Tükör által homályosan (I.)
Önismeretünk egyik fontos szempontja, hogy mások hogyan, milyennek látnak, láttatnak bennünket. Személy szerint és közösségként is. Az elénk tartott tükör azonban lehet kopott, repedezett, sőt torzító. Ezért is fontos, milyen tükörbe nézünk. Például a szlovák sajtó elénk tartott tükrébe.
Tapasztalataim szerint sok felvidéki magyar értelmiségi tájékozódik a szlovák liberális sajtóból (is). Teszi ezt talán megszokásból, vagy mert a konzervatív portálokat nem ismeri. Esetleg bedől a liberális-baloldali agymosásnak, hogy a Postoj, az E-report vagy a Hlavné správy nem lehet más, mint hazug propagandagyár, ráadásul az oroszok rozsdás szócsöve. Ha a fényességes Soros-birodalomé lenne, azzal semmi gond. A kiglancolt, nemzeti témákat elhallgató, független-objektív sajtó azonban csak liberális lehet.
Se kedvem, se időm végigszálazni az egész szlovák sajtó szerkezetét, de azzal azért tisztában vagyok, hogy a szlovákiai média sokkal egyoldalúbb, nagyobb részben liberális, mint a magyarországi, ahol az elmúlt évek alatt az arányok majdnem kiegyenlítődtek. (Ellentétben a brüsszeli hazug propagandával, hogy az Orbán-kormány elfoglalta az egész médiát. Elég kinyitni az interneten a keresőprogramot, milyen híreket tálal elénk az „objektív”, mindentől független algoritmus, vagy végignézni egy szupermarket sajtós polcait vagy egy újságosstand kínálatát.)
Van úgy, hogy hónapok múlnak el „magyar” téma nélkül a szlovák sajtóban.
A tévéadók ugyan néha elindulnak „felfedezni” a „szlovák délt”, főleg ha bűnözésről, szaftos ügyekről van szó, amelyek növelik a nézettséget, aztán hosszú csönd következik, mintha nem is élnének magyar emberek Szlovákiában. Ám amikor közelednek a választások, egyszeriben érdekessé válunk. Nemcsak a politikai pártok számára, a sajtó is elindul barangolni a magyar vidéken és vadászni a magyar szavazókra.
A „mi magyarjaink” (naši Maďari) egyszeriben nagyon érdekesek, de legalábbis elviselhetőek lesznek. Mi meg szájtátva nézzük, hogy miután lefutották a kötelező köröket, szakértőnek előhúzzák Bugár Bélát, akinek a hazugságaira, úgy vélik, még mindig sokan kíváncsiak, hiszen évekig ő volt a hálás „mi magyarunk”, és következetesen három magyar pártot emlegetnek (papíron valóban így van, a valóság kissé más képet mutat).
Ráadásul osztályozni kezdik a „felvilágosult” (értsd: liberális) magyarokat és a többieket (értsd: konzervatívokat, nemzetieket).
Nem kis felháborodással olvastam nemrég Rudolf Chmel egykori kulturális miniszter, még egykoribb irodalomtörténész április 2-án a Denník N-ben megjelent cikkét, amelynek már a címe is sokatmondó volt: „30 ezüstért vagy rubelért”. Ennél egyértelműbben és lényegre törőbben nem is lehet fogalmazni. Idézet a cikk elejéből:
Se kedvem, se hajlandóságom Rudolf Chmel egész terjengős, egyoldalú eszmefuttatását lefordítani, talán csak annyit tennék hozzá, hogy egy egykori minisztertől, kultúrdiplomatától, elismert irodalmártól nem várna az ember ilyen durván egyoldalú, a felvidéki magyarság nagy részét lesajnáló véleményt. „Még szerencse – állítja Chmel –, hogy az 1989-es változások résztvevői és fiatalabb folytatóik között akadnak európai módon gondolkodó magyar polgártársaink is.”
Chmel értelmezésében a történelem és a politika egyszerű, mint egy faék, amelyben a felvidéki magyarság – micsoda is? Inkább idézek ismét, talán ebből világossá válik.
Győzött a kollektív butaság, amely megboldogult barátom, Esterházy Péter szerint a legnagyobb fenyegetés a demokrácia számára. Mert Adam Michnikkel szólva, a demokrácia a butáké is. Van azonban egy alapvető különbség. Míg a Most–Híd akkori döntése autonóm módon volt hülyeség, nem a Fidesz nyomására történt, addig a mai buta és alattvalói.”
Nem hiszem, hogy Chmel öregkorára elbutult volna, inkább a baráti körének sugalmazását vélem kisugározni a sommás véleményéből. Elénk tartott tükörnek azonban elég beszédes.
De hát miért csodálkoznánk, amikor az egyetlen magyarul megjelenő napilap is olyan kategorikusan osztályozza a felvidéki magyarságot, hogy a konzervatív, nem liberális olvasó arcpirulás nélkül aligha ússza meg. A legutóbbi elnökválasztás során például a Magyar Szövetséget ekézve a lap főszerkesztője az alábbi következtetésre jutott: „már megint az Orbánéktól érkezett ukáz hatására kellett ilyen gyorsan lándzsát törni a megüzent oldal mellett”. (Értsd: Pellegrinire szavazni.) Ezt csak egyféleképpen lehet értelmezni: a felvidéki magyar szavazó kiskorú és buta, nem képes saját maga eldönteni, kit tart megfelelő jelöltnek, és ki az, akit – mint nagyobbik rosszat – elutasít. Az elnökválasztást ezek szerint a magyarországi médianyomás és talán személy szerint Orbán Viktor döntötte el. Ám az is lehet, hogy Pozsonyban egy Orbán-féle árnyékkormány irányítja az országot.
Az Új Szó főszerkesztőjének (aki mellesleg magyarországi illetőségű, és tudtommal szlovákul sem tud), aki pozíciójából adódóan élharcosa a liberális kultúrkampfnak, a logikája szerint
Mit lehet erre mondani? Ki mint él, úgy ítél? Az érvrendszer, amely szerint a felvidéki magyarok üresfejű csordája csak „beintésre” és „ukázra” lenne képes mozdulni, a pártállami időket idézi, lenézve az egész közösséget. Amely közösségnek a jóindulatából – az olvasó támogatásából – létezik a lap. Legalábbis ezt állítják magukról. Érdekes módon ez a sajtótermék tudtommal sosem kutakodott az egykori Most–Híd adriai villái, nyaralói és jachtjai tájékán.
Hasonlóan a Pátria, a magyar nyelven sugárzott pozsonyi rádióadó, amely rejtély, hogy kinek a pátriája. Leginkább az egyetemes Orbán-gyűlölet egyik gyűjtőedénye, amelynek gyakori kedvenc vendége például az egész Kárpát-medence legvállalhatatlanabb, legszélsőségesebb nézeteket valló „publicistája”, a romániai Parászka Boróka. Ezek mossák a szlovákiai magyarság agyát. Ezért kész csoda, hogy még nem vált mindenki liberális atlantistává Pozsonytól Királyhelmecig.
Megjelent a MAGYAR7 17. számában.
