Víztoronyból élővízforrás - KÉPEKKEL
Ott állt egymagában a parkerdő bejáratánál, a kisváros egyik forgalomtól mentes részében. Nem szólt senkihez, nem hirdette a történelem nagy igazságait, pedig biztosan többet látott, mint korunk bármelyik polgára. Így figyelte a kastélyt szótlanul.
Azt a barokk-klasszicista épületet, melyet hosszú évtizedekig látott el vízzel, és amellyel most már nem volt különösebb kapcsolata. Az öreg víztorony itt, a tornyos kastély meg amott. Csak nézték egymást csöndesen, emlékezve az úri világra, a hajdanvolt rózsakertre, sétakocsikázó kisasszonyokra.
De mire is lett volna alkalmas egy kopott, égetett téglából készült torony? Akik elhaladtak mellette, már észre sem vették, a többség már azt sem tudta, mi célt szolgált egykoron.
De ha akadt is valaki, aki utánanézett a múlt érdekességeinek, ha netán még arra is vette a fáradságot, hogy megsárgult papírok között keresgéljen, megtudhatta, hogy ez a 12 méter magas építmény már egy 1902-ben rajzolt térképen is látható. Igazi századfordulós különlegességnek számított, mint abban az időben minden víztorony. Elképzelem, amint a békebeli Monarchiában, az ünnepélyes felavatásán Bős népe körülállja, és amint „örökölt“ alázatossággal elámulnak magasságán.
A víztorony hosszú évtizedeken át látta el éltető vízzel az Amade-kastély épületét és kertjét. A tetején kialakított hatalmas betontartályba egy mély kútból szivattyúzták fel a vizet.
De még a 60-as években is használták. Az állami erdészet sáros munkagépeit mosták le vizével. Aztán a borostyán kúszni kezdett a téglák felé, az idő pedig egyre sebesebben szaladt. Amikor pedig elvégezte feladatát, a modern kor vívmányai mögé szorult. Hagyták, hogy megfakuljon, hogy ablakai kitörjenek, hogy tetejét átlyukassza az idő. A mellé ásott kút is kiszáradt, fenekébe falevelek milliói raktak vastag földréteget.
Szóval ott állt egymagában ez a nyugalomba vonult, ám még mindig impozáns épület, és már remélni sem merte a jobb időket.
(Valahogy úgy létezett, mint mi, emberek... járványidőben.) Persze borúlátásának azért volt alapja. Mert jöttek kulcsos emberek, akik előnyös klubhelyiséget láttak benne, bár a mennyezetéről még akkor is csöpögött az esővíz, amikor már vagy két hete semmi sem esett. Valaki kis boltot rendezett be az épületben, megint mások úgy gondolták, elvont és szélsőséges „művészi“ hajlamaikat is kiélhetik a torony belső terének falain. És elkezdtek firkálni, obszcén jeleket ragasztani, és csak tobzódtak, és kábult őrülettől vezérelve ontották magukból a bűn üzeneteit. Az öreg torony már nehezen viselte mindezt, de alázatos maradt. „Bocsásd meg nekik, Uram...“ – gondolta egyszer.
Aztán az ANIMADE felfedezte. A polgári társulás tagjai úgy döntöttek, hogy az elhagyott víztornyot kitakarítják, felújítják, megszépítik, és egy nemesebb célra fogják berendezni.
Legyen imahely a toronyból! – ez volt a terv. A megszólított helyiek, munkásemberek, vállalkozók, vagyis a katolikus egyházközség lelkes tagjai pedig összefogtak, hogy segítsék az ötletgazdák elszántságát. És tették ezt önzetlenül abban a korban, amikor már Nyugat-Európában is templomokat zárnak be, adnak el, vagy rombolnak le.
A régi víztoronyból így lett kápolna. Egykor a szomjazónak juttatott vizet, a test és a föld szomjúságát enyhítette, ma már lelki táplálékot, nyugalmat kínál, és a Krisztus urunk által megígért élővizet ajándékozza a szomjazó lelkeknek.
A kápolnaszentelésre 2021. október 8-án került sor. A szakrális épületet Kiss Róbert, a Nagyszombati Főegyházmegye általános helynöke áldotta meg egy meghitt hangulatú ünnepi műsor keretében.
Bár hideg októberi este volt, a tömeg kitartott. Csendes áhitattal hallgatta a teremtő Istent dicsérő énekeket és verseket. Fellépett a nádszegi Forrás énekkar, Vida Gergely, a felvidéki nótapáros, Dóka Zsuzsa és Bősi Szabó László, Lackfi János versét pedig a Komáromi Jókai Színház igazgatója, Gál Tamás adta elő. Az ünnepségen azok a lelki atyák is jelen voltak, akik korábban Bősön teljesítettek szolgálatot. „Magyarországról, édes hazánkról, / ne feledkezzél el szegény magyarokról” – énekelte a nép, miközben a hívek szemében könnyek csillogtak. Szép őszi este volt. Aztán mindenki hazaindult, de búcsúzásképpen még feltekintettek a víztoronyból lett Szűz Mária Magyarok Nagyasszonya kápolnára. Valami született, valami elindult, valami ismét megszépült Bősön. A Boldogasszony nem felejti el gyermekeit, és a Felvidéken most már ebben a kápolnában is várja a hozzá betérőket.
A kápolnaszentelésről, valamint a felújítási munkálatok egyes folyamatairól kisfilm is készült.
Megjelent a Magyar7 2021/42. számában.
