Véget ért a Garamvölgyi Cukorgyár története
Az oroszkai Garamvölgyi Cukorgyár 1893 és 1993 között működött, a régióra nagy hatást gyakorló üzem története jelképesen mégis 2024 februárjában ért véget; a pozsonyi Kerületi Bányahivatal engedélyével ekkor robbantották fel a gyár szimbólumát, a két kéményt.
A Csata–Léva közötti vasútvonal 1887-ben történt kiépítésével a Garam mentén is megnyílt az út az ipar fejlődése előtt. Amint azt Mácsadi Krisztina Fejezetek az oroszkai cukorgyár történetéből újságcikkek alapján című írásában megfogalmazta, az 1893. július 15-én 600 ezer forint részvénytőkével beindított, mintegy 54 hektáron elterülő Garamvölgyi Czukorgyár Rt. már a létrejöttét követő évben is napi 120 vagon cukorrépát tudott feldolgozni.
A részvénytársaság alapítói között találjuk lovag Schoeller Pált, Benies Mihályt, Benies Henriket, Ludvig Gusztávot, Kniep Gyulát, hatvani Deutsch Sándort és Józsefet, valamint Leidenfrost Lászlót.
Az üzem fénykorában ezerkétszáz embernek adott munkát: „A bekerített részen H alakban épült meg maga a gyár. Itt volt a répamosó, a diffúzióterem, az utótermékek helyisége, a kazánház, a gépterem, a cukorraktár és a legfontosabb: a főzőterem. A külső épületekben kaptak helyet az irodák, a tiszti lakások, az igazgatói lakás, a kocsiszín, az istálló, a vendégfogadó, a mészkemence, a műhely és a pénzügyőri laktanya. A vetőgépeket egy óriási színben tárolták, amelyben akár 75 gép is elfért. A bekerített telepen kívül kórház és öt nagy munkásotthon talált helyet.
A gyár működését és a világítást 18 gőzgép 1100 lóereje biztosította.”
Az üzem saját iparvasúttal is rendelkezett; iparvágánya 1903-ban tíz és fél kilométeren húzódott, ennek nyomán az oroszkai Garamvölgyi Cukorgyár története szorosan összenőtt Zselízzel is, hiszen az ott feldolgozott cukorrépát jelentős részben éppen a zselízi Esterházy-uradalom földjei biztosították a gyár számára.
– A technológia fejlődése és az egyre növekvő termelés szükségessé tette egy kisvasúthálózat kiépítését is. A zselíziek emlékében oly kedvesen élő kisvasút nemcsak Zselízt és Oroszkát kötötte össze pókhálószerűen a környező településekkel, Lekérrel, Nyírágóval, Málassal, Nagypusztával, Karolina-, Rozina- és Albert-majorokkal, de a Garamot átívelő Ernestina vashíd megépülte után a folyón túli területeket is bekapcsolták – részletezte Csonka Ákos helytörténész, aki arra is rámutatott, hogy az 1940-es években a gyár igazgatótanácsában mások mellett gróf Esterházy János, gróf Khuen-Héderváry Károly korábbi miniszterelnök és báró Majthényi László lévai országgyűlési képviselő, miniszteri biztos is helyet kapott.
Mácsadi Krisztina kiemelte, hogy – a Magyar Compass írása szerint – 1942-ben a cukorgyár éves termelése 1274 vagon cukor volt, amelyet abban az évben 69 szakmunkás és 900 napszámos ért el napi közel 2 ezer tonna(!) répa feldolgozásával.
– A második világháború végén a fő csarnok tetőszerkezete leégett, de a gyárat kiemelt jelentősége miatt a nehéz körülmények ellenére is helyreállították. A szocializmus időszakában a gyár további átépítéseken, fejlesztéseken ment keresztül, mígnem a rendszerváltást már alig élte túl. A kisvasút már korábban, fokozatosan vesztette el jelentőségét, 1981-ben felfüggesztették használatát. Sínjei eltűntek, jobb esetben másodlagos felhasználást nyertek építkezések során áthidalások gyanánt, így máig kerülnek elő itt-ott darabjai. A figyelmes szemek megtalálják még a nyomvonalak egykori töltéseit, illetve az állami vasutak fölüljáróinak maradványait. Ilyen apróságok maradnak meg az egykori cukorgyárból is: egy-egy pecsétes tégla, megsárgult fényképek, emberemlékezetekben sok szép emlék – fűzte hozzá Csonka Ákos.
– Statisztikai adatok is alátámasztják, hogy Oroszka is azon települések közé tartozott, ahol aránylag kisebb mértékű volt a kitelepítés. Ez minden bizonnyal összefüggött azzal, hogy a cukorgyár az ország egyik fontos stratégiai üzeme volt, egyszerűen nem engedhették el a törzsalkalmazottakat; ellenkező esetben akadozott volna a gyártási folyamat – vázolta a helytörténész.
– Megmentettem a cukorgyár levéltárának még mozdítható iratanyagát, köztük a hetvenes és a nyolcvanas évekből származó tervrajzokat. Ezek a dokumentumok a Nyitrai Állami Levéltár lévai kirendeltségébe kerülnek. Távlati céljaim között szerepel egy könyv megjelentetése is, amely részletesen bemutatná a Garamvölgyi Cukorgyár történetét.
Megjelent a Magyar7 2024/8. számában.
