Versailles 100 év távlatából: előadás-sorozattal történelem- és nemzettudatunk erősítéséért
A budapesti Széchenyi Társaság és a Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) Versailles 100 év távlatából címmel indított előadás-sorozatot június 10-én a komáromi Kossuth téri Csemadok-székházban.
A Nemzeti Együttműködési Alap és a Felvidék.ma portál által támogatott rendezvénysorozatot Szalai Erika újságíró üdvözlő szavai után Gubík László, a SZAKC elnöke nyitotta meg. Orbán Viktor miniszterelnök tavalyi sátoraljaújhelyi beszédéből idézett, miszerint véget ért a száz évnyi magányunk, s ideje, hogy a közép-európai ellenségeskedést a térségbeli országok hatékony együttműködése váltsa fel.
Hangsúlyozta:
eljött az ideje az érdekeink érvényesítésének és az értékeink közvetítésének, illetve az építésnek, a kitartásnak és az alkotásnak.
A jelenlevőket arra kérte, hogy egyperces néma főhajtással adózzanak a külhoni magyarok októberben elhunyt jóbarátja, Rubovszky András, a Széchenyi Társaság volt elnökének munkássága előtt. Az utódja, Szemerkei Zoltán pedig könyvekkel jutalmazta a Komáromi Művészeti Alapiskola Szalai Szilvia zenepedagógus által vezetett Consonantia furulyazenekarát.
Először Bencze Dávid, az egri Eszterházy Károly Egyetem felvidéki történész-doktorandusza A felvidéki államfordulat folyamata Komáromban és térségünkben 1918-1920 között címmel tartott előadást. Elhangzott, hogy 1918. október 23-án Tisza István elismerte a háborús vereséget, 28-án kikiáltották Csehszlovákiát, 31-én pedig Budapesten megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. November 3-án Padovában aláírták a fegyverszüneti egyezményt, 13-án pedig Belgrádban a konvenciót. Az első cseh alakulatok novemberben Nagyszombat és Zsolna megyében lépték át a határt. December 24-25-én megszületett Vix alezredes újabb jegyzéke, amelyben kirajzolóodott a később jóváhagyott trianoni határ.
A térségben élő magyarok 1919 januárjától kezdték tudatosítani, hogy a háborús utáni rendezés őket is érintheti, de akkor még azt hitték, hogy a békekonferencia igazságos, s nem kerül sor terület-elcsatolásokra. Csehszlovákia megszületésekor több városi képviselő-testület kimondta, hogy a jövőben Magyarország szerves alkotórészeként akar élni és fejlődni.
Komáromban akkoriban a spanyolnátha-járványon kívül élelmezési és közellátási zavarok is nehezítették a helyi lakosság életét, s fosztogatók garázdálkodásától is tartottak. A Vix-jegyzék különféle tiltakozásokat váltott ki: a Nemzeti Tanács Helyi Végrehajtó Bizottsága határozattal leszögezte, hogy a polgárság „még a rendcsinálás ürügye alatt sem ereszt be cseh csapatokat Komáromba“. A helyi munkástanács pedig a december 30-i gyűléséről Károlyi Mihálynak táviratot küldött, amelyben fegyveres ellenállásra szólították fel a cseh imperialista csapatok bevonulásának megakadályozása céljából.
Komáromba 1919. január 10-én Csallóközaranyos felől vonult be a katonaság. A 600 fős csehszlovák haderőt lovasság, gyalogság és tüzérség képezte. Este megérkezett a város parancsnokává kinevezett Egidio Maccaluso ezredes. Az egyik első intézkedés a fegyverek bevonása és a dunai hídon való átkelés korlátozása volt, s megkezdődött az elfoglalt térség magyartalanítása. E város lakosai is közellátási nehézségekkel szembesültek, felszöktek az élelmiszer-árak, kevés volt a tüzelő és az üzemek termeléséhez szükséges nyersanyag. Az addig 1600 főt foglalkoztató lőszergyár bezárása miatt is nőtt a munkanélküliség, a közalkalmazottaknak hűségesküt kellett tenniük az új hatalomnak, elmaradtak a nyugdíjak és a segélyek, korlátozták a túlpartiakkal való kapcsolattartást, és bevezették a statáriumot.
E rendelkezésekre a komáromiak 1919. február 3-án általános tiltakozó sztrájkkal és memorandum megfogalmazásával reagáltak. Abban egyebek mellett követelték, hogy senkit se érhessen hátrányos megkülönböztetés, bántódás, s a gyülekezési, egyesülési és sajtószabadságot is biztosítsák a helyi lakosok számára. A követeléseik teljesítése helyett azonban 1919. február 22-én a csehszlovák kormánybiztos teljes jogkörrel átvette F. Szabó Géza magyar kormánybiztos hivatalát.
Válaszként a szervezett munkások kapcsolatot teremtettek a jobb parti városrész munkásaival, vöröskatonáival, s a támogatásukban bízva készültek a fegyveres hatalomátvételre a megszállt Komáromban. Április 28-án éjjel a hajógyári munkások kézigránátokkal megtámadták a csehszlovák hídőrséget, hogy utat nyissanak a magyar oldalról várt segítő csapatoknak, támadásukat azonban az őrség visszaverte. A munkásokat letartóztatták és a már korábban elfogott személyekkel együtt Terezínbe internálták.
Majd 1919. április 30-án éjfél előtt több száz munkás és katona kelt át a Dunán, s megtámadta a csehszlovák helyőrséget. A Tanácsköztársaság vezetői, Kun Bélával az élükön tudtak a támadásról, de az akciót megtiltották. A közel 2 ezer fő elfoglalta a stratégiai pontokat. Kezdetben sikeresen nyomultak előre a vasútállomás irányában, hajnalban azonban a csehszlovák csapatok erősítést kaptak, s megkezdték a két tűz közé szorult és lőszerhiánnyal küzdő magyar csapatok visszaszorítását. Egy részük a dunai hídon visszavonult, az Erzsébet-szigetre menekülőket azonban a megadás ellenére, a cseh legionáriusok felkoncolták. Az elesett 121 munkás és katona zömét, 102 felismerhetetlen holttestet közös sírba temették a helyi katolikus temetőben. A hivatalos adatok szerint 289 magyar áldozata volt az áttörésnek.
A katonai diktatúra bevezetése után a katonai parancsnokság túszokat jelölt ki a város lakói közül, akikra azonnali kivégzés várt abban az esetben, ha a helyi hadsereg ellen valaki szervezkedni kezdett. A magyar vörös hadsereg június 5-i párkányi átkelése utáni napon már Komáromban folytak a harcok, a várost azonban nem sikerült bevenni. Június végén megkezdődött a csehszlovák uralom alatti konszolidáció, 31-én Szijj Ferenc lett a város polgármestere. A közalkalmazottaknak a következő hónapokban hűségeskü tételére kötelezték. A felvidéki magyaroknak osztályrészül jutott a létbizonytalanság. „Az emberek az első megszállás szomorú tapasztalata alpján attól tartanak, hogy itt már ezentúl magyar embernek lehetetlen lesz élnie!“ – írta a Kassai Napló.
Bencze Dávid után Ligeti Dávid, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár történésze az I. világháború, a Magyar Tanácsköztársaság, a trianoni békediktátum és a határrendezés további részleteit és ránk nézve is máig ható negatív következményeit ecsetelte. Hangsúlyozta,
a magyarság sosem fogadta el az országcsonkítás gyászos tényét, amely egyebek mellett a helyi gazdasági és kulturális kapcsolatok megsemmisítéséhez is vezetett. Miután a győztes hatalmak akarata érvényesült, tabutémává vált Trianon, amiről pedig a lehető legtöbb helyen az igazat kell elmondani, ekképp is erősítve történelem- és nemzettudatunkat! Hiszen a megcsonkított torzó tovább él, élni akar, s ezt segíti a jelenlegi magyar kormány nemzeti összetartozás programja is.
