A béke törékeny reménye a hadikiadások árnyékában
Növekvő hadikiadások, csökkenő életszínvonal? Mivel jár majd a védelmi kiadások megduplázása? És honnan teremtik majd elő az államok az ehhez szükséges milliárdokat? Ki a legfőbb kihívója a NATO-nak és miért került le a napirendről Ukrajna csatlakozása a katonai szövetséghez. Bara Zoltán külpolitikai szakértővel beszélgettünk.
Egyes elemzők szerint ez volt a NATO történetének legfontosabb csúcsértekezlete. Kijelenthető ez így?
Történelmi perspektívából nézve azért az 1949-es alapítás volt a legfontosabb, de rendkívüli jelentőségű csúcsértekezletről beszélünk, hiszen Donald Trump januári elnökségi hivatali beiktatásától komoly kérdőjelek merültek fel a hogyan tovább kérdéséről. Akárcsak a kelet-közép-európai rendszerváltozások után, amikor komoly viták zajlottak arról, hogy a hidegháború lezárása után van-e létjogosultsága a katonai szövetségnek ebben a formájában.
Sőt, még az is felmerült, hogy esetleg Oroszország is tagja lehet a NATO-nak.
Igen, még egy közös bizottság is létrejött ennek kapcsán, de a NATO eredeti célkitűzései alapvetően nem változtak: az oroszok feltartóztatása, a szövetségben a németek „lent” tartása és az Egyesült Államok Európában maradása. Ami változott a hidegháborús viszonyok óta, hogy Oroszország háttérbe szorult és Kína szuperhatalmi pozíciója megerősödött. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az egypólusú világrend után mindenképpen több-, de legalább kétpólusú világról beszélhetünk, hiszen Kína gazdaságilag és egyre inkább katonailag, biztonságpolitikailag is ott van az Amerikai Egyesült Államok mellett. A másik nagy téma, ami miatt ez a NATO-csúcs bekerül a történelemkönyvekbe, hogy lezárult a vita arról, ki milyen mértékben szálljon be a NATO költségvetésébe.
A döntés megszületett, 2-ről 5 százalékra emelték a tagállamok – Spanyolország kivételével – a védelmi kiadások arányát.
Eddig a tagállamok a GDP-jük 1-2 százalékát fordították védelemre, miközben már 2006-ban elfogadták az évi 2 százalékos célt, ami 2014-től lett kötelező. Csak 2022 után, az orosz–ukrán háborút követően kezdték erőteljesebben növelni a hadikiadásaikat. A tapasztalat, hogy minél messzebb van Oroszországtól egy tagállam, annál kevesebbet költ védelemre. Ez alól egy kivétel van, Németország, amely igazából 2014 és 2024 között megduplázta, tehát 1-ről 2 százalék fölé emelte a védelmi kiadásait.
És most Merz kancellár további 500 milliárd eurót önt a német fegyvergyártásba. Ami egyáltalán nem azt mutatja, hogy érvényes az eredeti célkitűzés a NATO-ban, hogy Oroszország kint, Amerika bent, Németország pedig lent…
Nyilván a második világháború után veszélyes forgatókönyvnek tűnt, hogy Németország újra fegyverkezzen. Időközben azonban gazdasági óriássá nőtt, de katonai középhatalommá süllyedt. A most elfogadott GDP-arányos 5 százalékos kiadási szint valójában csak 3,5, mert a további 1,5 százalék az ehhez kapcsolódó infrastrukturális kiadásokat tartalmazza, de ez sincs még pontosan meghatározva. Mindenképpen azt látjuk tehát, hogy amikor már egyesek elkezdtek a NATO végéről beszélni, hirtelen, 2022 után jelentősen bővült a katonai szövetség, csatlakozott Svédország és Finnország. Ez utóbbi esetében nagyon komoly haderőről beszélünk. Másrészt pedig ugye sokszor felmerült a kérdés, hogy az ötös cikkely tényleg életbe lépne-e, amennyiben bármelyik NATO-tagországot támadás érné? A védelmi záradék alapján minden NATO-tagállam köteles segíteni a bajba jutott tagállamnak. A kétségek alapvetően a balti országokban és Lengyelországban fogalmazódtak meg, de akár Szlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária esetében is ez a helyzet.
Ennek kapcsán hadd idézzem az egyik izraeli vezetőt, aki mintegy üzent a NATO-tagállamoknak az iráni atomlétesítmények lebombázása után, amikor azt mondta, látjátok, Amerika segít a szövetségeseinek. Kimondatlanul is azt mondta a nem NATO-tagállam Izrael, hogy számotokra is él az ötös cikkely.
A Hágában elfogadott zárónyilatkozatban ezt meg is erősítették. Arra azonban sokan nem mernének nagy tétben fogadni, hogy a megadott határidőig, tehát 10 éven belül hány ország fogja elérni az 5 százalékos küszöböt. És ha összehasonlítjuk Európa védelmi kiadásait az Amerikai Egyesült Államokéval, látjuk, hogy körülbelül a fele, miközben gazdasági értelemben közel hasonló erőt képvisel. Egyedül Lengyelország közelíti meg ezt a szintet, 4,6 százaléknál járnak. A most elhatározott fegyverkezés elrettentési stratégia, részben Oroszország, de alapvetően Kína irányába.
Maradva a híres NATO-definíciónál, Kína rohamos fejlődése megváltoztatta azt is, kit akar kint tartani a NATO?
Már több mint egy évtizede a fő rivális, a fő katonai és gazdasági kihívó Kína. Kihívója az Amerikai Egyesült Államok vezette partnerségnek Ausztráliától Indián, Japánon, Dél-Koreán át a dél-kínai tengeren. Az, hogy hány katona állomásozik itt és hány atomtöltet van Európa területén alapvetően a Kínával való kapcsolat függvénye. Ha nominálisan nézzük, a kínai katonai költségvetés még mindig alacsonyabb, mint az amerikai, de ha vásárlóerő paritáson nézzük, hogy ténylegesen az ottani árviszonyokhoz képest mennyit költenek katonára, fegyverzetre, kutatásra, fejlesztésre, akkor már eléri az Amerikai Egyesült Államokét, sőt, meg is haladja azt. A rendszerváltás táján gazdaságilag egy szinten lehetett a Szovjetunió és Kína, ám azóta óriási különbség alakult ki. Az elmúlt három évtizedben Kína olyan gazdasági növekedést ért el, hogy az orosz már csak az egytizede a kínainak, és a különbség a védelmi kiadások terén is megmutatkozik. Oroszország azonban megörökölte a Szovjetunió összes atomtöltetét. Aszimmetria alakult ki tehát, s ha az arányokat nézzük, sokkal inkább Kína az, amely fenyegetheti az Egyesült Államok és a Nyugat biztonságát.
Most tehát egy masszív fegyverkezés kezdődhet, iszonyatos összegekért. Ezek nyilván hitelek lesznek, mert Európának nem igazán van pénze. De, és ezt Peter Pellegrini államfő hangsúlyozta a hágai csúcson – aki nem mellesleg közgazdász –, ez annyi pénz, amit képtelen lesz felszívni az európai fegyveripar.
Mindehhez még figyelembe kell vennünk azt is, hogy Európa a konkurenseihez, az Amerikai Egyesült Államokhoz, Oroszországhoz és Kínához képest olyan lemaradásban van, amit pár év alatt nem is lehet behozni. A leginkább realista szcenárió szerint 5-10, de inkább 10 év alatt tudja Európa kifejleszteni azt a védelmi ipart, amely a megvédéséhez elengedhetetlenül szükséges. Ugye, a jelenlegi 2-ről 3,5 százalékra kellene eljutni a direkt védelmi kiadásoknak. És van még egy irányszám, ami pedig arról szól, hogy az éves védelmi kiadásoknak a 20 százalékát nem a jelenlegi kapacitások fenntartására, hanem fejlesztésre, modernizációra kell költeni. Ezt például Lengyelország, Németország és Magyarország már most is teljesítik, valahol a 40 százalék körül járnak!
Csakhogy négyévente választások vannak, a modernizáció pedig hosszú távú, több választási ciklust átölelő folyamat.
Sőt, van, ahol gyakrabban tartanak parlamenti választásokat. A védelmi kiadások növelése azt jelenti, hogy valahonnan el kell venni, hogy a fegyverekre felvett hitelt az államok törleszteni tudják. S azt is tudjuk, hogy a pénzügyi válság, vagyis 2008 óta olyan arányban elszabadultak az államadósságok, hogy azt a végtelenségig nem lehet növelni. Tehát maga a politika az, ami minimum négyévente szembe fog menni a kötelezettségvállalással, hiszen, ha ilyen arányban akarjuk növelni a védelmi kiadásainkat, akkor más területeken szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat. Ez sehol sem fog menni politikai konfliktusok nélkül.
Tehát masszív fegyverkezésbe kezd Európa, és a kérdés az, hogy hol fog vásárolni? Nyilván Amerikában, mert Európában csak most épülnek az új fegyvergyárak. Ez tehát iszonyatosan nagy üzlet az Amerikai Egyesült Államoknak. Nyilván ezért is távozhatott Hágából olyan elégedetten az elnöke.
A lemaradásának egyik következménye az is, hogy hiányoznak alapvető kapacitások. Ami nincs, azt nyilván csak az Amerikai Egyesült Államokból, de adott esetben brit cégektől lehet beszerezni. A stratégiai cél azonban – ahogy ez sokszor francia sugallatra el is hangzik –, hogy az európai kapacitásokat kell bővíteni. Franciaország részben van csak a NATO-ban, De Gaulle döntése nyomán részlegesen kivonultak, atomhatalom, amely alapvetően saját lábon áll. Érdekes lesz megnézni, hogy 10 év múlva milyen arányban gyárt Európa saját kapacitásaival és mennyiben szorul rá az Amerikai Egyesült Államokra.
Önkéntelenül is eszembe jut Ronald Reagan forgatókönyve, a csillagháborús terv, amellyel tönkretette a Szovjetuniót és bekövetkeztek a rendszerváltoztatások nemcsak Oroszországban, hanem végül is egész Kelet-Közép-Európában. Ennek a mostani erőteljes fegyverkezésnek is lehet ilyen célja, hogy valaki, vagy valakik térdre hulljanak?
A jelenlegi és a hidegháborús időszak között azért hatalmas a különbség. Kína úgy érte el a mostani gazdasági szintet, hogy egy fenntartható modell mentén iparosodott. Ezt fejlesztő államnak nevezik. Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong, Tajvan ugyanezt a modellt követik, hamarosan India is, amely már napjainkban is a világ 5. legnagyobb gazdasága. Ezzel szemben a szovjet fejlődés az 1920-as évek óta, majd Sztálin alatt és után fenntarthatatlan növekedési modellt követett, amelyet a fegyverkezési verseny megroppantott. Az viszont egyáltalán nem biztos, sőt kevésbé valószínű, hogy megroppantja Kínát.
De a verseny az verseny. Azt jelenti, hogy előbb akarunk valahova odaérni.
A fegyverkezési verseny célja mindig az elrettentés. A háború megelőzése az atomfegyverekkel rendelkező nagyhatalmak közt, ahogy a hidegháborúban sem esett egymásnak a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. Hogy ezeknek a perifériáin zajlanak valós hadi cselekmények, az viszont tény.
Magyarország építi a fegyvergyárait, Szlovákia is végrehajtott bizonyos fejlesztéseket. Mekkora eséllyel indulnak ezek a cégek a piacon? Nem beszélve arról, hogy Szlovákiában hagyományai is vannak a fegyvergyártásnak.
Afrikától kezdve Ázsián keresztül rengeteg csehszlovák fegyverrel találkozunk. Mindenképpen van itt egy olyan mérnöki know-how, amire lehet építeni. Nagy gond azonban, hogy Európa, ha számszerűleg költ is fegyverre, azt huszonvalahány rendszerben teszi. Hiába költünk például papíron többet, mint Oroszország, napjainkban már lassan évi 400 milliárd eurót, az Amerikai Egyesült Államok közel 900 milliárdot, Oroszország mondjuk 150 milliárdot, pontosan nem tudjuk mennyit, de egységes rendszerben teszik. Képtelenek vagyunk például annyi lőszert gyártani, mint az oroszok; igaz ott félig már hadigazdaság működik. Látható tehát, pusztán az, hogy mennyit költünk fegyverre, csak a képlet egyik oldala, a kérdés, hogy ezt mennyire hatékonyan tesszük. Hány fajta rendszert építünk? Európában erre a kérdésre is választ kell adni a következő évtizedben. Nem, nem fejleszthet minden egyes ország külön védelmi kapacitásokat, ezeket össze kell kötni és működtetni.
A rendszerek harmonizálása előbb vagy utóbb nyilván bekövetkezik. Ez elvezethet az egységes európai hadsereghez is?
Különböző kezdeményezések voltak már erre, és különutas megoldásokat is látunk. De Gaulle megakadályozta ezt a fajta centralizációt, és az amerikai atomernyő alá sem engedte Franciaországot. Amíg az Európai Unió nem képes politikai egységgé válni, addig egységes hadereje sem lesz. Messze, nagyon messze van ez még. A NATO-ban európai politikai vezetés van a kezdetektől, európai politikus a szövetség vezetője, a katonai vezető azonban mindig egy amerikai tábornok. Ezt az Amerikai Egyesült Államok eddig sem szándékozta, és valószínűleg a jövőben sem szándékozik kiengedni a kezéből.
Az európai fegyverkezés mennyiben érinti Ukrajnát? Kijev felajánlotta kapacitásait a NATO-nak.
Igen, Ukrajna szeretne csatlakozni, de Trump ezt levette a napirendről. Látható, hogy a NATO annyira Amerika-vezérelt szervezet, hogy amíg az amerikai kormányzat nem erre megy, Ukrajna NATO-tagságáról nem lehet beszélni.
Ez olyan szálka Oroszország szemében, amit az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi vezetése is tiszteletben tart? Nyilván a biznisz, vagy az Északi-sark miatt sem.
Szerintem az üzlet a kisebbik része. Persze, Amerika méretéhez képest nyilván az a néhány százmilliárd dollár is érdekes lehet, de alapvetően az orosz atomerő a viszony kardinális pontja. Ukrajna háborúban áll, nem tudjuk, hol vannak a határai. Németországot 1955-ben úgy vették be a NATO-ba, hogy nem voltak lezártak a határai, amit Nyugat-Németország nem fogadott el. Aktív háború azonban nem folyt az ország területén.
Tehát az orosz nukleáris erő tényleg elrettentő erő.
Mindenképpen, nagyobb is mint az amerikai. S hogy ténylegesen hogyan működik, senki sem szeretné megtudni, hiszen az őskorba repítené vissza az emberiséget. Kijev esetében tehát maximum uniós csatlakozásról tudunk beszélni, ami nekünk tíz évig tartott, Ukrajnának valószínű még tovább tartana. A NATO-tagság amerikai katonákkal és amerikai atomtöltetekkel járna Ukrajna területén, és ez olyan mértékben elfogadhatatlan Oroszország számára, hogy még egy háborút is hajlandó volt elindítani. Az Amerikai Egyesült Államok meg nem akarja tovább feszíteni a húrt. Ami viszont az igazi nagy probléma ebben a helyzetben, hogy nem tudunk olyan biztonsági fölállást kidolgozni, ami ténylegesen működne. Nagyon nehéz megtalálni azokat a biztonsági garanciákat, amelyeket Ukrajna és Oroszország is elfogadna, tehát nemcsak a tűzszünetet, hanem egy hosszabb távú békeszerződést is. Nagy valószínűséggel úgy, ahogy a közel-keleten hosszú-hosszú évtizedek óta vannak konfliktusok, az orosz–ukrán háború is elhúzódik.
Nem itt tartanánk, ha a NATO nem közeledett volna Ukrajnához.
Nem véletlenül emlegette Putyin a NATO 1999-es határait, Magyarország, Csehország, Lengyelország, illetve Szlovákia csatlakozását.
Azt még lenyelte. Ukrajnát már nem. Ukrajnával Oroszország nagyhatalom, nélküle nem.
Igen, így is fogalmazhatunk.
