A lengyel-magyar kapcsolatok szürke eminenciása
A másfél évszázad után újra alakult Lengyelország függetlenségéért harcoló lengyel hadsereg győzelme a Tuhacsevszkij tábornok vezette orosz seregek felett (az úgynevezett visztulai csoda) 1920-ban bizonyos mértékig a magyarok támogatásának is köszönhető volt.
A „Polonia” lőszersegély megszervezésében Taróczy Nándor diplomata (akkor még Szmazsenka Ferdinándként szerepelt a hivatalos iratokban) meghatározó szerepet játszott, de volt egy másik személy is, aki inkább a háttérből segítette az akció sikeres megvalósítását. Őt Divéky Adorjánnak (1880–1965) hívták, és 1918–1922 között a varsói egyetem magyar nyelvű lektora volt.
Szinte felsorolni sem lehet a témában megjelent tanulmányait és könyveit. Ezúttal csak egyetlen, 1937-ben közreadott dolgozatával foglalkoznék, amelyben áttekinti a magyar–lengyel viszony alakulását a két állam megalakulásától egészen az 1920-as évekig. A címe: A magyar–lengyel érintkezések történelmi tanulságai. Ennek az írásnak az üzenete akár ma is időszerű lehetne, hiszen az orosz–ukrán háború miatt nagyon „sajátosan” alakult a két ország egyébként legendásan jó kapcsolata.
Divéky a szóban forgó írásában külön fejezetet szentel a magyar–lengyel viszonynak az első világháború idején. Erről egyébként nem sokat beszélnek, pedig a mostani helyzetre emlékeztető fordulatai voltak. Jelentős politikusok, elsősorban ifjabb Andrássy Gyula, Apponyi Albert és Batthyány Tivadar Lengyelország felszabadítását szorgalmazták az Országgyűlésben,
ugyanakkor Tisza István hevesen ellenezte egy lehetséges osztrák–magyar–lengyel trializmus gondolatát, mert attól tartott, hogy a lengyelek az osztrákok mellé állnának. Később, 1916 táján persze módosította az álláspontját, de ennek már nem volt különösebb jelentősége.
A lengyelek körében sem volt azonban egyértelmű a magyar–lengyel viszony megítélése. A nemzeti demokraták vezére, Roman Dmowski, aki a háború idején a párizsi lengyel bizottság elnöke volt, az ottani magyarellenes cseh (és szlovák) körökhöz csapódva Magyarország meggyengítésén és a lengyel függetlenséget támogató németek ellen „munkálkodott”, az oroszok nagyvonalúságában bízva.
Divéky szerint „ez nemcsak magyar, hanem lengyel szempontból is nemcsak rettenetes hiba, hanem egyenesen bűn volt, mert arculütése volt a magyar–lengyel történelmi kapcsolatok tanulságainak és homlokegyenest ellenkezett a lengyel érdekekkel.”
Dmowski politikai irányával szemben állt viszont a függetlenségiek magyarbarát tábora, Józef Pilsudski, a későbbi lengyel államfő vezetésével, aki mellesleg rettenetesen gyűlölte a cseheket, elsősorban amiatt, hogy kiszakították Lengyelországból Szilézia tescheni, lengyelek lakta területeit.
Tanulmányát és egyéb idevágó írásait azért is érdemes lenne újra olvasni, mert segítene megérteni a lengyelek oroszokkal szembeni elszántságának az okait, ami előtt mostanában sokszor értetlenül állunk. Tanulmányát ezzel a mondattal zárja: „Hallgassuk meg a magyar–lengyel múltnak ezeréves tanulságait, melyek a két nemzet egymásrautaltságát hangoztatják.”
Megjelent a MAGYAR7 28. számában.
