"Nincs jobb alternatíva annál, mint ahol most vagyunk" -Exkluzív interjú Gulyás Gergellyel
„Mi ragaszkodunk hagyományos értékeinkhez, míg Nyugat-Európa nagy része régen feladta ezeket” – jelentette ki a magyar kultúra napja alkalmából készített exkluzív beszélgetésünkben Gulyás Gergely, Miniszterelnökséget vezető miniszter. Interjú Arany János költészetéről, a magyar nyelv kultúrameghatározó szerepéről és arról, hol van Magyarország helye az európai Nap alatt?
Néhány nappal ezelőtt ünnepeltük a magyar kultúra napját. Adja magát a kérdés, mi tehát a magyar kultúra csúcsteljesítménye?
Azt hiszem, mi, magyarok szerencsés helyzetben vagyunk, ha egy ehhez hasonló kérdésre keressük a választ.
A bőség zavara?
Pontosan. A magyar egy rendkívül gazdag kultúrával és kiemelkedő kulturális teljesítményekkel rendelkező nemzet. Nehéz és önkényes dolog egyetlen alkotást vagy teljesítményt kiválasztani, de nem akarom megkerülni a kérdést: nálam Arany János az első! A magyar nyelv csodálatos gazdagságát irodalmunkban talán senki nem használta nála jobban.
Konkrét kedvence is van?
Igen, elég sok. A balladák közül mindenképp a Hamis tanú. Szerintem az egyik legtökéletesebb, bár távolról sem a legismertebb Arany-ballada. A populárisabb művei is mind egytől egyig zseniálisak, bár nem tudom, a XIX. században élt költők műveire egyáltalán lehet-e még alkalmazni ezt a jelzőt. Attól tartok, már nem! Az Ágnes asszony nyelvi gazdagsága egészen elképesztő.
Van titkos favoritja is? A nagyközönség által kevésbé ismert életmű vagy alkotás? Hogy szemléltessem, mire gondolok: Cseh Tamás és Csengey Dénes közös albuma, a Mélyrepülés például egy ilyen titkos favorit számomra.
Cseh Tamás jó példa, bár én őt a népszerűek és ismertek közé sorolnám. A Születtem Magyarországon, a Budapest vagy a Demokrácia mai napig aktuális alkotások.
Mit gondol, minek köszönhető az imént emlegetett bőség zavara? Hogy e viszonylag kicsi, 15 milliós nemzet a legnagyobbakkal versengő kulturális csúcsteljesítményekre volt képes az elmúlt néhány száz évben?
A magyar egy tehetséges nemzet, ez kétségtelen. Ha egyetlen okot kellene kiemelnem, a magyar nyelvet mondanám. Páratlan és egyedülálló kincsünk ez a szláv rengetegben. Eszem ágában sincs megnyitni az ezzel kapcsolatos vitát, de ha elfogadjuk a finn–magyar nyelvrokonságot, akkor is feltűnő, legközelebbi nyelvi rokonaink is milyen távol vannak tőlünk. A mi nagyon nehéz nyelvünk önmagában óriási lehetőséget jelent a gondolatgazdag közlésre, fogalmazásra. Miután pedig ez az, amivel képesek vagyunk leírni érzéseinket, gondolatainkat és a kultúra tulajdonképpen ezek kifejeződése zenében, szövegben, képben vagy akár egy szoborban.
Ez az elkülönülés, ez a páratlanság hozzájárulhat ahhoz, hogy Magyarország mintha kilógna kicsit abból az egyre uniformizáltabb sorból, amelyben az Európai Unió többi tagállama álldogál?
Az biztos, ha a magyar nyelvet többen értenék, tárgyilagosabbak lehetnének a Magyarországgal kapcsolatos viták. Milyen kár, hogy a velünk szembenálló európai vitapartnerek a legritkább esetben törekszenek az objektivitásra. A magyar egyedülállás érzése nem is évtizedek, inkább évszázadok óta jellemzi a nemzetfelfogásunkat, még talán egyfajta pesszimizmushoz is hozzájárul. Antall József mondta: "pesszimista nemzet vagyunk". Jó lenne ezen változtatni!
Nocsak, hisz a nemzetkarakterológiában?
Ez nem származási vagy genetikai alapú. Egész egyszerűen arról van szó, hogy egy nagy közösségnek, a magyar nemzetnek, sőt egyes nemzetrészeknek is megvannak a maguk, csak rájuk jellemző, sajátos jellegzetességeik. Hunnia és Pannónia között bizony vannak különbségek.
Ha már itt tartunk, Ön szerint Magyarországnak hol a helye az európai Nap alatt? Évszázados vita ez Nyugatról, Keletről, kompországról és harmadik utakról.
Ha Magyarországot politikailag határozzuk meg, akkor ott a helyünk, ahol tagok vagyunk. Nem kérdés, hogy a rendszerváltoztatás egyik célkitűzése épp az európai uniós és a NATO-tagság volt. Bármennyi csalódás is ért és ér bennünket, jobb alternatíva ma sem kínálkozik. Mindazonáltal, ha arra keressük a választ, melyek azok az országok, amelyek a legközelebb állnak a magyar világnézethez és értékfelfogáshoz, egyértelműen Közép-Európában kell körülnéznünk. Nagy híve vagyok a közép-európai együttműködésnek és összefogásnak, a visegrádi négyek együttműködésének, sőt az utóbbi kiterjesztésének is.
Azok a viták, amelyek ma Brüsszel és Budapest között zajlanak politikai természetűek csupán, azaz feloldhatóak, vagy húzódik itt egyfajta mélyebb, világnézeti törésvonal is?
Attól tartok, inkább az utóbbi.
Még áthidalhatóak ezek a törésvonalak?
Nehéz kérdés. Nagy feladat ezek áthidalása, mert Brüsszel a jogállami alapelvekről réges-rég lemondott, kizárólag hatalmi küzdelmekre koncentrál. A Bizottság ma már a legmagasabb szintű egyeztetéseken sem ad arra, hogy a közösségi jog talaján állva érveljen. Egyszerűen utasításokat ad, vagy politikai követeléseket fogalmaz meg. Ez óriási veszélyt jelent az Európai Unióra nézve.
Ha megnézzük ma a német, vagy a holland társadalmat és összevetjük jellemzőit a szlovák, lengyel, vagy akár a magyar viszonyokkal, a differencia nagyobb, mint valaha. Alapvető különbségeket találunk. Az a furcsa paradoxon állt elő, hogy a vasfüggöny idején a politikai különbségek ugyan sokkal nagyobbak voltak, de a társadalmi különbségek jóval kisebbek. Mára ez megváltozott, Nyugat-Európában nem kérnek mindazokból a hagyományos, társadalmainkat korábban összefűző értékekből, amelyekre Európa épült. Mi viszont ragaszkodunk ezekhez, azzal a különbséggel, hogy nekünk eszünk ágában sincs megmondani, a németek, a hollandok vagy a skandinávok miként éljék az életüket. Fordítva ez sajnos nem igaz! Ők az érdekérvényesítésük lehetőségeként tekintenek Brüsszelre, az Európai Bizottságra és az összes uniós intézményre.
Közép- vagy akár hosszú távon feloldható még ez az ellentmondás, vagy a két megközelítés már annyira széttartó pályán van, hogy előbb-utóbb szétszakítja az Uniót?
Ez utóbbi a létező legrosszabb forgatókönyv…
Előbb beszéltük meg, hogy a magyar egy pesszimista nemzet...
Igen, kétségkívül egy létező, de rossz és nem kívánatos forgatókönyv ez. Ugyanígy rossz és nem kívánatos, hogy a Nyugat-Európára jellemző uniformizációs törekvések sikerrel járjanak. Ezek az országok, talán rossz lelkiismeretüktől vezérelve, azt hiszik, ha már feladták azokat az értékeket, amelyeken a társadalmaik alapultak, akkor Közép-Európának is fel kell adnia ezeket. Szerintem létezik egy arany középút. Európát intézményileg, politikailag egyben tartjuk, de elfogadjuk és tiszteljük a különbségeket. Ma a legnagyobb baj Brüsszellel és a nyugat-európai országok többségével, hogy sokat beszélnek ugyan a toleranciáról, de alapvetően intoleránsak. Nem képesek a sajátjuktól eltérő társadalmi berendezkedést elfogadni. Még úgy sem, hogy ők szakítottak a gyökereikkel, nem mi.
Akkor elfogadják majd azt is, hogy egy politikai közösség, egy egységes belső piac akkor is tud eredményesen működni, ha közben a társadalmaik különböznek egymástól. Szerintem mi, magyarok, csehek, szlovákok, lengyelek nyugodtan legyünk büszkék ezekre a különbözőségekre. Egyáltalán nem baj, hogy a nemzeteink nem követik azt az utat, amelyet Nyugat-Európa maga számára kijelölt.
Nyugat-Európa letérhet még erről az útról? Akad még letérő a jó irányba?
Szerintem már nem.
A föderatív Európa hívei gyakran érvelnek azzal, az egységesülés, az uniformizáció erősebb érdekérvényesítést is jelent.
Európában a birodalmi törekvések általában nem jártak sikerrel, viszont nagyon sok szenvedést hoztak. A Harmadik Birodalom emléke borzalmas, nem érdemes megkísérelni építeni egy negyediket. Európa legnagyobb történelmi értéke, hogy sokszínű nemzetek alkotják. Ennek elismerése az EU alapdokumentumaiban is benne van. Vegyük például a lisszaboni szerződést. Mint minden emberi alkotás, lehetne tökéletesebb, de alapvetően normális kereteket ad az európai együttműködésnek. Mivel a szerződés módosítása csak a 27 tagállam közös megegyezésével lehetséges, erre az esély pedig minimális, az Európai Parlament, a Bizottság és a brüsszeli apparátus nagy része most azon igyekszik, hogy szerződésmódosítás nélkül értelmezze újra az alapdokumentumokat. Azokat a paragrafusokat, amelyeknek nem csupán az írott szövege volt egyértelmű, de az értelmezése is. Lopakodó szerződésmódosításnak vagyunk az elszenvedői, amellyel a nemzeti hatásköröket igyekeznek megnyirbálni.
Mindeközben a magyar kormány is szorgalmazza egy közös európai hadsereg létrehozását. Ha csak az Osztrák-Magyar Monarchiára gondolunk, miként képzelhető el a közös hadsereg közös pénzügy és közös külügy nélkül? Nem ellentmondás ez?
Látszólag valóban az, de mi nem azt mondjuk, hogy az Unió tagállamai számolják fel saját haderejüket és közös hadsereget hozzanak létre. Erről szó sincs, ez valóban megkívánná mindazokat a lépéseket, amelyeket Ön az imént említett. Európa még mindig gazdasági nagyhatalom. Akkor is, ha az elmúlt tizenöt évben az USA majdnem megduplázta, Kína nagyjából meghatszorozta saját gazdasági teljesítményét, miközben Európa 30-40%-os növekedést produkált csak. Ezzel együtt is ott vagyunk az első háromban gazdaságilag, viszont katonailag már korántsem.
A másik ezzel összefüggő nehézség, hogy Európa nem volt képes létrehozni egy olyan haderőt, amely ugyan nem szünteti meg a nemzeti hadseregeket, de képes katonai tekintélyt adni a kontinensnek. Nem az orosz–ukrán háborúba való beavatkozásra gondolok, de békefenntartó feladatok ellátására igen. A közös hadsereg ötlete nem új. Orbán Viktor miniszterelnök elsőként már 2012-ben beszélt az elképzelésről. Ha megnézzük, ma kik szegődtek e gondolat támogatóiul, valószínűleg ők lennének legjobban meglepődve, hogy ez eredetileg egy magyar javaslat volt.
Miniszter úr, 1823-mal indítottuk a beszélgetést, zárjuk mondjuk 2033-ban. Sokat beszéltünk arról, Nyugat-Európa rossz úton halad, amelyről talán már nem tud letérni. Ebből a szempontból mit gondol Magyarország következő évtizedeiről?
Néhány eddigi mondatom tűnhetett lehangolónak vagy pesszimistának, de alapvetően mégiscsak optimista vagyok. Naponta tapasztaljuk, hogy a magyar emberek ellenállóképessége kifejezetten erős. A magyar nemzethez való tartozás sokkal több előnyt nyújt, mint az elmúlt nyolcvan-száz évben bármikor. Szerintem jó okunk van optimistának lenni. Rajtunk múlik, mi lesz a sorsunk! Ha hiszünk közös céljainkban, közös értékeinkben, fontos számunkra a magyar kultúra, a nemzeti összetartozás, és mindezekért tenni is hajlandóak vagyunk, akkor tíz-húsz év múlva még jobb helyzetben beszélgethetünk, mint most.
