A mendikálástól a regölésig: karácsonyi népszokások, hagyományok
Régen a karácsony elképzelhetetlen lett volna az ünnephez kapcsolódó szokások nélkül. A hagyományos karácsonyfa-állítás mellett sok régi szokás feledésbe merült. Mindezekből mára hagyományőrző szándékkal felelevenített kedves emlékek maradtak.
Mendikálás, regölés, kántálás, vesszőzés aprószentek napján – ezek a szokások régen a paraszti világban szerves részei voltak a karácsonyi időszaknak. A hagyományoknak köszönhetően az emberek összejöttek és közben jól szórakoztak.
A latin eredetű elnevezés (mendicare - koldulni) a szokás adománygyűjtő jellegére utal.
A szép énekért és köszöntésekért, a jókívánságokat tolmácsoló versekért cserébe süteményt, pogácsát, fonott szakajtóba készített diót vagy pénzt kaptak.
Az elnevezés a köszöntő énekes jellegére utal, mivel énekkel köszöntötték a ház lakóit. A repertoárba tartozott például az ismertebbek közül a Mennyből az angyal című ének is. A kántálók is ajándékot kaptak a látogatásért.
A legelterjedtebb karácsonyi népszokás a betlehemezés volt, amit az egész Kárpát-medencében ismertek.
Talán ez az a hagyomány, ami a mai napig a legelevenebben él.
A kifordított báránybőr bundát viselő férfiak zajkeltő eszközökkel jártak házról házra, kezükben láncos bot, jellemző zajkeltő eszközük a köcsögduda volt. Különféle énekeket adtak elő és jókívánságokat mondtak a ház lakóinak.
A pásztorok karácsonyi vesszőhordása az Ipoly mentén elterjedt szokás volt.
A vesszőt a gazdasszony az asztal mögötti sarokba tette. Csupasz kézzel nem volt szabad hozzányúlni. Azt tartották, hogy aki az aprószentek-vesszőt ( pásztorvessző) megfogja, keléses lesz a keze.
A vesszőt aprószentek napján (december 28.) kivitték az istállóba, ott megverték vele az állatokat, aztán eltették, s csak tavasszal vették elő, amikor a marhát először hajtották ki a legelőre.
Karácsony böjtjén (december 24.), vagy néhány nappal előtte, a kántortanító az iskolás gyerekekkel minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Cserébe kolbászt, hurkát, lisztet és babot kapott, az ostyát vivő gyermekek pedig pénzt, almát, aszalt gyümölcsöt kaptak.
Az ostya a karácsonyi vacsora fontos része volt, amelyet több helyen mézzel, fokhagymával együtt ettek.
Az ostya morzsája sok helyen belekerült a karácsonyi morzsába is. A karácsonyi morzsa minden jellegzetes karácsonyi ételből tartalmazott egy kis morzsát, maradékot, amit félretettek, és megőriztek, és – mivel mágikus erőt tulajdonítottak neki – évközben emberi, valamint állati betegségek esetén felhasználták gyógyításra.
December 27-én, Szent János napjához kapcsolódott a borszentelés szokása. Ezen a napon minden család bort vitt a templomba, amelyet a pap megáldott.
A szentelt bornak mágikus erőt tulajdonítottak, beteg ember és állatot gyógyítottak vele.
A bortermelő vidékeken a szőlősgazdák egy kis üveg bort vittek a templomba, majd a megszentelt borból a pincében minden hordóba öntöttek egy keveset, hogy ne romoljon meg a hegy leve.
A borszentelés sok helyen még ma is élő hagyomány, egyelőre fennmaradt az utókor számára.
A legenda szerint minden fiúcsecsemő “aprószent”, akit Heródes király a gyermek Krisztus keresésekor megöletett.
Az aprószentek napjához számos népszokás kapcsolódik, melyek közül legismertebb a vesszőzés.
A vesszőzés során a legények házról házra járnak, és a lányokat, asszonyokat vagy a gyerekeket vesszővel megcsapkodják. A vesszőzéshez általában fűzfaágat, korbácsot használtak.
A fiúgyermekek megvesszőzése a betlehemi kicsinyek szenvedéseire utal. A lányokét úgy magyarázzák, hogy Betlehemben a fiúgyermekek haltak meg, és ezért az igazságosság nevében ezen a napon a lányoknak is kell szenvedni. A vesszőzés aprószentek napján a magyar nyelvterületen néhol ma is élő hagyomány.
A szomszédba „mustármagért” küldött fiúgyereket a háziak veregetik meg. A székelyföldi Koronkán a mit sem sejtő kisfiút mustármagért küldték. Mikor ezt elmondta, a háziasszony egy vesszővel „megsuprálta”:
Ezután megjutalmazták a gyereket dióval, mogyoróval, esetleg egy kis pénzzel.
Szegeden a gyerekeket ugyancsak mustármagért küldték a szomszédba, ahol elővették a nyírfavesszőt s megkérdezték, hányan vannak az aprószentek. Addig vesszőzték, míg meg nem mondta, hogy száznegyvennégyezren. Ha nem tudta megmondani, akkor a háziak mondták el helyette. Úgy tartották, hogy akit megvesszőznek, az nem lesz keléses.
