A lebombázott Moszul
Este tíz körül érkezünk a romokban álló óvárosba. Közvilágítás nincs, de a telihold ragyog, így fel tudunk kapaszkodni a szintén romokban álló citadellára. Egyik fala benyúlik egészen a Tigris folyó fölé, ott veszünk észre két fiatal srácot, ahogy dohányoznak a keskeny peremen.
Átugrálunk a mélységek felett, hogy beszélhessünk velük. Ők is örülnek a találkozásnak és lassan megnyílnak. Megtudjuk, testvérek, az idősebb mutatja a fején a vágást, amelyet az Iszlám Állam fegyvereseitől szenvedett el. Elvezetnek a vár azon mélyedéséhez is, ahová a dzsihadisták terelték az elfogottakat, elmondásuk szerint sok helyi élete ért itt véget. Kérlelnek, menjünk el hozzájuk, itt laknak nem messze. Nem tudjuk, merjünk-e. Tanácskozunk. Már éjfél felé jár az idő, de végül is egyhangúlag megszavazzuk, megyünk. A nem messze náluk mást jelenthet, mint itthon, mert átmegyünk a fél óvároson, amíg odaérünk. Amin teljesen elképedünk, hogy a gyerekek még ilyentájt is az utcán játszanak.
A srácok bevezetnek a szűk emeletes házak egyikébe. Errefelé kevesebb a lebombázott romos épület, többet már felújítottak.
Otthon találjuk a húgukat és a bátyjukat. A kislány láttunkra eltűnik valamelyik szoba mélyén, de a három fiatal teát készít, beszélgetnének, ami döcögősen megy a fordító segítségével, de nem adják fel. Megtudjuk, nem igazán találják a helyüket. A középső jól úszik, külföldön szeretne ebben a sportban szerencsét próbálni. A legfiatalabb még csak 18 éves, a katonaságnál képzeli el a jövőjét, ehhez azonban még el kell végeznie a középiskolát. A legidősebb a fordítót se tudja használni, de testvérei elmondták, jó szabó és üzletet szeretne nyitni. Szuvenírként már nem használatos iraki aprópénzt kapunk tőlük.
Úgy kell elképzelni, nincs egy fal, egy tégla, amin ne ütöttek volna lyukat a golyók. Lakóházak, templomok, mecsetek csak egy-egy fala tanúskodik régi szépségükről. Egész városrészek csak merő kőhalmok. Lassan, de valóban nagyon lassan kezd az élet visszaköltözni a városba. Hatalmas hangárok alatt folyik már a halak árusítása, a moszuli sült hal a legjobb a környéken. A boltok olyan épületek földszintjére is visszaköltöztek, ahol az emelet szó szerint bármelyik pillanatban rájuk szakadhat. Sok helyütt látunk a házak közt sírköveket, mert a helyiek, nem lévén más lehetőség, a kiskertjükben földelték el hozzátartozóikat.
Mikor aztán a DAESH, mert a helyiek csak így emlegetik az Iszlám Államot, érezte a véget, felrobbantotta a középkori al-Nuri mecsetet, amely már 800 éve állt a városban. Mintha csak magának az Iszlám Államnak az emlékműve lenne, minden elpusztult, de egy sejtje még mindig áll. Úgy tudni, az Egyesült Arab Emírségek és az ENSZ kulturális szervezete támogatásával újjáépítik a történelmi mecsetet.
Már alig vánszorgunk a dög melegben, amikor két, a teázó előtt üldögélő rendőr előtt megyünk el. Mutatják, üljünk melléjük. Nem kell sokat győzködniük.
Azon nyomban kávét rendelnek nekünk, dohánnyal kínálnak. És hát ők is beszélgetnének, persze velük is nehézkes a kommunikáció, de alapdolgokat megtudunk egymásról. Morbid hely ez a kávézásra, mellettünk két rendőr, mögöttünk golyószóróval szétlőtt fal.
A srácok megszállottjai a romos helyeknek. A szuteréntől a legfelső emeletig átfésülték már Szaddam két lepusztult palotáját, itt a törmelék között pedig töltényhüvelyek után kutatnak. Összeszednek fejenként tízet, mi Anyicskával egyet-egyet mutatóba. Amikor elhagyjuk az országot, mindenki próbálja elrejteni, ám majdnem mindegyikünknél megtalálják. Mindet elkobozzák, alá kell írnunk valami nyilatkozatot, de továbbengednek. Csak útitársnőm tudott átmenni ellenőrzés nélkül a keletkezett zűrzavarban. Már meg is egyezett vezetőnkkel, hogy a töltényt neki adja, amikor egy órával később hallja a nevét a repülőtér hangosbemondójából, hogy menjen a csomagjához.
Lefejezés, korbácsolás, rabszolgának hurcolás, látni akartam az országot, ahol ilyen középkori rettenet megtörténhetett. S láttam. Az irakiak rendes, kulturált emberek. Nagy a politikai instabilitás, és egyáltalán nem csodálkozhatnánk azon, ha visszahúzódóak, bizalmatlanok lennének, ennek ellenére a többségüktől kedvességet, érdeklődést tapasztaltunk, akik ellenszolgáltatást nem várva kínáltak meg minden jóval, és szeretettel hívtak otthonaikba. Lesújtó az ebből leszűrhető tapasztalat, hogy bármely földrészen, bármilyen kultúrában, vallási környezetben bármi megtörténhet.
Megjelent a Magyar7 2023/7. számában.
