Másodszor visz minket Kulcsodra a Vízsodorta históriák következő epizódja

A kulcsodi második rész arról (is) mesél, milyen nehézségek terhelték a falusiak életét 1952-t követően. A református családok módosabbjai joggal rettegtek attól, hogy a kommunista államhatalom minden vagyonukra ráteszi a kezét. Az idős Bognár bácsi kemény kiállása, fejszés fenyegetése sem volt elegendő. Ám amikor az öreg kiment a szőlőjébe, a gyáva rekvirálók menten megjelentek portáján, és már vitték is a "csettegőt". Be kellett tehát lépni a szövetkezetbe, nem sok választásuk maradt az embereknek, és sokan úgy éltek ebben az időben, mint az a kitépett tollú veréb, amelyik már repülni sem képes. Jolán néni egyszerű bölcsességgel summázza az igazságot: "akinek kevés vót, azt féltette, akinek több vót, azt féltette..." Nem is lenne teljes a film, ha a Kulcsod "kettes" nem szólna az 1965-ös árvízről, amikor a Duna a szűnni nem akaró esőzések után éppen itt szakította át a töltést. A felvételeken az akkor felrobbantott - mára a vad természettel egyesülő - uszályok maradványait is láthatjuk, valamint egy értékes 1965-ös filmrészletet, amely ezidáig még sehol sem jelent meg. Ám Kulcsod falu lakói szebb és jobb időket is láthattak, érezhettek. Dezső bácsi ravasz mosollyal mondja el, hogy a hatvanas évek vége felé "má nem vót pízhiány, mer ekkor má tele vót a kocsma." A kulcsodi férfiak nótázása pedig vidáman köti össze az idők fonalát, így üzenve reménnyel az utókornak.