A szlovák L'art pour l'art Társulat
A múlt hét után szemernyi kétségünk sem maradt, hogy a szlovák kormány új értelmet ad az öncélúság, a művészeteket egykor új szerepfelfogásba sorakoztató fogalmának. Amit Matovičéktól látunk: a hatalom a hatalomért, az minden esztétikától lefosztott pőre szomorújáték, némi komikus beütéssel.
A politikából régóta ismerjük, hogy a kudarcot a tétcsökkentő kommunikáció követi. Ennek iskolapéldáját láthattuk, miután a szlovák törvényhozás múlt szerdán az előzetes várakozásokkal szemben mégsem függesztette fel a szervezett bűnözői csoport létrehozásával és működtetésével meggyanúsított Robert Ficót.
Történt ugyanis, hogy két honanya, aki a legnagyobb kormánypárt listáján szerzett mandátumot, nem szavazta meg az exkormányfő kiadatását. Nem mellesleg a Sme rodina testületileg nem támogatta az indítványt, kiadós barackot nyomva ezzel a korrupcióellenes harcot fennen hirdető koalíciós társak buksijára.
Azt is hihetnénk, hogy amikor ezek a sorok vasárnap reggel íródnak, a Ficónak mentőmellényt dobó Boris Kollár párttá duzzasztott családjával a házelnöki szék kényelme helyett már az ellenzéki padsorokat koptatja. Ehhez képest a legnagyobb kormánypárt elnökétől, Igor Matovič kiérdemesült miniszterelnöktől a parlamenti szavazás után megtudhattuk, a Sme rodina nélkül nincs tovább kormányzás.
Ha Kollárékat távozásra kényszerítik, következik az előrehozott választás, és mivel a kormánypártok az előző két évben apait, anyait beleadtak, visszajön a maffia. Ezért azután Boris Kollár olyan, amilyen, de a pártja egyelőre még nem borítja a kormányt, s amíg így van, addig a népért görnyedő kormánypárti honatyáknak nem kell visszamenni autófényezőnek. Meg is van az ok a további közös kormányzásra.
Mert ugyebár arról senkinek kétsége nincsen, hogy a lófarkas zászlóként lobogtatott korrupcióellenes küzdelem folytathatatlan a Ficót a vizsgálati fogság kényelmetlenségétől megszabadító Kollárékkal.
Könnyen lehet, hogy ez a maga könyörtelen meztelenségében arcunkba dobott hatalmi öncélúság ismerősnek tűnhet néhány olvasónknak.
Elég a legújabb kori magyar nyelvemléket, az őszödi beszédet felidézni, hogy megértsük, mit jelent a politikai l'art pour l'art, és a teátrális mozdulatok mögül felsejlik a párhuzam Gyurcsány Ferenc és Igor Matovič között.
Gyurcsány Őszöd után majd 16 évvel is garancia arra, hogy a választók többsége sikoltva meneküljön minden olyan listától, amelyen szerepel a neve. Kitartó hatalommániával, az azt szolgáló nem kevés munkával és elvitathatatlan tehetséggel mára elérte, hogy az ellenzéki roncsderbiben élre kerüljön. Igor Matovič a legjobb úton halad affelé, hogy a szlovák Gyurcsány Ferenccé váljon. Egyidejűleg a szlovák jobboldal a 2020 óta tartó ciklusban mutatott teljesítményével a magyarországi baloldalhoz hasonlóan hosszú időre eljátszhatja az esélyét arra, hogy kormányzóképesnek mutatkozzon.
A párhuzam annál inkább megállja a helyét, mert a jelenlegi szlovák kormánykoalíció hasonlóan heterogén, mint a Fidesz leváltásának április 3-án sikertelenül nekigyürkőző ellenzéki összefogás.
A Smer-vezér mentelmi jogának felfüggesztéséről szóló szavazás a korábbi példáknál is élesebben mutatta, a korrupcióellenes küzdelemben a Sme rodina és a másik három kormánypárt között éles törésvonal van.
A koalíciót megosztó ellentétek sora azonban ezzel közel sem ér véget.
A pénzügyi, szociális kérdésekben jól érzékelhető a megosztottság a Za ľudíból érkező képviselőkkel kiegészült SaS és a többi kormánypárt között. Ha választ keresünk arra, hogy a visegrádi országok közül miért Szlovákia maradt a sor végére, hogy a szociális válsággal fenyegető inflációs sokkhatás enyhítésére érdemi kormányzati lépésekre szánja rá magát, elég felidéznünk Richard Sulík és Igor Matovič adok-kapokját az elmúlt hetekből.
Az SaS első embere gazdasági miniszterként élesen szembefeszül a pénzügyi tárcát vezető Matovičcsal, körömszakadtáig ellenezve a másik három kormánypárt által támogatott szociális mentőcsomagot. A konfliktus nem új, ezt láthatjuk bő két éve. Az eredmény is garantálható, további társadalmi bizalomvesztés, a kormányzóképesség fokozódó felégetése.
Vagyis, a kérdés igazából az, a legnagyobb kormánypártnak mikor érdemes borítania a koalíciót, hogy a romok alól még a lehető legnagyobb eséllyel mászszon ki. Ha az OĽaNO ezt a kedvező pillanatot elmulasztja, ha egyáltalán lesz még ilyen pillanat, akkor belátható időre Matovič nem lebecsülhető képességei és ösztönei ellenére sem jutnak vissza a kormányrúdhoz.
Az nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzet a lehető legkedvezőtlenebb arra, hogy a koalíció bedobja a törölközőt. Ha a múlt szerdai szavazás után így tenne, az eddigi kudarcai sorát annak beismerésével tetőzné, hogy véglegesen elbukott a korrupcióellenes harcban is.
Matovič azt gondolhatja, aki időt nyer, életet nyer. Kérdés, hogy Gyurcsányhoz hasonlóan szabadesésben megy végig a nagyrészt saját maga által okozott lejtőn, vagy a csúszás közben talál kapaszkodót.
Az olvasóban talán felmerült, miért nem esett eddig egyetlen szó sem a kormányfőről, Eduard Hegerről. A Matovičot ciklus közben váltó miniszterelnök hivatali idejének kezdete óta kármentésre rendezkedett be. A kilencvenes évekből örökölt sémák szerint a populista baloldallal szemben álló, liberálisokat és konzervatívokat is tömörítő jobboldal egységét, amit érezhetően kikezdett a Sulík–Matovič párviadal, megpróbálja egyben tartani.
Vagyis Heger lehet Brüsszel és Washington színtelen, szagtalan mandzsettagombja, de valószínűleg ez még a színes kosztümök és jól szabott zakók díszzsebkendőinek szlovák közegében is kevés ahhoz, hogy emlékezetes teljesítmény maradjon. Mindez azt a nehezen cáfolható jövőképet erősíti, hogy a szlovák L'art pour l'art Társulat tartósan megágyazni készül a 2020-ban vert helyzetben lévő baloldalnak.
Ezt látva, felvidéki magyarként az emberben egyszerre merül fel Ficóék nehezen felejthető nagypályás magyarellenessége a dunaszerdahelyi szurkolóveréssel és a Hedvig-üggyel, és az a remény, hogy a 2020-at megelőző évek gyakorlatát visszahozva újra pragmatikus alapokra helyezhető az államközi viszony.
Megjelent a Magyar7 2022/19. számában.
