Új év – kérdőjelekkel
Az előttünk álló év az egyik legnehezebbnek ígérkezik az idén harminc esztendős Szlovákia történetében. Bizonytalan politikai és gazdasági helyzet, amit csak tetéz a kiszámíthatatlan külső környezet – csupa kérdőjel az ajtóstól ránk rontó 2023 ajánlólevelén.
Az új év legfontosabb kérdése, hogy véget ér-e a szomszédunkban a háború, a szlovákiai közélet alakulását is alapvetően határozza meg. Ha a fegyveres konfliktus kitolódik, a következő hónapokban fokozódó gazdasági krízissel, s ebből adódóan éleződő szociális válsággal számolhatunk.
2022 a szlovák politikában egy nehezen megmagyarázható paradoxonnal zárult. A kormány elbukta a bizalmi szavazást a parlamentben, miközben rá néhány napra ugyanaz a törvényhozás alkotmányozó többséggel szavazta meg az ügyvivő kabinet által beterjesztett költségvetést. Vagyis nyilvánvalóan és látványosan felborult a politika üzemszerű, a józanész által diktált logikából fakadó menete.
A szlovák jobboldal ezzel tetézte be a példátlanul széles felhatalmazással induló ciklus önsorsrontó vesszőfutását. Emiatt a magunk mögött hagyott 2022-es év választ adott a kérdésre, mely pártok biztosan nem lesznek egy következő kormány meghatározó szereplői.
2023 következő nagy kérdése, ha már a jobboldal belátható időre eltékozolta a történelminek is mondható esélyét, hogy ciklusokon átívelően kormányozza Szlovákiát, mely politikai erők kerülnek a kormányrúdhoz. Pontosabban, melyik párt jelölheti a kormányfőt, és határozhatja meg a politika fő irányát. A válasz csak azért nem egyértelmű, mert a 2020-ban bukott baloldal kettészakadt, saját soraiban egy ciklussal korábban letudva a nyilvánvaló választási vereség után a jobboldalra váró, már ma is jól kitapintható szakadást.
Hogy miről is van szó? Miközben Pellegrini hátat fordított Ficónak, Matovič és Sulík pedig lélekben minden jel szerint véglegesen kettéhasította a Mečiarral és Ficóval szemben 1990 óta rendre összezáró jobboldalt, megindultak a tektonikus lemezek a szlovák politikában.
A pártszerkezet átalakulása, ha kitekintünk a Tátrától a Dunáig terjeszkedő, a fiatal felnőttkor delelőjébe lépő államból, jól láthatóan leképezi az európai politikában is egyre látványosabb törésvonalakat.
Töredelmesen bevalljuk a kedves olvasónak, azt hittük, Szlovákia a szénsavas üdítőital által kiváltott, könnyen kibüföghető életérzést kínáló progresszívek feltűnésével lépett be a politikai posztmodern korába. Tévedtünk, jeles haladárjaink 2020 februárjának szökőnapján orra buktak a parlamenti küszöbben, pedig előtte az európai parlamenti voksoláson, meg az államfői székért folyó versenyfutásban olyan hosszú menetelést vágtak ki, mint a kínai Vörös Hadsereg 1934 és 1936 között.
Igaz, éljünk annyi megszorítással, hogy a Hlas elnöki székében ülő borostás politikai termék még akár választhat is, hogy a globalista vagy a szuverenista tektonikus lemezre költözzön. Mert a törésvonal napjainkra Szlovákiában is egyre inkább itt húzódik.
Szögezzük le, minden a politika földindulásáról szóló eszmefuttatás pontosan annyit ér, amennyit a választó magáénak érez belőle. Szlovákiában jelenleg a koalíció szerencsétlenkedése miatt elsöprő kormányváltó hangulat érzékelhető. A választók többsége pontosan tudja, mit nem szeretne: a mostani kormánypártokat, némi megengedéssel szólva a nemzet genetikai frissességéért oly sokat tevő Boris Kollár családi vállalkozásáról.
Vagyis a felmérések alapján a jelen helyzetben győztest hirdetni római augurokat meghazudtoló madárjóslás a javából. Arról nem is beszélve, hogy az imént citált Öllös László tétele szerint a közvélemény-kutatások egyre kisebb megbízhatósággal vetítik előre egy soron következő parlamenti választások valós eredménysorát. Gondoljunk csak 2020-ra!
Az antik Rómában lituusnak mondott kacskaringós végű botban végződő kultúrtörténeti kitérő után a politológia faék egyszerűségű nyelvére váltva, a következő választásokat az fogja megnyerni, akiről a választói többség inkább elhiszi, hogy a jelenlegi koalíció pártjaitól a pandémia idején is jól bevált két méteres távolságot biztosan megtartja.
Ha Pellegrini folyamatosan az erősen odakozmált Sulík által a progresszívek felé nyitott liberális szagmintákkal körbejelölt karanténzóna határán fog sompolyogni, Ficónak nem lesz más dolga, mint hátradőlni, és egy kávét kérni. Esetleg néhány keresetlen szót szólnia az országot idegen érdekek oltárán elszegényítő kormányról, cinikus félmosollyal a szája szegletében az irányt tévesztett bundás, akarom mondani borostás bárányt felszólítva, hogy valljon végre világosan színt, kik az ő pásztorai.
Magyarán a következő választási meccset a kormányváltó hangulat hullámára ülve lehet a legbiztosabban megnyerni, még csak nem is kell túl sokat villantani, csak biztosan megülni a hullámot. Mindez pedig kitűnő lehetőség a Smer sokak által idejekorán leírt elnökének arra, hogy a jövőben ne csak ideiglenesen szabadlábon védekezzen, hanem visszafoglalja a kormányfői bársonyszéket.
Aki esetleg kételkedne a szlovák politikát elárasztó hullámeffektusban, gondoljon a harminc év ezernyi hasbeszélő mutatványát felmutató szlovák történelem legkreatívabb ellenzéki vezérének 2020-as korrupcióellenes hullámlovaglására.
Az már egy másik kérdés, hogy Matovič a kormányrúdnál a beat-korszak ittfelejtett, Messiás-pózba dermedt hippijének tűnt, akit két füvezés között LSD-tripek gyötörtek, amely rögtön világmegváltó ötletbörzére ragadta a leszokás, de legalábbis az ideiglenes kijózanodás helyett.
Mindannyiunk szerencséjére a népképviselők szakadatlanul áldásos törvényhozói munkájukat megszakítva a büdzsé elfogadása után január harmadik hetéig téli pihenőre vonultak.
Az időközben szelíd lankák, esetleg meredekebb hegyoldalak hópárnáin suhanó honatyáknak és honanyáknak mindez elég időt ad, hogy felkent vezetőik eldöntsék helyettük, mikor járulhat az urnákhoz az istenadta nép.
Júniusban-é, vagy tán szeptemberben? Utóbbi mellett szól, hogy az államkasszából csordogáló párttámogatások ügyeletes részlete még befutna a nap nap után a népet szolgáló pártok kasszáiba.
Nem kell izgulni, akinek heveny elvonási tünete van a választási éjszakák iránt, az januárban kellő állampolgári öntudattal népsavazhat (sic!), köszönhetően Ficóék frissen felfedezett elkötelezettségének a közvetlen demokrácia iránt. Mert ugye az nehezen tagadható, hogy Tessedik Sámuel kitűnő pedagógus és nemzetgazdász volt, de a felvidéki Pered községhez vajmi sok köze nem volt. Sajnálatos módon az Úr már a feledés homályába boruló 2013-as évében ezt másképp látták a peredi polgárok és a makulátlan bűnlajstromú belügyér, Robert Kaliňák.
Ami pedig minket, magyarokat illet, voltaképpen egyszerű feladat vár a politikai érdekképviseletünkre. Amikor hallgatni kell, hallgatni. Amikor beszélni, akkor megszólalni.
Az ember néha rácsodálkozik, miért került feketelistára az ötvenes években a kitűnő Seress Rezső dala. Nem, nem a Szomorú vasárnap – formabontó pártértekezleteknek amúgy is a szombat a napja. Ez a dal a Szeressük egymást gyerekek. Hisz minden percért kár!
Megjelent a Magyar7 2023/1. számában.
