a stílusomat. Kilenc méterről is veszélyes tudtam lenni, de amit igazán élveztem, az a csapatjáték, különösen a beállóval való összjáték. Szerettem, amikor egy passz nemcsak technika, hanem gondolat is. Nem az egyéni megoldások vonzottak, hanem az, hogyan működhet jól egy csapat. Nagyon sokféle edzőtől tanulhattam – például Ambros Martíntól a spanyol, Uroš Bregartól a részletgazdag szlovén szemléletet –, ez formált igazán. Németországban, a sérülésem után tudtam igazán felszabadultan átadni magam ennek a szerepnek – és ez hatalmas élmény volt számomra.
Hogyan tudtad összehangolni a profi sporttal járó elhivatottságot és a magánéletedet? Akadtak olyan áldozatok, amelyeket különösen nehéz volt meghozni?
Szerintem az élsportban nincs klasszikus értelemben vett „áldozat”, mert ez egy teljesen más életforma. Aki ezt választja, annak az élete folyamatos mozgásban van – klubváltásokkal, bizonytalanságokkal, de ugyanakkor rengeteg élménnyel is.
A visszavonulásod bejelentésekor azt mondtad, hogy a kézilabda továbbra is az életed része marad. Milyen szerepet képzelsz el magadnak a sportágon belül a jövőben? Milyen irányba indul el most Lakatos Rita?
Két évre írtam alá másodedzőként ahhoz a német klubhoz, ahol a játékos-pályafutásom vége is lezárult. A rehabilitáció ideje alatt végig a csapat mellett maradtam, és ahogy teltek a hónapok, egyre aktívabban vettem részt a napi munkában. Lépésről lépésre elkezdtem formálni bizonyos dolgokat, és a szezon végére, amikor már véglegessé vált a visszavonulásom, a klub felajánlotta: maradjak másodedzőként a csapat mellett, ha el tudom képzelni az életemet még egy ideig Németországban. Ez megtisztelő volt, és nagyon sokat jelentett. Emellett utánpótlásban is dolgozom sportmentorként, egy olyan képzési program keretein belül, amelynek különleges jelentősége van számomra. Egy kézilabda-akadémia viseli a nevemet – Handball Akademie Rita Lakatos – ami elképesztő megtiszteltetés. Ugyanakkor ez óriási felelősséggel is jár. Igyekszem minden tudásomat és tapasztalatomat átadni a fiataloknak, és valódi iránymutatást nyújtani nekik – nemcsak a pályán, hanem azon kívül is. Ez a szerep számomra teljesen természetes, ösztönösen jön, ez tényleg én vagyok. Közben alkalmazott pszichológiát tanulok Németországban az egyetemen, és elvégeztem egy fitneszedzői képzést is. Ezek mind olyan területek, amikkel a jövőben is szeretnék foglalkozni, mert segítenek abban, hogy komplexebben tudjam támogatni a sportolókat – mentálisan és fizikailag egyaránt.
Volt olyan csapattársad vagy edződ, akivel különösen szoros kapcsolat alakult ki, és aki meghatározó szerepet játszott az utadon?
Rengeteg embert fel tudnék sorolni. Nekem mindenki, akivel együtt dolgoztam, adott valamit. Mindenkitől tanultam. Ahogy korábban is mondtam, számomra az egyik legszebb dolog a kézilabdában – és általában a csapatsportban –, hogy mennyi különböző emberrel sodor össze az élet. Annyiféle személyiséget lehet megismerni, és annyi csodálatos embertől lehet tanulni. Nemcsak csapattársaktól vagy edzőktől, hanem a klub háttérembereitől is. Én azért vagyok a leghálásabb, hogy ezt a fajta kapcsolódást a kézilabda megadta nekem. És ezt ajándéknak tartom.
Hogyan formált téged a kézilabda nemcsak sportolóként, hanem emberként is? Mit adott neked ez a játék az évek során?
Ha visszamehetnél az időben, mit mondanál annak a Lakatos Ritának, aki először vette kézbe a labdát?
Ez egy nagyon jó kérdés! Azt hiszem, azt mondanám neki: soha ne felejtsd el, miért kezdted el. Ne szégyelld kimondani, hogy egyszerűen csak jól akarod érezni magad, hogy örömödet leled benne. Bármennyire is komollyá válik körülötted minden, bármennyire is megváltoznak a körülmények, ne engedd el azt az érzést, ami miatt először a kezedbe vetted a labdát. A végén ez mégiscsak egy játék. És valójában az élet is az – egy játék, amit szenvedéllyel, szívből, örömmel kell játszani. Azt a gyermeki örömöt, amivel elindultunk, őrizni kell!
Visszatekintve a pályafutásodra, mire vagy a legbüszkébb? Van esetleg valami, amit ma már másképp csinálnál?
Ha a mostani énemmel kerülnék vissza azokba a helyzetekbe, amiket már átéltem a pályán, biztos, hogy sok mindent másképp csinálnék. Nem görcsölnék annyira, nem akarnék ennyire megfelelni, vagy állandóan a legjobb lenni. Inkább jobban megélném a pillanatokat, tudva, hogy az idő, amit ebben a sportágban kapunk, nem mindig annyi, mint amennyit előre elképzelünk. Mégis, ha lehetőségem lenne, nem változtatnék semmin. Mert hiszek abban, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. És hogy mire vagyok a legbüszkébb? Nem tudnék kiemelni egyetlen pillanatot.
De talán a legbüszkébb arra az énemre vagyok, aki végül meg merte hozni a döntést: hogy bármennyire is szereti a kézilabdát, tovább kell lépnie. Aki felismerte, hogy már nem a szenvedély viszi előre, hanem a függőség – és hogy ezt el kell engedni. Mindez együtt tett azzá, aki ma vagyok.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/29. számában.
