Csernobil árnyékában – Egy magyar orvos útja az ismeretlenbe
Negyven év telt el, de a „fájó némaság” még ma is kísérti. A kárpátaljai nyugalmazott idegsebész, dr. Szöllősy Tibor, a csernobili katasztrófa utolsó élő magyar orvosa nyilatkozott portálunknak. Egy olyan világot fest le, ahol a pufajka volt a pajzs a sugárzás ellen, a vodka a gyógyszer, és ahol az orvosnak többet ért a megérzése, mint a párt utasítása.
1986 tavaszán a Szovjetunióban nem terjedtek gyorsan a hírek, csak a parancsok. Amikor a járási igazgató főorvos hirtelen behívatta Szöllősy Tibort, még a térképen keresték Csernobilt, ezt a nevet akkor hallották először. A feladat világos volt: mozgósítás, irány az érintett terület.
Ideggyógyász főorvosként Szöllősynek tizenkét beosztottja volt. Ki menjen Csernobilbe? A döntés súlya az ő vállát nyomta.
– kezdte beszélgetésünket dr. Szöllősy Tibor, az atomkatasztrófától 30 kilométerre vezényelt idegsebész főorvos.
Amikor részletesebb információkért fordult a feletteséhez, egy jéghideg, szovjet típusú fenyegetést kapott válaszul: „Akarsz még főorvos lenni? Akkor gondolkodj!”– és lecsapta a kagylót. Nem volt több kérdése.
A felkészülés a sötétben tapogatózva történt. A kollégák tanácsára egy páncélozott mentőautót telepakoltak antibiotikummal, fájdalomcsillapítókkal, nyugtatókkal. És ami a legfontosabb: ásványvízzel és vodkával.
A kárpátaljai ásványvízből pedig annyit vittek, hogy a kocsi fele palackokkal volt tele. Ez a „sugallat” később az életüket mentette meg.
A zónába érve, Borovka faluban nem találtak semmiféle romokat. Gyönyörű napsütéses idő volt, 32-34 fokos kánikula és a megmagyarázhatatlanul fájó némaság fogadta őket. Semmi nem látszott a veszélyből. A természet azonban már mutatta a pusztítás jeleit. Az erdőben a fák egyik oldala – amelyik a reaktor felé nézett – rozsdás, vörösesbarna színt öltött. Ez volt a hírhedt „vörös erdő” kezdete. A fa egynegyede halott volt, a maradék háromnegyede pedig még zölden tündökölt.
Idegsebészként Szöllősy jól ismerte az emberi testet, de az egyetemen csak politikai kontextusban hallott az atomról, mint „a piszkos amerikaiak fegyveréről”. Valódi sugárbetegséggel először egy éjszakai ügyelet során találkozott.
– fogalmazott az egykori főorvos.
A rendszer abszurditása nem ismert határokat. A központ naponta követelte a sugárzási jelentéseket, miközben semmilyen mérőeszközt (Geiger-Müller számlálót) nem adtak az orvosoknak.
A megoldás szürreális volt: Szöllősy felhívott egy felettest, aki elárulta a „titkot”. – Azt mondta: ha Csernobil felől fúj a szél, jelents 2,1-et. Ha ellenkező irányból, akkor 1,8-1,9-et. Így hát reggelente kimentem az ideiglenes kórháznak berendezett iskolaépület elé, megnyálaztam az ujjamat, és megnéztem, honnan fúj a szél. Egy hónapon át így mértem a radiációt, és a központban mindig elégedettek voltak: pontosan annyit jelentettem, amennyit ők is mértek.
"A legmegrázóbb kép mégis az volt, amikor egy helyi asszony a 30 fokos hőségben bekopogtatott az orvosi rendelőbe – amit egyébként a mellékhelyiségből alakítottak ki. Gumicsizmát viselt, vastag pufajkát szíjjal átkötve, a fejét pedig rétegesen kendőkbe bugyolálta. Ez volt a népi védekezés a láthatatlan ellen – pufajka a kánikulában, miközben a Mengyelejev-táblázat elemei ott lebegtek a levegőben."
Szöllősy Tibor és csapata végül nem egy hetet, hanem egy teljes hónapot töltött a zónában. Csak hazafelé menet, a biztonságos távolságból döbbentek rá, hol is voltak valójában.
– fogalmazott az orvos.
Szöllősy Tibor története nem csupán egy orvosi misszió krónikája, hanem a szovjet éra mementója is. Egy olyan világé, ahol a „Mengyelejev-táblázat elemei” láthatatlan gyilkosként lebegtek a levegőben, miközben a hivatalos szervek ujjbeggyel mért adatokból építettek hamis biztonságérzetet.
Az idegsebész, aki egykor a WC-ből kialakított rendelőben várta a betegeket, ma már nyugállományban van. A 40. évforduló közeledtével, amikor a kánikulában pufajkát viselő asszonyra vagy a szétmálló szövetű századosra emlékezik, nem a harag beszél belőle, hanem a tiszta szakmai felelősség, ami 1986-ban is vezérelte.
– mondja egyszerűen, mintha természetes lenne, hogy valaki a beosztottjai helyett vállalja a biztos veszélyt. Szöllősy Tibor számára Csernobil nem egy katasztrófafilm volt, hanem a valóság, ahol a vodka volt a valuta és a „fájó némaság” a legriasztóbb kísérő.
A zónában töltött napok alatt az orvoscsapat nemcsak a betegekkel, hanem a lakosság felfoghatatlan tájékozatlanságával is küzdött. Szöllősy doktor ugyancsak megrázó emléke egy hálás asszonyhoz kötődik, akinek a férjét – a helyi postást – katonai segítséggel mentették ki a halál torkából.
– emlékezik vissza a doktor.
Az asszony válasza a rendszer legsúlyosabb bűne volt: „De hát ki van írva, hogy nem szabad? Az nem nekünk van kiírva.”
Az emberek nem tudták, hogy mi történik körülöttük. Miközben a reaktorból kilökődött, ezer fokon izzó grafitdarabok szivárványszínű fényt árasztottak az éjszakai égen, a lakosság a háztetőkön gyönyörködött a jelenségben. Gyakorlatilag öngyilkosok voltak a tudatlanságuk miatt.
A politikai vezetés cinizmusa a katasztrófa utáni napokban érte el a tetőfokát. Miközben a radioaktív felhő már Európa felett járt, a környékbeli településeken kerékpárversenyeket szerveztek.
Szöllősy doktor szerint a csernobili tragédia valójában egy politikai robbanás volt. A kommunizmus szelleme – amely szellemi gulágokba zárta és ámította saját népét – itt mutatta meg igazi arcát.
"A rendszer már mutánsként jött a világra, és Csernobil volt az a pillanat, amikor beindult a Szovjetunió megállíthatatlan bukása – mondta az orvos, aki a bajtársait is siratja. Az a tizenkét fős vezetői csoport, amely az egészségügyi ellátásért felelt abban a térségben, mára szinte teljesen eltűnt."
Hasonló sors várt annak a kárpátaljai magyar ácsbrigádnak a tagjaira is, akikkel a zónában együtt dolgoztak. Évekkel később, amikor a doktor ellátogatott a falujukba, a postán érdeklődve azt az információt kapta, hogy „akik ott voltak a zónában, azok már mind meghaltak.”
Amikor a szomszédban zajló háborúról és a nukleáris fenyegetésekről kérdeztük, a doktor hangja elcsendesedik.
" radioaktív elemek energiája olyan, mint az anyatej. Ha tiszta és egészséges, akkor a gyerek csodálatosan fejlődik tőle. De ha megmérgezzük, pusztít. A földet csak ajándékba kaptuk egy időre. Úgy kell rajta élni, hogy élhető állapotban adhassuk át az utánunk jövőknek. Egyszerűen vigyáznunk kellene egymásra és arra, amit kaptunk. Ez az esszenciája mindennek."
Dr. Szöllősy Tibor emlékeztetni akar, mert amíg van, aki elmondja, addig a „fájó némaság” nem győzhet az igazság felett.
Megjelent a MAGYAR7 18. számában.
