Gyere velem Irakba! A döbbenetből a lelkesedésbe (I.)
Irak. Már az ország nevének említésére is görcsbe rándul az ember gyomra, megjelennek előtte az Iszlám Állam okozta borzalmak, vagy a világsajtóból megismert jazidi lány, Farida kálváriája. Ő a dzsihadisták rabszolgája volt.
Amikor jelentkeztem az útra, tudtam, Irak erősen militarizált ország, ahol azonban rend van. Amikor elindultam, már arról olvastam, Muktada asz-Szadr siíta hitszónok támogatói megszállták a parlamentet, a tüntetés erőszakba torkollott. Ezenfelül több légitársaság alkalmazottjai is sztrájkba kezdtek. Az augusztus eleji induláskor tehát átláthatatlan volt a helyzet.
Hosszan tartó vízumintézés után lépünk ki az éjszakai forróságba. Katonák, rendőrök hada mindenütt, autóra szerelt géppuskák csöve egyenesen a közlekedőkre irányítva. Velünk együtt rengetegen érkeznek a városba, főleg a környező országok siíta hívői, a közelgő asúra ünnepre. Mi is az ünnephez igazítottuk iraki látogatásunkat.
Nappal több mint ötven fokot mutatott az autóba szerelt hőmérő, ami még helyi viszonylatban is rendkívüli. Ebben a rekkenő hőségben indulunk Bagdad, a híres Abbászida kalifátus egykori fővárosának a felfedezésére, ahol az Ezeregyéjszaka meséi születtek.
Első utunk a frissen végzett fiatal orvos, Mutahar családjához vezet, aki vezetőnk, Matej barátja. Várnak minket, hiszen megrendelték számunkra az abajákat, mert nőknek csak ebben az öltözékben lehet az asúra helyszíneire bemenni. Mutahar anyja mutatja, hogyan kell a kendőt a fejünkre kötni és a köpenyt felvenni. Anicskának jó, nekem egy kicsit hosszú, rögtön az jut eszembe, ha a tömegben rálépnek és elesek, nekem annyi. El is határozom, este felvarrom majd. A ház szép, sok a porcelánváza, szobor, a berendezés pont olyan, mint nálunk a '80-as években.
Mivel idejövet láttam a szomszédos utcában egy keresztény templomot, nem állom meg, hogy át ne menjek oda. A gyerekek hitoktatójukkal éppen éneket tanulnak, de megjelenik a pap és a sekrestyés is. Pár perc és kezdődik a szentmise. Az örmény templom sekrestyése a mobiljában mutatja, milyen károkat okozott a templomban a néhány évvel ezelőtti robbantás, ami a Daesh-hez (Iszlám Állam) köthető. Náluk emberéletben nem esett kár, de a pár utcával odébb található szír templomban egy hasonló merényletben mintegy hatvanan vesztek oda. Már itt ízelítőt kapunk szíves vendéglátásból, mert kávé vagy tea nélkül el se engednek.
Átballagunk a Firdosz téren, amely Szaddám Husszein szobrának legendás ledöntéséről ismert. A talapzat még kivehető a térkövek között. A monumentális Mártír-emlékmű a főváros legismertebb építménye. 1987-ben, az irak–iráni háború idején építették Szaddám parancsára, aki ezzel is fel szerette volna emelni a nemzet lelkét. Mai funkciója azonban ezzel pont ellentétes: mindazoknak a hősöknek, megkínzott embereknek lett az az emlékműve, akik szenvedtek Szaddám uralma alatt.
Beszédbe elegyedünk egy helyi sráccal, aki velünk együtt ivólevet kortyolgat az 1900-ban alapított dzsúszbárban. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy a családja hogyan emlékezik a Szaddám-korszakra. Úgy tudja, eleinte nem volt vele semmi baj, élték a normális mindennapokat, volt pénz az olaj eladásából. Az elnök iskolákat, kórházakat, utakat építtetett. Családjában van, aki magas rangot is betöltött Szaddám uralmi gépezetében. Az elnök bukása után az illetőt be is börtönözték, de pár év múlva szabadon bocsátották, mert kiderült, soha nem volt döntési jogköre. Sokan diktátorként és zsarnokként tekintenek Szaddámra, mondja, de tapasztalni az országban némi nosztalgiát a régi idők iránt.
A Mártír-emlékmű alatti helyiségekben igazán elborzasztó módon mutatják be a Szaddam-korszakban elkövetett bűnöket. Megnézhettük a kínzóeszközöket, és azoknak a tízezreknek az arcképcsarnokát, akik mártíromságot szenvedtek.
A legtöbb áldozat a kurdok közül került ki. Szaddám megtorlásképpen vegyi fegyvert is bevetett a kurdok ellen, amiért az 1980-as években Iránt támogatták a két ország háborújában.
Az utcák közepén árok van, ami régen arra szolgált, hogy elvezesse a szemetet a házak elől. Most azonban a sok műanyag, a motorolaj, tán még fekália is megreked egyes helyeken, és ott bűzölög az ajtók előtt a forróságban. Az iraki emberek nagyon barátságosak, rögtön meg is vendégelnek mindenütt csak azért, hogy pár szót váltsunk velük. Bár angolul kevesen tudnak, a fiatalabbak előkapják okostelefonjaikat, hogy a fordító segítségével ezt-azt megtudjanak rólunk. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a nagy többség nem utazhat, öröm tehát idegenekkel beszélgetniük. Szlovákiáról nem annyira, de Csehszlovákiáról és Magyarországról meglepően sokan tudnak, főleg az idősebb korosztály. Ez nem csoda, hiszen a szocializmus éveiben sokan dolgoztak Irakban ezekből az országokból. Páran még az otthonukba is meghívnak minket, négy teljesen idegen embert, amin nem győzünk csodálkozni.
Sok helyütt utcahosszan könyveket kínálnak – a romantikus irodalom mellett, tankönyvek, úti- és vallásos könyvek, még Hitler életrajza is kapható. A mecsetek mellett sok keresztény templomot is látunk, ahol a hívők elmondják, békességben élnek itt, semmi akadályt nem gördítenek hitük gyakorlása elé.
Betévedünk a többemeletes bazárba, ahol tényleg minden van – régi lámpák, képek, szőnyegek, telefonok, fegyverek, pénzérmék, kitüntetések. Veszünk is egy 25 dináros bankjegyet Szaddam arcképével.
Már csak sivatagi vándorként vánszorgunk a tikkasztó hőségben, amikor a helyi állatpiacra érünk. A forróságban sokszor takarás nélkül üldögélnek a kalitkákban a madarak, a pad alatt két kis ketrecben majmok, a halak langymeleg vízben, a teknősök egymás hegyén-hátán. A kóbor kutyák szennyvízpocsolyákban hemperegnek. Talán jobb lett volna ezt nem látni...
Pihenésképpen a híres arab íróról, Al-Mutanabiról elnevezett, a város szellemi központjának tartott utcában teázunk vízipipa mellett, a Tigris folyó partján.
Megjelent a Magyar7 2022/44.számában.
