Tárnok Balázs: Ha azt akarjuk, hogy a nemzetközi térben is figyeljenek a gondjainkra, el kell végeznünk a házi feladatot!
Tárnok Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos segédmunkatársa 2021 januárja óta az Egyesült Államokban található University of Notre Dame vendégkutatója. A kisebbségi jog- és érdekérvényesítéssel foglalkozó szakember néhány nappal ezelőtt amerikai kutatók előtt tartott előadást a Beneš-dekrétumok máig ható jogérvényességéről. Arra voltunk kíváncsiak, egy átlag amerikai szakember vajon mit tud a felvidéki magyarság problémáiról, érti-e a dekrétumok máig ható jelentőségét. A válaszokra sajnos számítottunk, de a Tárnok által adott indoklás rendkívül fontos kérdéseket vet fel.
Mielőtt az igazán izgalmas kérdésekre rátérnénk, szolgálj kérlek némi háttérinformációval! Milyen körülmények között került sor az előadásra?
Az amerikai ösztöndíjam kifejezett célja, hogy kutassam az USA-ban élő etnikai csoportok érdekérvényesítési stratégiáit, illetve rendszeresen beszámoljak azokról a jogsértésekről, amelyeket a határon túli magyarságnak kell elszenvednie szülőföldjén. Számos szakemberrel találkozom, interjúkat készítek, beszélgetünk. Így jutottam el az Indiana University magyar történész professzorához, Borhi Lászlóhoz. Beszámoltam a saját kutatási területemről, említettem neki, hogy szeretném az amerikai tudományos közösséget megismertetni a felvidéki magyarságot érintő, jogi vonatkozású problémákkal. Borhi nyilván tisztában volt a Beneš-dekrétumok történelmi vonatkozásaival, de az, hogy ezeknek máig érzékelhető jogi hatásuk van, számára is újdonság volt. Ennek a beszélgetésnek a folyománya volt ez az előadás az indianai egyetemen.
Milyen témákat sikerült érinteni?
Három központi kérdésre fűztem fel az előadást. Hogyan és persze miért alkalmazzák még mindig a kollektív bűnösség elvén alapuló dekrétumokat? A nemzetközi közösség miként viszonyul ehhez a kérdéshez? És végül igyekeztem azt is megválaszolni, miként lehetne megszüntetni ezt az áldatlan állapotot.
Azért is örültem a lehetőségnek, mert a korábbi hónapok interjúi és beszélgetései során azt tapasztaltam, hogy nem csupán az amerikai közvéleménynek, de sokszor még a régió szakértőinek sincs ismerete arról, hogy Európa közepén, egy EU-s tagállamban a kollektív bűnösség elvén alapuló joggyakorlat van érvényben.
Azért ez nem különösebben meglepő.
Nem, de annál szomorúbb. Január óta vagyok kinn, rengeteg emberrel beszéltem, jogászokkal, politikai szereplőkkel, minisztériumi hivatalnokokkal, jártam civil, emberjogi szervezeteknél.
Senki, de senki ezek közül a szakértők közül nem tud arról, hogy ezek a jogsértések most is zajlanak.
Ezek szerint a dekrétumokkal kapcsolatban nagyjából képben vannak?
Fogjuk rá, de nem miattunk. Inkább cseh vonatkozásban ismerik a dekrétumokat. A háború után hárommillió németet telepítettek ki Csehországból, ráadásul egy nagy projekt részeként, Közép-Kelet-Európában 14 millió német volt kénytelen elhagyni a szülőföldjét a kollektív bűnösség elve alapján. Ezzel a régió ismerői Amerikában is tisztában vannak, sőt, kutatják a témát. A szlovákiai vonatkozásokat azonban alig-alig ismerik, arról pedig végképp szinte semmit nem tudnak, hogy a dekrétumoknak ma milyen hatásai vannak. Két ügyet sikerült részletesebben ismertetnem. Az egyik a Bosits kontra Szlovákia ügy, amelyet Fiala-Butora Jánosék vitték a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága elé. Ez az emlékezetes erdőelkobzásos történet. A másik a D4-es körgyűrű alatti földek ügye Pozsonypüspökinél, amely esetében a szlovák hatóságok tavaly szintén megkísérelték elkobozni az érintett földeket a Beneš-dekrétumok alapján. Vannak még más esetek is, de ez a kettő azért volt kiváló példája a jelenségnek, mert nagy médiafigyelmet kaptak. Legalábbis itthon. Külföldön sajnos nem.
A sajtó nem törődött vele, az EU-s hatóságok általában hatásköri okokra hivatkozva nem foglalkoznak ezzel és az USA külügyminisztériuma által kiadott éves emberi jogi jelentésekben sem szerepelt. Tíz év alatt egyszer sem. A legutóbbiban sem, pedig akkora a Bosits-ügy kapcsán már megszületett a Szlovákiát elmarasztaló strasbourgi döntés.
Mi lehet ennek az oka? Ennyire nem érdekli a felvidéki magyarok problémája a nemzetközi közvéleményt?
Részben erről van szó. Csakhogy ez inkább okozat, semmint ok. Ha ugyanis ebből indulunk ki, nem nézünk szembe a saját felelősségünkkel. Érdekes módon az erdélyi magyarságot ért jogi sérelmek sokkal alaposabban megjelennek a Romániával kapcsolatos amerikai alapjogi jelentésekben. Miért?!
Miért?
Mert nincs, aki rendszeresen tájékoztatná őket a felvidéki problémákról, illetve akikkel állandósult munkakapcsolatot tartanának fenn a hiteles információk megszerzése érdekében. Sajnos be kell látnunk, a felvidéki magyar elitből, tisztelet a kivételnek, hiányzik a nemzetközi kitekintés, a nemzetközi dimenzió. Ad hoc érdekérvényesítő munka van, rendszeresség és stratégia nélkül. Fiala-Butora János a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala megbízásából az elmúlt években bár rendszeresen készített árnyékjelentéseket az Európa Tanács kisebbségvédelmi ellenőrzési mechanizmusaihoz, illetve a Kerekasztal képviselői alkalmanként találkoznak az országlátogatásokon résztvevő delegációkkal, de nem lehet azt mondani, hogy akár a Kerekasztal, akár más felvidéki magyar civil szervezet (vagy politikai párt!) strukturáltan, napi rendszerességgel, szisztematikus nemzetközi érdekérvényesítő tevékenységet végezne.
Az erdélyi magyarság ezt a munkát évek óta sokkal komolyabban végzi, aminek meg is van az eredménye. Csak egy példa, a Romániáról készült amerikai alapjogi jelentésekben még az is benne van, ha focimeccsen hangosan szidják a magyarokat.
Azért erről mi is tudnánk mesélni.
Hát pont ez az! Hiába volt akár az erdőknek, akár a D4-es alatti földeknek jó sajtója a felvidéki magyar térben, sőt, Magyarországon is, a nemzetközi térbe ezek a témák nem kerültek ki, mert nem vittük ki őket.
A Human Rights Watch egyik szakembere is azt mondta nekem, fogalma sem volt erről az egészről, mert nem olvasott róla semmit, illetve erre vonatkozó tájékoztató anyagokat sem kapott.
Jelent meg egy-két angol nyelvű közlemény ezekről az ügyekről, amelyek ismertették a jogsértéseket, de ez messze nem elég. Ezeket az anyagokat meg kell köröztetni a megfelelő helyeken és embereknél, hitelesen kell tájékoztatni a problémákról az egyes nemzetközi intézményeket, elvinni a hírét ezeknek a jogsértéseknek.
Most, hogy értesültek róla, teszem azt a HRW-nél, szerintük is érdemi problémáról van szó?
Hogyne, csakhogy a publicitási problémák miatt nem foglalkoznak vele. Konkrétan a HRW szakembere jelentette ki, hogy nagyon nehéz lesz a nemzetközi közvélemény figyelmét felhívni a problémára, mert nincs sajtója a dolognak, és az egyes alapjogi jelentésekben sem jelennek meg a problémák.
Mi a teendő?
A mi feladatunk az, hogy a saját problémáinkat kivigyük a nemzetközi térbe, ezt más nem teszi meg helyettünk. Rendszerszintű, intézményesített nemzetközi érdekérvényesítésre van szükség. Ez alatt nemcsak az Egyesült Államok illetékes szakértőinek és hivatalnokainak tájékoztatását értem, hanem valamennyi releváns nemzetközi szervezet mechanizmusaiban való aktív részvételt, úgy mint az ENSZ, az Európa Tanács, valamint az Európai Unió intézményeinek hiteles tájékoztatását.
Az amerikai emberi jog jelentésből nem azért hiányzik a felvidéki vonatkozás, mert az ne lenne jelentős probléma, hanem azért, mert hiányzik ez az intézményi keret és az érdekérvényesítési munka állandósága.
Az alkalmi tájékoztatás már nem elég; aktív szakmai kapcsolatokra, nemzetközi jelenlétre van szükség. Ha azt akarjuk, hogy foglalkozzanak velünk, figyeljenek a gondjainkra, hát el kell végeznünk a házi feladatot!
