Mi történt a ligetfalui koncentrációs táborokban 1945 nyarán - láthatjuk-e a teljes igazságot? I. rész
Portálunk is foglalkozott azzal az Aktuality.sk-n megjelenő cikksorozattal, amely a (cseh)szlovákiai magyar és német kisebbség XX. századi szenvedéseit volt hivatott megmutatni a szlovák nagyközönségnek. Bár a szándék dicséretes volt, a végeredmény igen felemásra sikerült. A második világháború utáni tömeggyilkosságokat tulajdonképpen eltagadó történészi interjú különösen nagy port kavart, erre reagál most induló háromrészes cikksorozatában Szabó József, Magyarország pozsonyi nagykövetségének egykori diplomatája.
Az Aktuality.sk oldalán 2020. november 7-én terjedelmes írás jelent meg cáfolni igyekezve azt a tényt, hogy 1945-ben, az európai háborúk lezárása után, vagyis már békeidőszakban a ligetfalui koncentrációs táborokban tömeggyilkosságokat követett el a csehszlovák reguláris hadsereg tiszti és legénységi állománya.
Ivana Hečková szlovák történészeket szólaltatott meg a témában, akiknek a legfőbb érve az volt, hogy ma már nincsenek írásos bizonyítékai a tömeggyilkosságoknak, így azok valószínűleg meg sem történtek, vagy ha történtek is ilyenek, azok egyedi esetek voltak, vagy a szovjet hadsereg számlájára írhatók, esetleg azok még a német megszállás alatt zsidók ellen elkövetett bűntettek maradványai.
Őszintén szólva nem lepődtem meg olvasva ezeket az érveket. Nem először találkoztam ugyanis ezek többségével – a tömeggyilkosságok korabeli tagadása során ugyanezen álságos érvek hangzottak el.
A ligetfalui erődkörlet sáncárkaiban megtalált első tömegsírok idején a Pravda napilap 1947. májusában szintén a németeket jelölte meg a gyilkosságok elkövetőiként, áldozatként pedig a Pressburg Festung erődítési munkálatain dolgozó zsidó embereket. Lényeges különbség azonban az akkori és a mostani tagadók között, hogy még a Pravda sem tagadta le, hogy 1947. májusában tömegsírokat találtak a ligetfalui erődkörlet területén. Reagálva a zsidó áldozatokra vonatkozó állításokra csak arra hivatkozhatok, hogy a ligetfalui zsidó tömegsírok esetében még 1945. áprilisában és májusában rendkívül körültekintő és alapos kutató és feltáró munka folyt, aminek eredményeként öt tömegsírt tártak fel, részletes jegyzőkönyvek és jelentések születtek (ezek mind a mai napig a Szlovák Nemzeti Archívum irattárában fellelhetők), és az áldozatok újratemetése is megtörtént a ligetfalui temetőben.
E sorok szerzőjeként épp a zsidó tömegsírok exhumálása során tapasztalt szakszerűség és pontosság alapján hiszem azt, hogy az 1947-es exhumálások során is hasonló alapossággal jártak el – és erre közvetlen bizonyítok sora áll rendelkezésünkre.
További érvük a mai tagadóknak, hogy esetleg a táborban kitört járvány áldozatai is fekhettek a tömegsírokban. Gondolkozzunk el ezen egy kicsit:
mit kerestek volna ezek a holttestek az osztrák határ mellet fekvő erődöket összekötő sáncárkokban, amikor működött a ligetfalui temető?
Ráadásul, a tífuszra nem igazán jellemző tünet a tarkón található lőtt seb. Egyik fontos eszközük az ellenzőknek az a megengedő hozzáállás, hogy egyedi esetek megtörténhettek. Ez az érv teljesen egybeesik azzal a korabeli politikai (és a hozzá rendelt jogi) törekvéssel, amely – ha már a tömeggyilkosság tényét nem tudja tagadni – egyedi, esetként „magányos” elkövető zavart elméjének tulajdonítja a gyilkosságot. Ennek gyakorlati példája a ligetfalui tömeggyilkossággal rokonítható, azt időben közvetlenül megelőző Přerov mellet 1945. június 17-18-án elkövetett, 265 áldozattal járó tömeggyilkosság ítéletének bírósági indoklása.
A témáról való figyelem elterelését vagy gyengítését szolgálja az a cikkben szereplő történészi állítás is, hogy 1945. májusában Pozsonyban és Ligetfalun nem is tartózkodtak csehszlovák katonai alakulatok.
Pozsony és környéke ugyanis a szovjet Vörös Hadsereg hadműveleti területe volt, így vagy a harcokban elesett, vagy azt követően a szovjetek hadifogságába esett és általuk agyonlőtt hadifoglyok tetemeit találhatták meg. A pozsonyi hadművelet tanulmányozása azonban más következtetés levonására ad lehetőséget.
A 2. ukrán front gyakorlatilag menetből, két-két és fél nap alatt robogott át Pozsonyon, ráadásul a főcsapás iránya a Dunától északra volt, így a Duna déli vonalán található erődkörlet védelme tarthatatlanná vált, harcok nem is bontakoztak ott ki. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Pozsonyt védő német csapatok parancsnokát halálra ítélték a Pressburg Festung feladásáért, ám az ítéletet nem hajtották végre, így túlélte a háborút).
Visszatérve a szovjetek esetleges felelősségére: érdekes játék folyik itt az idővel Libor Duchoslav történész részéről.
Úgy állítja be a történteket, mintha azok 1945. májusában vagy előtte estek volna meg, amikor még folyt a háború és a csehszlovák katonai alakulatok Pozsonytól északra, illetve a nyugati országrészben voltak, így a csehszlovák haderő már az időtényező miatt sem lehet felelős a tömeggyilkosságokért. Csakhogy, 1945. május 25-én a csehszlovák kormány elfogadta a hadsereg ideiglenes békeszervezésére vonatkozó határozatot, és a Védelmi Minisztérium ennek alapján tervezte meg az 1945. május 15-én létrehozott 1. Csehszlovák Hadsereg diszlokációját. A 4. gyalogos hadosztály 1945. május 23-án kapta meg a parancsot új feladatrendszeréről, amelybe beletartozott Csehszlovákia déli határainak a védelme is.
A hadosztály utolsó alakulatait, köztük a 17. gyalogos ezred részeit június 15-én vasúttal indították útjára Prágából. Rá két napra az ezred néhány tisztje és legénységi állományából 20 fő követte el a 265 civil áldozattal járó Přerov melletti tömeggyilkosságot, majd a pozsonyi helyőrségbe megérkezve a ligetfalui táborban folytatta a mészárlást 1945. június 22. és 1945. augusztusa között – vagyis a haditevékenységek lezárulta után, már békeidőben.
A ligetfalui tömeggyilkosságot kétségbe vonó mai történészi hozzáállásnak az egyik alapja a csehországi és a szlovákiai szakemberek között meglévő konszenzus, amely szerint Szlovákia területén a német nemzetiségű lakosság úgynevezett vad kitelepítése során nem történtek olyan brutális tömeggyilkosságok, mint a Szudéta-vidéken, vagy morva területen, míg a másik támasz, hogy írásos dokumentumai nincsenek a mészárlásoknak.
A megszólaltatott szlovák történeszek állításai az írásos források hiányáról azonban nem teljesen fedik az igazságot. Tudunk ugyanis írásos bizonyítékokról, korabeli tanúvallomásokról, visszaemlékezésekről, sajtótudósításokról. Mint ahogy arról is, hogy az írásos bizonyítékok nagy részét – valószínűsíthetően a kommunista párt és párttagok közvetlen érintettsége, továbbá Beneš elnök és szinte a teljes korabeli csehszlovák politikai elit felelősségének okán – megsemmisítették, más, esetleg még megmaradt részét pedig (általam ismeretlen okok miatt) a cseh és a szlovák levéltárak nem adják ki, sőt, létezésüket is letagadják.
Mindazonáltal más dokumentumokban a tömeggyilkosságokkal foglalkozó iratok eredeti számozása megtalálható, és az is ismeretes, hogy 1947-ben a Szlovák Nemzeti Tanács is foglalkozott a Ligetfaluban feltárt tömegsírokkal, illetve más állami szervek (például a Nemzetbiztonság helyi részlegei) is folytattak feltáró és nyomozati munkát, amit dokumentáltak.
Az általam fellelt és megvizsgált dokumentumok alapján egyértelműen megállapítható, hogy Ligetfaluban a csehszlovák hadsereg 4. hadosztálya 17. ezredének tiszti és legénységi állománya 1945. június 22. és 1945 augusztusa között bírósági eljárás nélkül több százra tehető embert likvidált, akiknek a többsége egyrészt német nemzetiségű pozsonyi vagy Pozsony környéki lakos volt, másrészt a gyilkosok a köpcsényi határátkelőn hazafelé tartó emberek közül választották ki az áldozatokat.
Folytatjuk...
