Ény
Ény a Garammenti-hátság dombvidékének északkeleti részén, a Besei-patak (Bešiansky potok) partján fekszik, Lévától 16 km-re délnyugatra, Verebélytől 13 km-re délkeletre. A község központja 170 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, lakott hely még az Énytől 1,5 km-re északkeletre fekvő Liszka (Liska). Határa túlnyomórészt mezőgazdaságilag művelt terület, legmagasabb pontja 225 méter a határ északkeleti részén. Délről Setétkút, nyugatról Töhöl, északról Nagygyőröd, keletről Garamlök, délkeletről pedig Felsőpél községekkel határos. Garamlök (3,5 km), Töhöl (3,5 km), Barsbese (4,5 km) és Felsőpél (3 km) irányából mellékutakon közelíthető meg.
A Nyitrai kerülethez és a Lévai járáshoz tartozó község. 1920-ig kisközségként Bars vármegye Verebélyi járásához tartozott, majd Csehszlovákiához csatolása után is a Verebélyi járás része maradt. 1938-ban a magyar közigazgatásban az ekkor létrehozott Bars és Hont egyesített vármegyéhez csatolták, továbbra is a Verebélyi járás részeként. 1945-ben ismét Csehszlovákiához került, 1960-ig a Verebélyi járáshoz, majd a Lévai járáshoz tartozott. 1927-ben Setétkút önálló községgé alakításával határának 8,2 %-át elveszítette (területe 5,87 km²-ről 5,39 km²-re csökkent). 1992-ben Setétkút másodszori önállósulásakor az 1927-ben elvesztett 48 hektáros területből 29 hektár visszakerült Ényhez, így alakult ki mai 5,68 km²-es területe.
Ény a szlovák-magyar nyelvhatáron fekvő, a 20. század első felében még vegyes lakosságú, mára túlnyomórészt (95 %) szlovák nemzetiségű község. A 18. században részben szlovákokkal újratelepített falu lakosságának négyötöde 1880-ban még magyar nemzetiségű volt és bár az 1910-es népszámlálás idején ez az arány 41,3 %-ra csökkent, 1921-ben a csehszlovák fennhatóság alá kerülés ellenére újra magyar többséget (73,3 %) mutatott ki a statisztika és még 1930-ban is a lakosság egyharmada magyarnak vallotta magát (az 1941-es magyar népszámláláskor pedig 94,1 %-a, ekkor mindössze ketten vállalták szlovák nemzetiségüket a faluban). 1945 után a kettős identitás megszűnésével és a magyar kisebbség asszimilálódásával a község etnikailag homogenizálódott. A túlnyomó többség (2011-ben 83,5 %) római katolikus vallású. A község lakosságszáma 1880-1941 között stabil volt (315-346 fő között változott), 1991-2011 között viszont több mint egyötödével csökkent (259 főről 200-ra).
A falu első írásos említése 1156-ból származik "Eng" néven, majd 1251-ben "En", 1332-ban pedig "Hem" néven szerepelt az írott forrásokban. 1275-ben Bars várának tartozéka volt. 1573-ban a törökök feldúlták. 1601-ben 17 ház állt a faluban, 1634-ben a töröknek adózott. A 17. században fő birtokosai a Kálnay-, Eördögh-, Balogh-, Péli Nagy- és a Majthényi-családok voltak. A Rákóczi-szabadságharc idején pestisjárvány is pusztított itt, 1710-ben csaknem teljesen elnéptelenedett és 1715-ben is mindössze két háztartást számláltak össze. Az 1720-as összeírás is lakatlan faluként említi. A 18. század harmincas éveitől részben szlovákokkal telepítették újjá, 1763-tól már jegyzője is volt. 1786-ban az első népszámláláskor 35 háza és 190 lakosa volt, 1828-ban 29 házában 203 lakos élt. 1798-ban a falu leégett. A 19. század végére 300 fölé emelkedett népessége. 1920-ig Bars vármegye Verebélyi járásához tartozott, 1920-ban Csehszlovákiához csatolták, majd 1938 novemberétől 1945 márciusáig újra Magyarországhoz került. 1945 után a korábbi fő földbirtokos, Fercsek Mária birtokait felosztották. Termelőszövetkezete 1952-ben alakult, a községet 1954-ben villamosították.
A mezőgazdasági jellegű, elöregedő lakosságú aprófaluban sem alapiskola, sem óvoda nem működik. Római katolikus templomát a Rózsafüzér királynőjének tiszteletére szentelték, 1866-ban épült.
