Tarthatatlanok a klímacélok a nagy szennyezők nélkül
Újabb rekordot döntött 2025-ben a globális szén-dioxid kibocsátás, miközben a nap- és szélenergia terjedésének üteme továbbra sem tudta ellensúlyozni a világ növekvő energiaigényét. A folyamatosan bővülő energiafogyasztás emiatt Kínában, Indiában és az Egyesült Államokban is magasan tartotta a fosszilis energiahordozók szerepét, így a dekarbonizáció üteme egyelőre elmarad attól, ami a klímacélok teljesítéséhez szükség lenne. A legnagyobb kibocsátók ráadásul még mindig elsősorban saját gazdasági növekedésükhöz igazítják a klímavédelmi vállalásaikat, ami tovább lassítja a zöld átállás nehézkes folyamatát.
A Global Carbon Project becslése szerint 2025-ben 38,1 milliárd tonnára emelkedett a fosszilis tüzelőanyagokból és a cementgyártásból származó szén-dioxid kibocsátás, ami minden korábbinál nagyobb értéket jelent. Történt mindez úgy, hogy mindeközben a napelemek telepítése szintén rekordot döntött, a szélenergia tovább bővült, az elektromos autók és az akkumulátoros energiatárolás pedig egyre nagyobb szerepet kapnak. Annak ellenére tehát, hogy a megújuló energiaforrásokra épülő technológiák folyamatosan bővültek az utóbbi évben, mégsem sikerült elérni azt a fordulópontot, hogy a globális kibocsátás tartós csökkenésbe váltson.
A legnagyobb kibocsátók ugyanakkor továbbra is nehezen vállalnak hasonló áldozatokat, hiszen gazdasági növekedésük, ipari termelésük és energiabiztonságuk érdekében még mindig hatalmas mennyiségben támaszkodnak a fosszilis energiahordozókra.
Kína például különösen ellentmondásos szereplő, mert egyszerre a világ legnagyobb szén-dioxid kibocsátója és a tisztaenergia-technológiák egyik legfontosabb ipari központja. Az ország ugyanis hatalmas ütemben telepít napelemes és szélerőműves kapacitásokat, emellett pedig vezető szerepet játszik az akkumulátorok és elektromos autók gyártásában. Ezzel párhuzamosan azonban az ország energiarendszere továbbra is erősen támaszkodik a szénre, ami miatt óriási károsanyag-kibocsátás jellemzi az iparát. A kínai gazdaság mérete miatt így már az is globális hatású lenne, ha a kibocsátása tartósan tetőzne (tehát nem nőne tovább évről-évre) és még nagyobb jelentősége lenne annak, ha gyors csökkenésbe fordulna. Az ipari termelés, az urbanizáció, az adatközpontok, az elektromosítás és az ellátásbiztonsági megfontolások miatt ugyanakkor Kína számára egyáltalán nem egyszerű (és nem is cél) a fosszilis kapacitások gyors leépítése, hiszen a gazdaság működtetése és fejlesztése továbbra is a hagyományos energiahordozókkal a leggazdaságosabb és legbiztonságosabb.
Hasonló folyamatok figyelhetők meg India esetében is. Bár az országban az utóbbi években szintén megnőtt a megújuló energiaforrások hasznosítása, az indiai energiaigény továbbra is nagymértékben épül a szén és kőolajszármazékokra. A szinte folyamatosan szmogfelhőben úszó ország energiaigénye a következő években ráadásul várhatóan tovább emelkedik, mivel a népesség növekedése, a városiasodás, az iparosodás és az életszínvonal javulása mind nagyobb energiafelhasználással jár.
Az Egyesült Államok esetében ugyan más jellegű, de szintén legalább ennyire látványos ellentmondás figyelhető meg. Bár az elmúlt években az Egyesült Államokban is gyorsan bővültek a megújuló energiákkal kapcsolatos beruházások, az ország továbbra is a világ egyik legnagyobb kibocsátója, ráadásul történelmileg is az egyik legnagyobb felelőse a légkörben felhalmozódott szén-dioxidnak. Donald Trump ennek ellenére (az említett másik két országgal ellentétben) 2025-ben az Egyesült Államok párizsi klímaegyezményből történő kilépését is elindította, ami amellett, hogy még bizonytalanabbá tette az amerikai klímapolitika irányát, az ország korábbi vállalásait is semmissé tette.
Míg tehát számos kisebb és jóval alacsonyabb kibocsátású ország komoly gazdasági és társadalmi terheket vállal a klímacélok teljesítése érdekében, az Egyesült Államok a világ egyik legnagyobb kibocsátójaként lényegében kivonja magát a közös felelősségvállalás alól.
Mindez pedig Európából nézve komoly feszültséget okozhat a jövőben, ahol az elmúlt években több ország is szigorúbb szabályozásokkal, karbonárazással, ipari alkalmazkodási kényszerrel és jelentős beruházási költségekkel próbálta gyorsítani a kibocsátáscsökkentést. Az intézkedések pedig sokszor nemcsak a vállalatoknak, hanem a lakosságnak is közvetlen terhet jelentettek, legyen szó a drágább energiáról, költséges épületfelújításokról, a közlekedés átalakításáról vagy az egyes iparágak versenyképességi nehézségeiről. Jó példa erre az európai autógyártás, aminek nehézségeihez jelentősen hozzájárultak az Európai Unió által bevezetett szigorú kibocsátási előírások, az elektromos átállás költségei, valamint az, hogy a gyártóknak egyszerre kellene megfelelniük a klímacéloknak és a fogyasztói árérzékenységnek.
A klímacélok, a dekarbonizáció és azok teljesítése tehát nemcsak technológiai, hanem versenyképességi és politikai kérdés is. Miközben az európai ipar egyre szigorúbb szabályok mellett, magasabb költségekkel próbál megfelelni a követelményeknek, a legnagyobb kibocsátók továbbra is jóval nagyobb mozgásteret hagynak maguknak a fosszilis energiahordozók használatában. Ez pedig a klímacélok társadalmi támogatottságát is aláássa, hiszen a lakossággal és az iparral is nehéz elfogadtatni a drágább átállást, ha közben a világ legnagyobb kibocsátói nem hasonló ütemben csökkentik saját kibocsátásukat.
Hiába épül ráadásul egyre több új megújulóenergia-kapacitás, ha ezek jelentős része ma még nem a szén, olaj és gázerőművek kiváltását szolgálja, hanem a folyamatosan növekvő energiaigény kielégítését. Amíg pedig a tiszta technológiák elsősorban hozzáadódnak a meglévő energiarendszerhez, nem pedig kiszorítják annak legszennyezőbb elemeit, addig könnyen elképzelhető, hogy a következő években is újabb kibocsátási rekordok születnek. Valódi fordulat márpedig az igazán nagy károsanyag kibocsátók nélkül továbbra is elképzelhetetlen, emiatt pedig az minden bizonnyal még évekig várat magára.
