„Nem hagyjuk a vezekényi iskolát!”
„Nem hagyjuk a vezekényi iskolát!” – mondta a tanévnyitón Zupko Tamás, Pozsonyvezekény polgármestere. A mondat most talán fontosabb, mint valaha. Miközben Szlovákiában az iskolahálózat optimalizációjáról zajlik a vita, a kisiskolák létét egyre inkább a számok alapján mérik. Pozsonyvezekény azonban évek óta bizonyítja, hogy a kevés gyerek nem feltétlenül jelent kevés lehetőséget. Itt harmincnál is kevesebb diák tanul, mégis jut idő figyelemre, közösségre, versenyekre, élményekre, és ami egy magyar településen talán mindennél fontosabb, a gyerekek magyarul tanulhatnak, magyarul élhetnek meg egy darabot abból, ami otthon.
Az elmúlt hetekben egyre többet beszélünk arról, hogy mi lesz a szlovákiai kisiskolákkal. A csökkenő gyereklétszám valós probléma, ezt nem érdemes szépíteni. Az oktatási rendszernek is alkalmazkodnia kell a változó körülményekhez. De amikor az ember ott áll egy olyan iskola udvarán, ahová a saját gyereke jár, óhatatlanul felmerül benne a kérdés, vajon tényleg csak a számokat kell néznünk?
Mert ez az iskola tényleg kevesebb mint harminc gyereket tanít, papíron tehát kicsi. A mindennapokban viszont egyáltalán nem érződik annak. Itt a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy minden gyerek számít.
És szülőként ezt nagyon könnyű megérteni. Egy olyan gyereknek, akinek több figyelemre van szüksége, különösen sokat jelenthet, ha nem kell elvesznie egy nagy közösségben. Ha a pedagógus ismeri őt. Tudja, mikor van szüksége egy kis segítségre, pihenésre, elvinulásra. Észreveszi, ha valami bántja. Ismeri az erősségeit, és nem csak azt látja, amiben éppen nehezebben teljesít.
Az én fiam is ebbe az iskolába jár. Ezért én nem csak kívülről hallom, mit jelent a kis létszám. Nap mint nap látom. És látom azt is, hogy egy kisiskola nem attól jó, hogy kevés benne a gyerek, hanem attól, hogy van idő a gyerekekre.
Ha csak a számokat néznénk, könnyű lenne azt kérdezni, mit tudhat egy harminc gyerek alatti iskola? Nos, elég sok mindent. A vezekényi gyerekek már öt alkalommal jutottak el az országos robotikaversenyre, jártak külföldön, Panamában és Dortmundban, bekapcsolódtak az űrprogramba, különböző iskolán kívüli programokban vesznek részt, és országos versenyeken is eljutottak a döntőkig.
Ez azért elgondolkodtató. Mert egy kisiskola esetében hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a kevés gyerek kevesebb lehetőséget is jelent. Itt inkább azt látom, hogy a kevesebb gyerekre több figyelem jut. Talán éppen ettől mernek nagyot álmodni.
A vezekényi iskola története ráadásul nem most kezdődött. Tavalyelőtt arról írhattunk, hogy ötven év után ismét ötosztályossá vált az intézmény. Ez önmagában is nagy öröm volt egy ilyen apró településen.
De ami talán ennél is fontosabb, hogy az iskola mögött ott van az egész falu. A pedagógusok, akik egész évben azon dolgoznak, hogy a gyerekek szeressenek ide járni. A szülők, akik hisznek benne. Az önkormányzat, amely mindent megtesz azért, hogy minőségi és értékes napok legyenek a falakon belül. És persze a gyerekek, akiknek ez nem „egy kisiskola”. Nekik ez az iskola. Itt vannak a barátaik. Itt vannak azok a tanítók, akik ismerik őket. Itt vannak az első sikereik, az első versenyek, az első fellépések, a közös kirándulások, a mindennapi apró történetek. És itt van az a nyelv is, amelyen mindez történik.
Vezekényen kevesebb mint harminc gyerek kezdi az új tanévet ma. De ez a harminc – vagy akár kevesebb – gyerek harminc külön kis világ. Annyi álom, annyi félelem, küzdelem és lehetőség nekünk, felvidéki magyaroknak.
És amíg van, aki tanítja őket, aki hisz bennük, aki kiáll értük, és amíg ők magyarul mondják el, mit láttak aznap az iskolában, mit építettek a robotikaórán, milyen versenyre készülnek, vagy egyszerűen csak azt, hogy „anya, ma ez történt”, addig ez az iskola nem kevés. Addig ez az iskola él. Talán éppen ezért nem az a kérdés, hogy hány gyerek jár bele. Hanem az, hogy hány gyereknek jelent otthont.
