A válság után Brüsszelnek is adót fogunk fizetni, vagy Németország kivásárolja Európát?

Ronald Ižip szerint Európa mai állapota, hogy a déli államok mélyen el vannak adósodva, komoly teljesítménykülönbségek vannak az országok között, hogy a központi költségvetés minimális, és mégis mindenki onnan várja a megoldást, ez nagyon hasonlít arra a helyzetre, amibe 230 éve az USA jutott.

Akkor Amerika átalakította pénzügyi rendszerét, ami az egyik alapja lett a mai hegemóniájának.  

A 2008 utáni hitelválságot Európa nem tudta megoldani, a déli országoknak esélyük sem volt visszakapaszkodni, az államadósságuk tovább növekedett, míg a teljesítményük nem tudott érdemben növekedni. Az olasz államadósság 2012-re a GDP 125%-ra nőtt, amit az akkori tervek szerint 2020-ra 110%-ra, 2030-ra pedig 60%-ra kellett volna lefaragni. Tavaly ezt a pályát már az Európai Bizottság is másként látta, 2030-ra reálisnak tartotta, hogy az olasz államadósság 140% körül fog állni, ha pedig belevesszük a koronavírus hatását, akkor ez könnyen 160-180%-ra nőhet. Mindemellett az ország demográfiai krízisben van, és nincs sok esélye arra, hogy a teljesítményét érdemben növelni tudja.

„Háborúban állunk” mondta Emmanuel Macron a koronavírus elleni harcról, és ez nagyon hasonlít arra az időszakra, amikor az USA kivívta a függetlenségét Nagy-Britanniától, egy hétéves háborúban. Márpedig a háborúhoz pénz kell, így jelentős adósságot halmozott fel, amit nem volt képes fizetni. Nem segített a pénznyomtatás, a „continental” nevű pénz hamarosan hiperinflációt okozott és elértéktelenedett, amivel a gazdaságot is nehéz helyzetbe sodorta.

A történet száz év múlva folytatódott, amikor kipukkadt a harc Észak és Dél között. Addigra a déli gazdagabb tagországok megszabadultak a kölcsönöktől, míg az északi államok eladósodottak maradtak, nem tudtak új forrásokhoz jutni, ami gátolta a fejlődésüket.

Akkor a kincstár titkára, Alexander Hamilton úgy gondolta, hogy

a pénzügyeket úgy lehetne konszolidálni, ha növelnék kontinentális (központi) kormány szerepét, jogköreit.

Addig a központi kormánynak csak a külpolitikában voltak jogkörei, döntött a háborúkról, illetve kereskedelmi egyezményekről. Az elhúzódó polgárháború folyamán az amerikai kormány adóssága az akkori gazdasági teljesítmény 29%-ra nőtt, amit esélye sem volt törleszteni, hiszen csak a vámokból volt bevétele, ez pedig a saját működésére is kevés volt.

A központi kormány, illetve az északi országok magas adósságát A. Hamilton javaslatára úgy tudták megoldani, hogy

a 13 ország adósságállományát egyszerre a központi kormányra testálták, viszont a központi kormány ettől fogva részesedett az adókból, hogy kezelni tudja az adósságot.

A. Hamilton pedig új adókat vezetett be például a luxustermékekre, vagy az alkoholra. A tagállamok adósságának átvétele 1790-ben egyszeri alkalom volt. Még a 19. század negyvenes éveiben több tagállam csődbe jutott, és a központi kormány nem tett semmit a megmentésükért. Azóta törekednek a tagállamok a kiegyensúlyozott költségvetésre, amit még a nagy világválság idején is betartottak.

Jelenleg a központi kormány szedi be az adók 65 százalékát, amelyből 20 százalék visszajut a tagállamoknak és 15% az önkormányzatoknak. A tagállamok szedik be a fogyasztási adókat, és az önkormányzatok pedig a helyi adókat.

Ronald Ižip szerint a jelenlegi európai helyzet nagyon hasonlatos lehet. Bár a „még több Európa” és a nemzetállamok függetlensége közötti vita még nem dőlt el, de ez a helyzet hosszú távon nem fenntartható, és erre a válság is ráerősít.

Teljesen más döntési kényszer alakulhat ki, ha közös európai kötvényeket (eurobond, koronabond) bocsátanak ki, ha közös felelősségvállalást vezetnek be a tagországok kötvényeiért.

Szerinte

ekkor a helyzet hosszútávon fenntarthatatlanná válik, amennyiben a tagállamok nem adnak át több kompetenciát Brüsszelnek, nem alapítanak közös európai pénzügyminisztériumot, amely majd dönt a források kihasználásáról, illetve arról, hogy az adóink egy része Brüsszelben landoljon, hiszen a kölcsönöket fizetni kell.

Hogy mi lesz, azt nehéz megjósolni, de az egész válsághelyzetben könnyen benne van egy ilyen megoldás is.

Bár a fenti forgatókönyvnek némileg ellentmond Ronald Ižip másik írása, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy a válság utáni kilábalásban, a bezengett német segélycsomag nagyságában igencsak benne van a veszély, hogy az erősen megtartott német vállalatok a válság után komoly cégfelvásárlásokat folytathatnak egész Európában.

Úgy látja, hogy

a jelenlegi válsághelyzet komoly esélyeket teremt a német vállalatoknak, hogy tovább erősítsék európai jelenlétüket.

Minden válság egyben lehetőség. És a jelenlegi helyzetnek már biztosan erősebbek lesznek a gazdasági hatásai, mint az egészségügyiek. Már kijelenthető, hogy a gazdaság visszaesése nagyobb lesz, mint a múlt század 30-as éveiben volt a nagy világválság során.

Németország az ezredfordulón nagyon jól teljesített, de az utóbbi évtizedekben kezdett lemaradni Amerikától és Kínától, elsősorban a technológia területén. Viszont a gazdaság és az állam összefonódásának német modellje a válság során megmutathatja az erejét, főleg ha Németország erősíteni tudja vállalatait a többi európai gazdasági és pénzügyi erőkkel.

Még nem tudni, hogy a gazdaság 30 vagy 50%-kal fog visszaesni, mennyire lesz tömeges jelenség a csőd, vagy a munkanélküliség. A most hozott gazdasági intézkedések nem a gazdasági növekedést ösztönzik, hanem csak tompítani próbálják a hatásokat. Ezért egyetlen kormány vagy jegybank sem maradhat tétlen, és igyekszik minden idők legnagyobb ösztönző csomagját bevetni, és minél hamarabb.

A német kormány sem tett másként, és talán mindenkinél nagyobb csomagot jelentett be. A szlovák kormány eddig 1,5 milliárd eurónyira taksálja az intézkedéseit, és még nem tudunk róla minden részletet, ahogy azt sem, hogy ez még mennyivel növekedhet. Németországban már minden világos  - csak a mikrovállalkozások számára 50 milliárd eurót szán (1,5%-a a német GDP-nek).

A gazdaság megmentésére a számítások szerint a németek a GDP 51,2%-át szánják, ami cca. 1 700 milliárd euró. Ennek zöme, több mint ezermilliárd, pedig hitel formájában érkezik a közepes és nagyvállalatokhoz, amit a német állam 70-90 százalékos mértékben garantál. Mellé még jönnek az adó- és járulékfizetések elhalasztása, illetve a kurzarbeit.

Megvannak az indokai annak, hogy ennyit szánnak a vállalatok megtartására.

Első ok az expanzióra (terjeszkedésre) való lehetőség.

Amely ország nem segít a vállalatainak, akkor azok csődbe jutnak. És lesz ilyen, itt pedig lehetőség adódik a német vállalatok számára. A német vállalatok alacsony versenyközegben, olcsó munkaerőhöz juthatnak, olyan országokban, ahol igencsak várni fogják a külföldi tőkét

A másik ok pedig az, hogy az olasz, spanyol vagy a francia adósság erőteljesen növekszik.

Ebben a helyzetben nincs értelme a túlzott spórolásnak, amikor a többi ország monetáris ösztönzőkben részesül. Inkább követni őket, és eladósodni – persze nem a szociális csomagok miatt, hanem beruházni az ország jövőjébe, a vállalatokba.

Persze a szerző erről a lehetőségről sem állítja, hogy biztosan így lesz, de a német kormány igyekezetét látva a vállalatai jó kondícióban való tartására, komoly esély van egy ilyen forgatókönyvre.

Mindenesetre kaptunk két reális forgatókönyvet, s itt a félperiférián meg kellene találni a módját ezek kivédésére, vagy arra, hogyan miképp érvényesíthetjük legjobban az érdekeinket az új helyzetben.